A jövő nem végleges – TERMINÁTOR - A HALÁLOSZTÓ (1984) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-10-26 | Szombati Zoli

Mivel pont ma 35 éves sokunk kultikus kedvence, a Terminátor, így érdemesnek tűnt újra elővenni a filmet egy kritika erejéig. Plusz érvként szerepel, hogy a jövő héten érkezik a franchise legfrissebb, azaz hatodik része Terminátor: Sötét végzet címmel. Természetesen igyekszem nem bocsátkozni jelentékeny ismétlésekbe, így volna különösebb értelme. (Hasonlóan várható írásom a T2 és a T3 kapcsán is, a következő hónapokban kerítek sort rájuk). Hol máshol is lenne érdemes indítani, mint a kezdeteknél. A '80-as évek elején egy bizonyos James Cameron nevű kanadai fickó - akiről korábban még senki nem hallott, legfeljebb a Piranha 2 című förmedvénnyel kapcsolatban - álmodott egy felettébb furcsát, melyben egy fémcsontváz torzója közelít feléje a lángokból. A riadt ébredést követően az ötlet nem hagyta nyugodni, és elkezdte felvázolni, majd később Randall Frakes sci-fi író házában részleteiben is megírni történetét arról a jövőben játszódó eseménysorról, melynek a lényege, hogy az önálló akaratra ébredő védelmi rendszer gépei az őket létrehozó emberiség ellen fordulnak. Természetesen akkoriban még csak elképzelni sem tudta, hogy egy B-filmes próbálkozásnak induló történetből és annak fő karakteréből az lesz, ami. (Cameron inspirációként szokta megnevezni a '60-as években futó The Outer Limits című tévésorozatot, és a Mad Max 2-t). A Terminátor vitathatatlanul popkulturális ikonná nőtte ki magát, annak ellenére is, hogy a franchise eddigi utolsó két része gyakorlatilag minősíthetetlen, és a T3 sem tudta megközelíteni a James Cameron által rendezett zseniális filmek színvonalát. Nem hiszem, hogy nagy meglepetést okoznék annak megvallásával, hogy a személyes kedvencem a T2, melyet egyenesen a mozitörténet legkiemelkedőbb akciófilmjének tartok, ám erről majd valamikor decemberben....  

Arnold Schwarzenegger később egekig felívelő karrierjében a legikonikusabb szerep a Terminátor maradt mindvégig, Cameron pedig remekül érzett rá, hogy a folytatásban a karaktert a jók oldalára kell állítani. 1984-ben viszont erről még szó sem lehetett, hiszen a lényeg a lelketlen gyilkológép köré szőtt történet volt. Az alapfilm tehát a legfontosabb, és legmeghatározóbb lépés volt mind Cameron, mind Arnie karrierjének hathatós beindításában. Schwarzenegger ekkortájt a populárisabb jellegű 1982-es Conan-filmnek köszönhetően már messze nem volt ismeretlen, de csillaga még nem feltétlenül állt abban a stádiumban, hogy ilyen korán ennyire negatív karaktert játsszon el (kezdetben befutónak Mel Gibson, majd a visszautasítását követően O.J. Simpson tűnt a szerepre, akit végül azért ejtettek, mert "túl jófiús" kinézete miatt nem tudták gyilkosként elképzelni: a sors iróniája, hogy a rideg valóság a későbbiekben erre erősen rácáfolni látszott). Amikor azon a bizonyos vacsorán Arnold találkozott az író-rendezővel, elsőként még csak az jött szóba, hogy Kyle Reese, a jövőből visszatérő védelmező katona karakteréhez keresnek szereplőt. Mire a vacsora végéhez ért, Arnold meggyőzte önmagát, és végül a nehezen kötélnek álló rendezőt is arról, hogy neki mégiscsak a Terminátor szerepe lenne igazán testhezálló, ráadásként ezzel az "utánozhatatlan" akcentussal. Lelkesedése, személyisége, és ötletei végül meg tudták győzni a már akkortájt is maximalista Cameront, és ezen a ponton idult el a mára legendássá lett, három közös filmet számláló rendkívül sikeres együttműködés. Arnold második Conan-filmjét azonban még előbb le kellett forgassa (Dino De Laurentiis ugyanis nem arról volt híres, hogy engedte a szerződésekben szereplő határidőket módosítgatni), így kilenc hónappal tolódott a munka megkezdése. Ennek annyiban volt komoly jelentősége, hogy Cameron A bolygó neve: Halál scriptjét írta meg ebben az időszakban, melyet a '84-es nagy siker után már vitán felül ő rendezhetett meg. A Terminátor esetében persze még messze nem ez volt a helyzet, hiszen akkortájt még csak egy fércmű volt csupán a háta mögött, viszont egy remek B-filmes ötletnek beillő aduász azért mégiscsak a kezében volt, időparadoxon ide vagy oda...

