A lét elviselhetetlen könnyűsége - TRUMAN SHOW (1998) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-09-28 | Szombati Zoli

A médiakritikai éllel rendelkező mozgóképes alkotások kifejezetten izgalmas szeletét képezik a minőségi filmgyártásnak, ebben ráadásul kifejezetten jók tudnak lenni az amerikai filmek is. A zsáner csúcsán vélhetőleg a Hálózat című Sidney Lumet-klasszikus tanyázik, mely olyan vizionárius gondolatisággal rendelkezik, hogy gyakorlatilag évtizedekkel előzte meg a korát ez a remekmű. Érdekes megfigyelés, hogy a legjobb médiakritikus filmekben (pl. Amikor a farok csóválja..., A komédia királya, de a Truman Show is jó példa) szinte mindig fellelhető egyfajta szatirikus elem, vígjátékok arculatához illő vonulat, persze a legtöbbször drámával vegyített a tálalás. No és persze a fontos (pl. társadalmi, erkölcsi) kérdések boncolgatása sem maradhat el, jó esetben. Az emlegetett pozitívumokkal egyszerre szolgál a műfaj egyik legjobb, és legszélesebb spektrumban kitekintő alkotása a Truman Show, méghozzá a jónevű ausztrál direktor, Peter Weir rendezésében. Kezdetben úgy tűnt, hogy a Gattaca író-rendezője Andrew Niccol készítheti el, végül forgatókönyvíróként vett részt a munkálatokban az új-zélandi filmes, karrierje eddigi legjobb scriptjét írva meg. Az eredetileg elég nyomasztó New York-i disztópiából az átirat számos módosításával végül egy kevésbé komor, és humoros elemeket nagyobb arányban felmutató tartalmi irány realizálódott, a stúdió kérésének megfelelően. A gyártó Paramount Pictures a rendező kiválasztása terén még vacillált Brian De Palma és Weir között, ám utóbbi 20 millió dollárral kisebb költségvetésből is ki tudta hozni, így a stúdiófőnökök őt bízták meg (végül financiálisan is meglehetősen nagy sikert könyvelhettek el). A rendező referenciája nem volt éppen rossz, hiszen a megelőző időszakban olyan filmeket jegyzett, mint pl. a Holt költők társasága, illetve a Félelem nélkül. Mivel a rendezőnek 2010 óta nincs jegyzett alkotása, így sajnos immár visszavonultnak tekinthető. 

Truman Burbank főszerepére az a Jim Carrey pályázott, akinek 1994-től ívelt fel a karrierje, ám az ismert fárasztó ökörködésein túl komolyabb drámai alakítással egyáltalán nem hívta fel magára a figyelmet. Ezért a gázsija egy jelentékenyebb részéről is hajlandó volt lemondani, csak hogy megkaphassa a szerepet, melytől azt remélte (joggal), hogy változtathat addigi beskatutyázásán (mint kiderült, karrierje egyik legjobb alakítását hozta, sőt szerintem a Truman Show lett a legjobb filmje). A forgatást az előzetes elfoglaltságai miatt másfél évig halasztották, s mikor végre kezdetét vehette a munka, akkor nagyon nehezen jött ki a rendezővel. Ám ez a konfliktus hamar rendeződött, miután Peter Weir engedte a nehéz természetű kanadai sztárt improvizálni. Carrey addig megszokott fizimiskája részben visszaköszön, hiszen ezúttal (a film első felében) a pojácáskodása még teljességgel releváns is, ezért volt remek ez a casting. Az illuzórikus "valósággal" kecsegtető TV-show atyját és kreátorát (Christof) Ed Harris személyesítette meg zseniálisan - nem véletlenül kapott érte Oscar-jelölést. (A szerepre eredetileg Dennis Hoppert szerződtették, aki két napon belül otthagyta a forgatást, így Ed Harris az utolsó utáni pillanatban ugrott be a helyére). A film két jelentős karakterszínészt vonultat fel, akik a show beépített színészeit játsszák: az általam nagyra tartott Laura Linney (Truman felesége, Meryl) és Noah Emmerich (Truman legjobb barátja, Marlon). A sztoriról: Truman Burbank élete finoman szólva nem mindennapos. Születésétől fogva, azaz 30 esztendeje, tudtán kívül egy folyamatosan sugárzott TV-valóságshow főszereplője. Életét egy hatalmas stúdió díszletvilágában éli, statisztákkal körülvett, erőltetett reklámspotok által uralt, teljességgel megrendezett közegben. A nagy népszerűségnek örvendő műsor megálmodója a Christof művésznevű figura, aki "atyjaként" tekint rá. Truman életére az évtizedeken átívelő tanult tehetetlensége erősen rátelepszik, ennélfogva az addig lefojtott szabadság iránti vágyakozása törvényszerűen elkezd kibontakozni. A show manipulatív, álságos forgatókönyve úgy van megírva, hogy őt mindenképpen "Seahaven" szigetén, korlátok között, sőt bizonyos értelemben félelemben tartsák. Miközben Truman egyre több furcsa történésre lesz figyelmes a mesterségesen megkomponált látszatvalóságában, lassacskán felébred benne a gyanú, hogy valami nagyon nem stimmel az életével. Végül olyan tettre szánja el magát, melyre korábban még sohasem volt példa... 

