40 éves az ANNIE HALL

Woody Allen filmje éppen negyven éves – de épp olyan friss és élvezetes, mint ha új lenne. Az örök Woody, a városi neurotikus kisember (Neoruticus Aszfalticus) köszöni szépen jól van, csak épp rosszul, mint sok más filmben. Nincs jelentősége, hogy melyik Woodyról (is) szóló Woody Allen film, mindegy, hogy mikor játszódna, a múltban vagy a jövőben, régi ismerősünk ő – és egy kicsit mindannyiunk. De hála az égnek, csak egy kicsit… Az Akadémia az 50. Oscar gálán ennek az alkotásnak négy díjat is adott: a legjobb filmért, a legjobb rendezésért, a legjobb női főszereplőért és a legjobb eredeti forgatókönyvért járó szobrocskát – megelőzte a legjobb film kategóriában pl. a Csillagok Háborúját… A magánvéleményem egyébként az, hogy ha Diane Keaton megkapta a legjobb női főszerepért a díjat, nyugodtan adhattak volna egy szobrot Woody-nek is, mert legalább olyan jól játszik, mint a partnernője, ha nem jobban – vagy csak egyszerűen önmagát adja, azért ilyen természetes…

Ha valaki még nem látta volna a filmet, akkor is nyugodtan elspoilerezhetjük: a film egy se veled, se nélküled kapcsolatról szól Alvy Singer (Woody Allen) és barátnője, exbarátnője, majdnem felesége de mégsem Annie Hall (Diane Keaton) között. Itt ugyanis nem a történet íve a lényeg, vagy a fordulatok, hanem a történések, Alvy gondolatai, agymenései, szómenései. Alvy állandóan szerelmes: a városba, ahol él, a saját hangjába és gondolataiba, Annie-ba… talán épp ebben a sorrendben, és valahol itt találhatjuk meg az okát annak, hogy valahogy nem működik hősünk életében ez a szerelem-dolog. Egyáltalán nem pusztán az a probléma, hogy Singer önző lenne, noha az (is). Ássunk egy kicsit mélyebbre: alighanem azért van eleve kudarcra ítélve a két főszereplő kapcsolata, mert Alvy magába a szerelembe szerelmes, és az ideális nőbe, aki minden apró részletében olyan, amit ő elképzel.

A valóságos nő, Annie természetesen csak részben olyan, s a különbségekkel, a valódi élet valódi helyzeteivel Alvy képtelen megbirkózni, frusztrált és neurotikus lesz tőle. Annie családja kikészíti, ha két percet késnek egy filmről az már kiborítja, ha a nő valakivel kézen fogva sétál, az már szakítási ok… Nyilván ott van ebben a saját kisebbrendűségi érzésének a feszítő ereje is, de ez egybebetonozódva az ideák kergetésével olyan elegyet alkot, aminek törvényszerű megnyilvánulása az, hogy megérkezni sohasem lehet, az újra és újra történő útra kelés adja az élete gerincét. Az új kapcsolat/szerelem(?) az, ami egy ideig boldogságot és inspirációt ad – de csak egy ideig. A nagy kérdés a gyakorlatban eldőlt a számára, mármint az, hogy végtelen számú kísérleten át kell keresni az igazit, n+1 nővel kell járni ehhez, kipróbálva a szexet, akár az együttélést, és az első (vagy első néhány) problémánál kukázni a kapcsolatot, az ideált kergetve megpróbálni megtalálni a boldogságot - vagy meg kell keresni azt a másik felet, aki nyilván hasonlít az ideálra, de természetesen különbözik is attól, elfogadva az eltéréseket és a másik hibáit, elfogadva mint embert együtt felépíteni a boldogságot. Szép hosszú mondat lett, de talán érthető, hogy mit akarok mondani, és hogy én a magam részéről a második, az építkezés mellett teszem le a voksomat. Mivel hibái és hiányosságai mindenkinek vannak, könnyen úgy járhat az ember, mint a történetben: „Az ideális nőt kerestem. – És, megtaláltad? – Igen, csak az volt a baj, hogy ő meg az ideális férfit kereste…” Ha Alvy egyszer a másik embert szeretné, hibáival, tévedéseivel együtt, volna esélye a tartós és igazi boldogságra. Szerelem-e az, ha ennek az érzésnek a középpontjában nem a másik ember van valójában? Szerintem nem. Az lehet vágy, lángolás, vagy ideálok kergetése, de a szerelem az nem ez. A révbe érés pedig végképp nem, és lehetetlen a lángolást ugyanabban a formában, ugyanazon a szinten fenntartani folyamatosan – ha valaki ezt várja, természetszerűleg csalódni fog.

Kicsit fanyar a film utóíze, de mégis nagyon erősen érezhető az alkotásban, hogy Alvy Allen (Woody Singer?) nagyon is szeret élni, hiába mondja magáról, hogy „úgy látszik, az élet mégsem való mindenkinek”. Az életnek ez a szeretete, az életöröm átjön a vásznon, és a zseniális jelenetek sora nem csak ezt a hangulatot közvetíti, hanem elképesztően szórakoztató is. Ki ne ismerné a jelenetet, amikor egy mozi előterében sorban állva Alvy felhúzza magát egy okostojás monológján, aki Marshall McLuhan-ról tart minielőadást, lenyűgözendő a nőjét. Alvy előrángatja a professzort egy paraván mögül, aki kulturáltan ugyan, de elküldi a francba alkalmi szónokunkat, vagyis Alvy rövid úton intellektuálisan kinyírja őt (és alighanem az aznapi csajozását is lenullázza). „Bárcsak minden ilyen flottul menne…” Hát igen… Vagy amikor visszaemlékszik a gyerekkorára, és az osztályteremben a puszival inzultált kislány Freudra hivatkozik – a zseniális alá nem tudok menni ennek az epizódnak a megítélésekor sem.

Megtudhatjuk a filmből azt is, hogy noha a világegyetem tényleg tágul, Manhattan nem, úgyhogy nyugodtan meg lehet írni a házi feladatot. A rákkergetés is nagyszerű – és a jelenet későbbi megismétlése mindent visz… Az indiai guruk is megkapják a maguk maflását, és mennyire megérdemlik! Negyven éves a film, de ez senkit ne riasszon el – csak ajánlani tudom, ha valaki még nem látta volna. Kötelező darab, egy másodperce sem kidobott idő.

Ez is érdekelhet

Hová tűnt az ingerküszöb? – PANOPTIKUM: A VIASZBABÁK HÁZA (HOUSE OF WAX; 1953) kritika
Tovább

A máz mögött - Amerikai szépség (1999) kritika
Tovább

Heil Chaplin - A DIKTÁTOR (1940) kritika
Tovább