Viszlát sohanapján! - ÉJSZAKAI ROHANÁS (1988) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-10-19 | Szombati Zoli

Igen kevés vígjátékot szeretek igazán, de azokat viszont nagyon. Ezúttal az elsőszámú kedvencem kerül terítékre, melynél szórakoztatóbb filmet elég nehezen lehet elképzelni a könnyed kikapcsolódás kategóriában. Számomra a komikus töltetű filmek három csoportja az, amelyekre kitüntetett figyelmet fordítok: a mondhatni klasszikus, legtöbbször helyzetkomikumon alapuló vígjátékok, a politikai- és/vagy médiaszatírák, illetve a Woody Allen által fémjelzett "önironikus entellektüel" típusú zsáner. Az Éjszakai rohanás természetesen az első csoportba tartozó film. Egyáltalán nem mindegy, hogy mely időszakban készült az alkotás, és ez a kitétel szerintem különösképpen lényeges a vígjátékok esetében. Nyilván van egyfajta nosztalgikus faktor is mögötte, de tagadhatatlanul volt a '80-as években (különösen annak második felében) az amerikai filmeknek egy olyan időszaka, melynek során a virágkorukat élték. Nyilván nem nehéz kitalálni, hogy a buddy cop vígjátékokra gondolok, melyek népszerűsége a klasszikus kategóriában még ma is töretlen, különösen a 30-as és 40-es generáció szélesebb köreiben. Ezeknek a filmeknek hamisítatlan '80-as évekbeli feelingje tudott lenni, és tulajdonképpen mindegy is volt, hogy a főszereplőpáros mindkét tagja zsaru-e, vagy épp zsaru és csirkefogó a két figura. A lényeg, hogy legtöbbször két, teljesen különböző személyiség volt összeeresztve, akik a történet során összekovácsolódtak, vagy mert azonos volt a céljuk, vagy mert a végére már annyira bírták egymást, hogy haverokká váltak. A zsáner kész tárháza a helyzetkomikum alapú igen szórakoztató szituációknak, a legkülönfélébb gegeknek, és ami még nagyfokú élvezeti faktor mindegyikben, azok a szabadszájú szövegelések, melyekhez olyan nagydumás színészek dukáltak, mint Eddie Murphy, James Belushi vagy Mel Gibson. Példaként érdemes is nevesíteni néhányat a legjobbakból: 48 óra, Beverly Hills-i zsaru, Halálos fegyver 2, Tango és Cash, Vörös zsaru, és persze az Éjszakai rohanás...   

A filmet a legjobb buddy movie-nak tartom tehát, melynek alapvetően két oka van: egyszerűen szerintem ebben a legkirályabbak a dumák (remek sztorival megspékelve), illetve az egyik főszereplő személye miatt, aki nem más, mint Robert De Niro. A legendás színész egyik legjobb korszakát találta el a film, melynek révén kétséget kizáróan beigazolódhatott, hogy De Niro a drámai alakításokon túl a komikusi szerepekben is egészen kiemelkedő tud lenni (persze erről már korábban is meg lehetett bizonyosodni, mégpedig A komédia királya című zseniális Scorsese-szatíra kapcsán). Úgy vélem a buddy cop műfajra 1988-ban mindenképpen feltette a koronát az a tény, hogy Robert De Niro kipróbálta magát egy ilyen jellegű filmben is, mégpedig - természetesen - pazar alakítást nyújtva. Ez a választás egyébként tudatos döntés volt a részéről, Al Capone megformálása után (Aki legyőzte Al Caponét) egy könnyedebb filmben akart mindenképp szerepelni, és szerencsére nagyon jól döntött. A további főszereplő Charles Grodin, aki a páros másik tagját hozza csont nélkül: nyugodtan kijelenthető, hogy a filmet bármely egyéb színésszel ma már el sem tudnánk képzelni, annyira telitalálat volt ez a casting is. Közvetlenül utánuk Yaphet Kotto és John Ashton említendő, remek mellékkaraktereket írt számukra George Gallo forgatókönyvíró. A kameruni származású színész ekkoriban készítette emblematikus filmjeit (mint Parker emlékezhetünk rá leginkább, hiszen A nyolcadik utas: a Halál egyik kiemeltebb karaktere volt), Ashton pedig a Beverly Hills-i zsaru filmek egyik pancser rendőreként szerepelt korábban (Taggart felügyelő), így volt a műfajban tapasztalata, sőt komoly sikere is a megelőző időszakból. A parádésnak nyugodtan nevezhető szereposztásból még Dennis Farina és Joe Pantoliano a kiemelendő. Természetesen egy vígjáték esetében is egész fontos a rendező személye, aki ezúttal garancia volt a minőségre, hiszen a Beverly Hills-i zsaru direktora, Martin Brest vezényelte le, aki egy rövidet cameózik is a film végefelé. Ha van furcsa, sőt abszolút ambivalens karrier Hollywoodban, akkor az övé mindenképpen az. A buddy cop mozik két jelentősen meghatározó filmjét készítette el tehát, így a '80-as években komoly sikereket tudhatott magáénak, sőt később dráma kategóriában is készített remekművet. Az Egy asszony illata (1992) már csak azért is nagy hangsúllyal emelendő ki, mert Al Pacino egyetlen Oscar-díját ezért a főszerepért kapta, és nyilvánvalóan ebben a rendezőnek is jelentékeny szerepe kellett legyen. Brest a következőkben érthetetlen módon alig jutott lehetőséghez, majd 2003-ban egy pocsékul sikerült film (Gengszterrománc) betette nála a kaput, és olyan szinten kiábrándította, hogy hermetikusan elzárta magát a filmipartól, azóta gyakorlatilag semmit sem tudni róla. Nagy kár, mert ettől függetlenül egy kiemelkedő rendező volt.