Egészen figyelemreméltó, hogy milyen ügyesen szintetizál különböző műfaji sajátosságokat a film. Hiszen egyszerre szatirikus vígjáték, disztopikus beütésű progresszív médiakritikai értekezés, és romantikus felhangokat sem nélkülöző egzisztencialista dráma. Összetettségéből kifolyólag természetesen jópár, filozofikus töltetű morális kérdést is feszeget a története, mint például a szabad akarattal, döntéssel, vagy épp a vizuális média manipulatív hatásaival kapcsolatosakat. A történet alapfelvetése, hangulata érezhetően Philip K. Dick után kiált, s talán nem is véletlen, hogy a zseniális fantáziájú írónak pont van egy hasonszőrű novellája "Kizökkent idő" címmel (erre hivatalos forrásként való hivatkozás egyébként nem található meg, és speciel plágiumperről sem tudok a film kapcsán). Truman saját kis világában voltaképp fogoly (bizonyos értelemben), így történetének egyik legelgondolkodtatóbb vonulata a szabad akarat kérdésköre. A főhős élethelyzetére vonatkozóan kölcsönvenném Morpheus szavait a Mátrixból, mivel az kifejezetten frappánsan fedi le a helyzetet: "Valami baj van a világgal. Érezted egész életedben. Nem tudod mi az, csak azt, hogy VAN. Mint egy szilánk az agyadban, ami megőrjít...ez a világ, mellyel eltakarják a szemed elől az igazságot." A rendező ezt az érzést képes egészen átélhető módon prezentálni, ráadásul kifejezetten hitelesen. A nézők számára a másik legizgalmasabb feladat pedig a média képmutató álvalóságának hatásait megfigyelni, hogy az miképpen infantilizálja Truman szocializációs viszonyrendszereit, sőt egyre inkább meghasonlani látszó személyiségét, és hogyan befolyásolja a tudatipar a műsort néző tömegek reakcióit (így fellelhető a fogyasztói társadalommal szemben kinyilvánított véleménynyilvánítás is). A film médiakritikai attitűdje, a maga finom utalásaival kifejezetten ütős és progresszív, még annak ellenére is, hogy ekkortájt a tengerentúlon már egyáltalán nem számított újdonságnak a valóságshow-k világa.

A karakterek egymáshoz való viszonyulását tekintve természetesen a Truman és Christof közötti interakció a legérdekesebb, mely utóbbi oldaláról érvényesül, méghozzá ambivalens módon. Könnyen értelmezhetővé válik a "teremtés" isteni aktusának allegorikus párhuzama, mely egy felettébb hatásos végjátékban csúcsosodik ki, egészen remek színészi teljesítményeket felvonultatva. (Érdekesség, hogy a főszereplők nevei egyben könnyen észrevehető utalások is: Truman = true man, Christof = Christ). A sztori dinamikája a választott befejezéssel egészen impozáns ívet ír le, egyértelműen katartikus, Peter Weir tökéletes arányérzékkel rendezte meg. A film látványvilága kifejezetten érdekes és izgalmas, hiszen sok esetben megokolhatóan művi atmoszférát kellett teremteni. Peter Biziou operatőr ennek érdekében szokatlan beállításokat, különleges kameraszögeket, váratlan ráfókuszálásokat, halszemoptikai effektusokat alkalmazva segítette elő a minél hitelesebb vizuális megjelenítést, amely a történetvezetés miatt alapvető szükségességgel bírt, sőt a koncepció egyik leghangsúlyosabb része kellett legyen. A CGI látványelemektől alapvetően tartózkodtak a készítők, néhol azonban szükség volt 3D-matte painting effektekre a hátterek miatt. A megidézni kívánt világ kissé steril hangulati megjelenítéséhez a '60-as évek kertvárosi amerikájának negédes közegét varázsolták a vászonra, a production design ennek megfelelően egészen remek. Csakúgy, mint a forgatási helyszín kiválasztása. Az eszményi kisvárost Floridában találták meg végül. Annyira egyedi a külső lokációk hangulata, hogy szinte folyamatosan egy nagy stúdió backlot benyomását kelti a nézőben (hitelesség!), holott alapvetően valósak voltak. Truman házának, és "Seahaven" takaros üzletekkel teli főterének helyszíne Seaside volt, mely a Mexikói-öböl északi részén található. Természetesen voltak olyan jelenetek, melyeket stúdióban volt érdemesebb leforgatni: ezekhez a Universal, és a Paramount nagy, vízzel teli mesterséges medencéit használták alapvetően.

A film Mafab oldala