A retro faktor maximuma - A MENEKÜLŐ EMBER (1987) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-10-29 | Juhász Péter

Arnold Schwarzenegger egy Stephen King inspirálta moziban? Csakis minőségi sikerfilm lehet, nem? Nos, nagyon nem. Vagyis, nem egészen! 1987-ben, noha már a Terminátor és a Conan sikere után, de még a Ragadozó, a Total Recall - Emlékmás meg a Terminátor 2 - Az ítélet napja elképesztő szárnyalása előtt Schwarzenegger neve filmvásznon garancia volt a hatalmas muszklik, bugyuta tartalom és megannyi akció megjelenésére. A Kommandó és a Piszkos alku mellé tökéletesen illeszkedik a sorban A menekülő ember című film is. 

Miképp lehetséges, hogy egy abszolút a B-filmek közé sorolandó alkotás idővel mégis kultikus rangra emelkedhetett? Természetesen az „osztrák tölgy” körüli fanatikus rajongás mellett köszönhető ez a mára kialakult erős retro-láznak, és a 80-as évekre jellemző, oly szentimentális filmalkotó módszer iránti elfogultságnak.

A menekülő ember ugyanis hozza szinte az összes olyan sablont, amit akkoriban bevetettek a biztos siker érdekében. Adott a nem túl távoli jövő (amúgy, pont jelenkorunk) kaotikus világképe, ahol a totális pusztulás szélén evickélő társadalmat magába szippantotta a hazug média, és a betegebbnél-betegebb showműsorok uralma. A megfélemlítésben élők kiszolgáltatottságukban kénytelenek elviselni az embertelen Menekülő Ember játék gyilkos létezését, ahol sokszor ártatlanokat kényszerítenek vérre menő hajszába. Persze, hogy mindez főleg a gazdagabbaknak kedvez, ők uralják ugyanis a világot, a kisember pedig nem tehet semmit. Épp ezért lesz óriási jelentőségű, mikor egy ártatlanul bebörtönzött rendőr, Ben Richards és társai bekerülnek a pusztítás játékába. Richards ugyanis nem könnyű falat, és mint az egy 80-as mozikban lenni szokott csakhamar olyat produkál a versenypályán, amire azelőtt még nem volt példa. A magabiztos rosszfiúk szépen elkezdenek hullani a kamerák kereszttüzében, az addig valahol a társadalom megfékezésére is szerződött műsor pedig hirtelen elveszti a szilárdnak hitt talajt lába alól. Ahogy egyre inkább meginog a gőg és dac műsorának váza, úgy nő az ellenálló, szegényebb réteg magába vetett hitének ereje.  Nyílván még egy a pályán kegyelemből életben hagyott gazfickót is úgy próbál felvezetni a show, hogy annak alkotóira vessen jó fényt, ám a szürke köd lassan, de biztosan oszlik a néző szeme előtt. Richards félelmetes izmaival megtestesíti az ártatlanság erejét, és az uralkodói réteg hátán lassan csorogni kezd a kellemetlenül jeges veríték. A rendszer tehát bukásra van ítélve!

A 80-as években imádták a filmesek ezt a jól bevált sablont. Szinte az összes videotékás hérosz jelentkezett egy-egy kísértetiesen hasonló darabbal. A Cyborg apokaliptikus látomása Van Damme-mal, Patrick Swayze Puszta Acél című filmje, a Menekülés New Yorkból Kurt Russellel, vagy akár a Mad Max 2. része is ezek közé sorolható. Lepusztult jövőkép, megvezetett emberek, uralkodó gazdagok. Még a Robotzsaru frenetikus víziója is ezt a sémát használta fel, csak ott ugyebár erősen A+ kategóriában került az asztalra.

A menekülő ember stábja amúgy túl sokat nem bíbelődött Stephen King írásával, aki ezt a szösszenetet ráadásul álnéven, Richard Bachman alteregó mögé bújva publikálta. A könyv még bőven az alkohol és drog mámorában megélt korszakban született, 1983-ban. Történetét tekintve számos ponton eltér a filmtől. Richards például családja miatt lép be a műsorba és más tematika mentén építkezik a regény cselekménye is. King a tőle megszokott módon inkább a belső, lelki harcokra fókuszál sorait olvasva. A film meg ugye ráment a B-moviek megoldásaira. Dőljön a vér és remegjenek az izmok, végül pedig látványosan győzzön a jó! 
Mindettől eltekintveA menekülő ember Arnold Schwarzeneggerrel a főszerepben egyszerűen imádnivaló mozi! Főleg az olyan remekbeszabott, nosztalgikus pillanatok miatt, mint amikor a végefőcím előtt a hős harcos és az ártatlan lány akció közben kialakult, váratlan szerelme izzadtságban úszva révbe ér, a korszakra oly jellemző rockzenei dallal kísérve a háttérben. Meseszép!

Az ilyesfajta szentimentális megoldások ismét fénykorukat élik. A Stranger Things széria alkotói például egy teljes franchise-t szenteltek ezek megidézésére és lássuk be, működik. Eleven és barátainak elképesztő kalandjait jövőre immáron a negyedik évadban köszönthetjük. Popkulturális jelentőségét tekintve pedig a 80-as évek jobban fut, mint valaha. Zenében a bakelit ismét minőséget jelent, visszatér lassan a magnókazetta mánia. Nem ciki többé Tisza cipővel lábunkon, három csíkos Adidas melegítőben VHS-ről, vagy narrátoros filmélményről beszélgetni egy nagy pohár Márka meggy mellett.  A múlt él, éljen hát, a retro is! 

Képek: TMDb

A film Mafab oldala