Komoly stúdió értelemszerűen ekkor még nem állt be mögé (a Paramount Pictures majdnem, de azzal a feltétellel hozakodtak elő, hogy a rendező más kell legyen, viszont Cameron hallani sem akart róla, zseniális meglátással ugyanis nagyon hitt a film sikerében). Így független filmes befektetők után kellett néznie, két ilyet talált is, viszont ennek elég nagy ára volt: a később meglehetősen komoly produceri karriert befutó, és a rendező egyik későbbi feleségévé avanzsáló Gale Anne Hurd egy dolláros jelképes árért vette meg a forgatókönyvet, és vele a jogokat (ezek a jogok manapság szálltak csak vissza James Cameronra). A másik érdeklődő a Hemdale Film révén John Daly volt, a vaskalapos angol producerrel viszont nem igazán jött ki a későbbiekben. Az Orion Pictures szállt be disztribútorként, igyekeztek előzetesen bele is szólogatni a szakmai munkálatokba, egy-két alkalommal a rendező engedett is, amikor azt valóban indokoltnak látta. (Cameron nem arról nevezetes, hogy csak úgy le lehet beszélni olyan elképzelésekről, amiket egyszer a fejébe vesz). Szóval a lényeget mindenképpen sikerült elérnie, vagyis ő lehetett a direktor, a kreatív munkába a későbbiekben nem szóltak bele, sőt a büdzsét négyről hat millió dollár fölé emelték, ami persze még mindig meglehetősen kis összeg volt. Hangsúlyozni érdemes, hogy Cameronon kívül ezt a filmet (nagyjából jogosan) mindenki egy néhány hét alatt lecsengő, mérsékelt sikerre számot tartó B-movie-nak könyvelte el, a végeredmény persze magát a rendezőt is meglepte, hiszen a film több mint a tízszeresét hozta vissza végül a bekerülési költségének. Miért is emlegetem ennyit a B-kategóriát a Terminátor kapcsán? Egyfelől a költségvetése tehát mérsékelt volt, főleg ahhoz képest, hogy jövőben is játszódó sci-fi elemeket tartalmazott, A-listás sztár persze nem szerepelt benne. (Jó példa, hogy financiális okokból nem vehették fel például a Cyberdyne felrobbantását, mely már ekkor fő ötletként jelent volna meg, de csak 1991-ben vitték filmre, egy grandiózus jelenetben). Az is nagyon lényeges szempont, hogy a B-filmes mester, a legendás (ma már 93 esztendős) Roger Corman tanítványa volt Cameron, amit a rendező időnként büszkén hangoztat is a mai napig. Nagy hatást gyakoroltak rá ezenfelül John Carpenter slasher művei is, aki kiemelkedő B-filmes rendezőként ismeretes, és szinte mindig szűk költségvetéssel volt képes időnként nagy dobásokra. A különbségtétel persze inkább csak utólagosan érdekes, midőn például összehasonlítjuk a filmet az 1991-es következő résszel, mely már minden ízében egy profi blockbuster lehetett annak ellenére, hogy szintén független filmes finanszírozással rendelkezett (Carolco Pictures), mégpedig akkoriban hatalmas, hozzávetőleg százmillió dolláros költségvetéssel.

Visszakanyarodva 1984-be: a korlátolt büdzsé némileg rányomta a bélyegét a filmre, és olyan kompromisszumokat kellett meghozni, amelyek nehézzé tették a forgatást, és a trükkökön is nem keveset kellett spórolni. Cameron nagyon szeret éjjel dolgozni számos okból, ekkoriban azonban sokkal inkább kényszer volt még mindez, ugyanis nem rendelkeztek a legtöbb helyre forgatási engedéllyel, így sebtében kellett DTLA területén számos jelenetet leforgatni, a rohanás pedig nem teszi lehetővé a rendező által támasztott perfekcionalizmust (persze később kamatostul bepótolta). Ezért néhány jelenet esetlegesebb lett a kelleténél, a trükkök színvonalára majd a tartalmi ismertetés után térek ki részleteiben. Igazából nem szükséges sok szót vesztegetni a történetre, hiszen mindenki ismeri: a Cyberdyne System Skynet névre keresztelt védelmi rendszerének szuperszámítógépe 2029-ben öntudatára ébred és nukleáris holokausztba sodorja a világot, az emberiség maroknyi csapatainak földalatti bunkerekbe szorult megmaradt tagjait pedig a terminátorgépek beszivárgó egységei sorra likvidálják. Az ellenállás emberfeletti küzdelme azonban mégis megszerveződik, melynek élére egy karizmatikus vezető, John Connor áll, aki a '80-as években születik meg. Connor jelenléte azonban a gépek számára hatalmas veszélyt rejt, így visszaküldenek egy terminátort az időben, hogy ölje meg a születendő gyermek anyját, Sarah Connort. A megállíthatatlanul könyörtelen, embernek látszó T-800-as cyborg fel is bukkan Los Angelesben, ahol arra figyelnek fel a rendőrök, hogy névazonos nőket gyilkol valaki, méghozzá a telefonkönyvben található sorrendben. A következő potenciális áldozat éppen az a Sarah Connor, aki majd John anyja lesz. Az ellenállás szerencsére egy önként jelentkező védelmezőt is visszaküld a jövőből Kyle Reese őrmester személyében, hogy akár élete árán is megakadályozza a terminátort abban, hogy az a küldetését bevégezze...