A történetről röviden: az egykori chicagói exzsaru, Jack Walsh (De Niro), a Moscone óvadékügynökség fejvadászaként gályázik Los Angelesben. Neki többnyire az alja meló jut, így piti bűnözőket kap el, egy szép napon azonban nagyobb fogásra adódik lehetőség. Nyakon kell csípnie a maffiától (Jimmy Serrano főnök szerepében Farina) tizenöt millió dollárt elsikkasztó könyvelőt, Jonathan Mardukast (Grodin), aki minden jel szerint New Yorkban bujkál. A cél az, hogy elfogását követően öt napon belül határidőre "leszállítsa", százezer dollár fejpénz reményében. Mardukas azonban nem a legkellemesebb útitárs, folyamatosan egymás agyára mennek, s ha mindez nem volna elég, még egymáshoz is vannak legtöbbször bilincselve. Ráadásul Moscone (Pantoliano) egy másik fejvadászt is ráállít időközben az ügyre, a finoman szólva tapló, és menthetetlenül balfék Marvin Dorflert (Ashton). Sőt, hogy a kalamajka tovább fokozódjon, Mardukas az FBI-nak is kell (az FBI-főnök Alonzo Mosely szerepében Yaphet Kotto), így egy háromoldalú hajsza zajlik, és persze a helyzetből nem kevés kavarodás is származik. A film a veszélyektől sem mentes, ám főképpen vicces "országjáró" utazásról szól: erre fókuszál a (pontos karakterkidolgozások okán itt-ott picit drámaibb hangvételt is megütni képes) történet, amely ennek megfelelően egy kalandos menekülést igen szórakoztatóan bemutató, mozgalmas road-movie valójában.

A fentebb emlegetett forgatókönyv zsenialitásához nem fér kétség, sőt Charles Grodin szerint a legjobb script volt, mely valaha a szeme elé került. A dialógusok annyira remekbeszabottak, hogy kis túlzással a komplett film idézhető aranyköpés gyanánt (néhányat az írás végére odabiggyesztek poénból). Kötelező kiemelni, hogy a filmnek olyan kiváló a magyar szinkronja, melyre igen kevés példa akad, pedig ekkoriban még általánosnak számított, hogy remek szinkronok születnek. Érdemesnek látom ezúttal nevesíteni is a szinkronszínészeket: Tordy Géza (De Niro), Koroknay Géza (Grodin), Bujtor István (Kotto), Gruber Hugó (Ashton), Usztics Mátyás (Pantoliano). A zsáner működőképessége szempontjából alapvető kívánalom, hogy meglegyen az összhang a két főszereplő között a kezdetben meglévő alapkonfliktus ellenére is: a film ebből a szempontból szintén fenomenálisan teljesít. Láthatólag élvezték a forgatást a színészek, sőt De Niro a számára annyira fontos improvizációs lehetőségeket is megkapta a rendezőtől. A történet egyébként néhol kisebb drámai elemeket is tartalmaz, ami jót tett a sztorinak, mert így végig azt lehet érezni, hogy a történéseknek van tétje, és nem öncélú erőltetett poéngyártással kívánják traktálni a nagyérdeműt. Számos jelenet helyzetkomikum alapú, és jópárat a dialógusok adnak el. Az egész film (még a kötelezőnek mondható kliséelemeket is beleértve) nagyon vicces és stílusos, sokszori megtekintésre is felhőtlen szórakozás. A hangulathoz, és a '80-as évek megidézéséhez remekül járul hozzá Danny Elfman zenéje. Az Éjszakai rohanás road-movie jellegéből adódóan a forgatási helyszínek fellelhetősége kifejezetten sokrétű, persze nagyvárosi jelenet is akad, a részleteiben történő ismertetés ezúttal úgy érzem meghaladná a kereteket. Az USA-ban mindenesetre hat állam volt érintett (Kalifornia, Arizona, Nevada, Illinois, Michigan, New York), egyetlen folyóvízi jelenet erejéig pedig meg kellett látogatniuk még Új-Zélandot is. Végül a fentebb beígért pár idézet, zárásként: "Marvin, vigyázz! / Baszogasd a körösztanyád! / Ott az a két megnyerő úriember. Szemlátomást jobb népek, biztosan ők is sikkasztók. / Magukat mind Mosely-nak hívják? / Az a másik Mosely nyomozó elvitte...Uram, ezek szerint Walsh-nál van az igazolványa. / Nem akar leszokni? Jobban járnánk mind a ketten. / Miért nem rajonganak magáért a chicagói rendőrségen? / Jó fej vagy Jack. Azt hiszem, ha más körülmények között találkozunk, te meg én, valószínűleg akkor is összeugrunk."

Kiemelt kép

Képek: 1,2 3