Cameron ötlete annyira jó volt, hogy fél Hollywood sorban állt a szerepekért a két fő humán karakter tekintetében (a terminátoré tehát már korán eldőlt). Csak a legkomolyabban szóba kerültek rövid listáját sorolnám fel. Kyle: eredeti elképzelés szerint Schwarzenegger, majd Bruce Willis, Mickey Rourke, Tom Selleck, Michael Biehn. Utóbbi erős déli akcentusa miatt majdnem elhasalt végleg, később azonban a rendező neki szavazott bizalmat, és nyilván kevesebbe is került szerződtetni, mint a nagyobb neveket. Biehn karrierje a '80-as években számos nagy filmet számlált, a Cameronnal közös együttműködésnek köszönhetően. Még a T2-be is befért, de az álomjelenetben utólag kivágták a felbukkanását, ám a '90-es években azért akadtak még jó epizódszerepei kiemelkedő filmekben (Tombstone, A szikla), aztán sajnos teljesen eltűnt. Sarah szerepére még nagyobb volt a tülekedés. Eredetileg a rendező Bridget Fondát akarta, de a legközelebb a kiválasztáshoz Jennifer Jason Leigh és Rosanna Arquette került. A jelentkezők közt volt Carrie Fisher, Mia Farrow, Diane Keaton, Diane Lane, Sharon Stone és Sigourney Weaver(!) is, hogy aztán a szinte teljesen ismeretlen Linda Hamilton kapja meg a szerepet. Hamiltonban egyszerre látta meg Cameron a védtelenséget sugárzó érzékenységet, és a vasakaratú, elközelezett, kemény nőt, utóbbi persze inkább a T2-ben teljesedett ki (a rendező amúgy is odavan ezekért a női karakterekért, mint tudjuk). És bizony nem volt rossz választás, annak ellenére, hogy Hamilton - csakúgy, mint Biehn - a rendező filmjein kívül szinte egyáltalán nem tudott befutni. Nem utolsósorban, a szereplők közt meg kell még említsem Lance Henriksen nevét, akinek karrierje szintén részben összefonódik Cameron munkásságával. Az Orion fejeseivel a prezentációs találkozót ő hozta tető alá, így abban is komoly volt a szerepe, hogy a film egyáltalán elkészülhetett. A rendező Vukovich rendőr karakterét osztotta rá, kinek humoros beszólásai jót tettek a filmnek. A Terminátor műfaját a rendező tech-noir horrorként határozza meg (nem véletlenül TechNoir a filmbeli disco neve), a rajongótábor viszont inkább az apokaliptikus akció sci-fi cimkét szokta ráaggatni - a lényeg, hogy a zsáner életre kelt, és 1991-ben rákerült a korona is. Ebben a rendezőn kívül óriási szerepe volt mindvégig Schwarzenegger karizmájának, aki túlzás nélkül erre a szerepre született. Maximalizmusának megfelelően több hónapon át gyakorolta a fegyverek kezelését, mégpedig oly módon, hogy a cselekvésre oda sem nézett. Az, hogy lehetőség szerint ne pislogjon a karakter, szintén Arnold egyik ötlete volt, a mimikátlan arckifejezés mellé a gépies mozgás már magától értetődött. Sok szöveget nem kellett megtanulnia, mindössze tizenvalahány tőmondatot, és persze az akcentusa is könnyebben elhitette a nézővel, hogy ő egy gép. A film ötlete főleg utólag visszatekintve elég progresszív, hiszen az emberiséget a saját gépteremtményei igázzák le és küldik a halálba, ezáltal fajunk tulajdonképpen önmagát taszítja bele az apokalipszis kilátástalaságába. Jelenleg amilyen viszonyulásban állunk a bolygónkkal, ez a ránk visszahulló párhuzam különösképpen aktuális és fenyegető. A film sötét, néhol horrorisztikusan nyugtalanító atmoszférateremtése remekül sikerült, sőt akkoriban elég sokkolóan is hatott.

A terminátor endoskeleton, és a különféle maszkok elkészítése több mint fél évet vett igénybe, az eredmény ekkor még sokkal inkább felemás lett, mint tökéletes. Ebben az időben csak gyerekcipőben járt az animatronikus bábokkal való filmes ténykedés (ezért nem is alkalmazták ezeket még a Star Wars filmekben sem), és elég nehéz volt elérni a stop motion technika segítségével, hogy némely mozgáskombináció ne legyen erősen szaggatott. Stan Winston ezirányú pályafutása itt kezdődött, ezek voltak az első komolyabb lépések, majd a következő évtizedben egy robbanásszerű minőségi ugrással fémjelezte munkásságát, amely aztán olyan mesteri trükköket eredményezett a '90-es évek elején, mint amelyeket a Terminátor 2. - Az ítélet napja és a Jurassic Park blockbusterekben élvezhetett a publikum (ezzel párhuzamosan a Stan Winston Studio egycsapásra világhírű szakmai brand lett). Winston egyébként a szintén legendás Dick Smith tanítványaként, maszkmesterként indult a pályán, és épp a Terminátor kapcsán kezdett el animatronikus bábokkal, és a mögötte álló technológiai háttérfejlesztésekkel foglalkozni, mivel érzékelte, hogy ennek van nagyobb jövője a stop motionnal szemben. Az endoskeleton a későbbi Terminátor-filmekkel ellentétben (ahol már olyan modern, relatíve kistömegű szénszálas anyagokat alkalmaztak, mint amelyeket a repülésben szokás) ez alkalommal még teljesen fémből készült, és felettébb nehezen volt mozgatható. Elsősorban a jövőbeli csatajeleneteknél került előtérbe a miniature effect részleg munkája (Fantasy II Film), és Cameron sok minden oldott meg a vetített hátterek segítségével, melyekről később is csak nehezen szokott le (ezeknél a felvételeknél sajnos elég könnyen "kilóg a lóláb", bár kellően pragmatikus, ez tény). A robbantási szekvenciákat Hollywood szakmai legjobbja, a nagynevű pirotechnikai szakember, Joe Viskocil irányította. Az üldözéses jelenetekben, például a sikátorokban nagyon gyakran használtak a feszültség realisztikusságának érzékeltetésére kézikamerát, mely ekkortájt még nem volt bevett szokás. Adam Greenberg lengyel operatőrrel Cameron mindkét Terminátor-filmet közösen készítette, de a vágó (Mark Goldblatt) és a zeneszerző (Brad Fiedel) is ugyanaz volt, így a stáb a két film alapemberei esetében teljesen megegyezett. Végül, de nem utolsósorban már ennél a résznél sem lehet elmenni a nagyszabású kaszkadőri munka mellett. Ekkor dolgozott együtt a kanadai Peter Kent első ízben Arnolddal, aki a színész legnagyobb korszakában, bő egy évtizeden át volt annak elsőszámú stunt dublőre.

A forgatás érdekesebb helyszíneiről (mind Los Angeles) befejezésképp: számos lokáció esetében engedély híján eléggé ad hoc módon választottak helyszínt (elsősorban a belvárosi negyed területén), melyet Cameron viccesen "gerilla filmmaking" jelzővel illetett. A nyitószekvencia (érkezés, a punkokkal való leszámolás) a legkönnyebben felismerhető, és egyébként is népszerű forgatási hely, a Griffith Observatory. A környező hatalmas Griffith Parkban zajlott az a jelenet, mely során az éj hátralévő részében Kyle és Sarah meghúzza magát, mielőtt továbbindulnának. A Tiki Motel (Huntington Park) sajnos régebben bezárt, és mára már átépült, felújított apartmanházzá vált. A jelenet érdekessége egyébként, hogy a recepciós kutyája a rendező Wolfie névre hallgató német juhásza volt (a T2-ben tehát nem véletlenül ez a kutyus neve). A sikátorjelenetek DTLA West 7th Street helyszínnel rendelkeztek, még ma is java részben megvannak. Az Alamo Gun Shop Van Nuys-i illetőségű (jelenleg nem fegyverbolt, hanem autókereskedéshez tartozik, ám szinte teljesen ugyanolyan). A TechNoir club helyszíne a South Hill Street, ma is hasonló az utcafront, persze a disco csak egy beépített set volt. Végül azt említeném meg, hogy stúdióhelyszínt egyet sem használtak a filmben.

Kiemelt kép

Képek: 1,2,3,4,5,6

A film Mafab oldala