A pókerfilmek Cadillacje – PÓKERARCOK (1998) kritika
Időnként felbukkannak a palettán olyan filmek, amelyek valamilyen underground mozgalmat, életstílust, vagy szubkultúrát tárnak fel az arra fogékony nézők előtt (a korábbiakban már jómagam is foglalkoztam egy ilyennel, a The Doors egy meglehetősen rétegfilmként pozicionálható, remek alkotás). Ha jó a témafelvetés, akár szélesebb célcsoport érdeklődésére is számot tarthat, ám azok részére is meg kell ütnie azt a bizonyos mércét, akik éppen az adott szubkultúrának a részei, vagy avatottabb ismerői. John Dahl rendezése pókeres körökben még ma is a legelismertebb ilyen filmnek számít (joggal), amely a New York-i profi zsugások mindennapjaiba kalauzol el minket, akik számára a póker megélhetési életforma. A filmről azt nyilván merészség lenne állítani, hogy szélesebb körben egyaránt ismert és sikernek örvendő, de a pókeresek világában eléggé etalonnak számít. Az időzítése két évtizeddel ezelőtt kifejezetten érdekes, sőt progresszív volt, mert éppen megelőzte a 2000-es évek első felétől megfigyelhető (elsősorban online) "poker boom" időszakát, amikor egyre többen kezdtek foglalkozni vele (részben a film hatására is), akár profinak állva, azaz megélhetési stratégiát ráépítő célzattal. A póker - különösen a Texas Hold'em - természetesen mindig is népszerű szórakozási és pénzkereseti formának számított (lásd vadnyugati legendárium, számos jó film is foglalkozott már vele), de a megélhetési játékosok világa egy viszonylag újabb aspektusba helyezte az ezredforduló környékén. Éppen erre világít rá elsősorban a film története, mindeközben pedig megkísérli fellebbenti a fátylat a többségi társadalom részéről sok esetben igen tévesen rögzült sztereotípiák ködös homályáról is (néhol viszont kicsit még inkább ráerősít, de a különféle választott karaktertípusokon keresztül számomra úgy tűnt, hogy tudatosan teszi, egyszerűen dramatizációs okokból).
(F)
Folytatnám is akkor az említett karakterekkel, és az őket megszemélyesítő színészekkel. Weinsteinék cége látott potenciált a megvalósításban, a Miramax ugyanis - nagyon ügyesen pozicionálva magát - talált egy valós piaci rést ebben az időszakban, és számos, viszonylag kis költségvetésű, igényes tartalmi nívót elérő, sikeres filmet tett le a képzeletbeli asztalra. Matt Damon csillaga pedig éppen ekkortájt volt igazán emelkedőben, amely elsősorban a megelőző esztendőben zajos sikert arató Good Will Huntingnak volt köszönhető (szintén Miramax produkció). A másik főszerepre Edward Norton szerződött le, ami nagy szerencsének bizonyult, hiszen a színész csúcskorszakát (1996-2002) találta telibe, rááadásul úgy, hogy pont az egyik legzseniálisabb filmjének a forgatása előzte meg. Annak ellenére, hogy egy kis költségvetésű, független filmről van szó, a további szereposztás is parádésnak nevezhető. A pókertémához feltétlenül szükséges vetélytárs gyanánt, mondhatni antagonisztikus szerepben John Malkovich tűnt fel, akit a rendező a film legnagyobb nyereségének nevezett. Remekül játszott jogászprofesszorként az Ed Wood kapcsán Oscar-díjat nyert Martin Landau is, aki csak néhány, ám annál fontosabb jelenetben tette tiszteletét (és ezek jelentették a film legigényesebb dialógusokat felvonultató, igazi drámai mélységgel bíró részeit). John Turturro egy szolid játékos szerepét kapta, Knish higgadt karaktere ebben a közegben a gambler attitűd antitézise, úgyhogy igen fontos pont a történetben. Gretchen Mol és Famke Janssen érdemel még külön említést a női karakterszerepekben, hogy általuk a szebbik nem képviselői is megjelenhessenek a filmben, hisz a póker nem a nők világa általában. A sztoriról röviden: Mike McDermott (Matt Damon) nem egy átlagos jogi egyetemista, tandíját ugyanis pókerbevételeiből fedezi. Képzett játékosként tisztában van vele, hogy tudása és tehetsége révén viszonylag biztos jövedelemre tud szert tenni, ha megmarad a saját pénzügyi keretei között a kártyaasztalnál. Azonban a folyamatos éjszakai grindelés egyhangúsága mellett becsvágyóbb álmokat is szövöget. Vágyképe, hogy a nagytétes játékokban, és a WSOP főversenyén részt vehessen Las Vegasban. Ezt az álmot kergetve egyik éjjel az orosz maffiózó, Teddy KGB (Malkovich) kártyabarlangjában lenullázza harmincezer dolláros pókertőkéjét, és a csalódás nyomán szakít addigi életmódjával, hiszen tudja, hogy fatális hibát követett el. Időközben régi haverja, Féreg (Ed Norton) kijön a sittről, aki többnyire a csalásban hisz, így megelőzően tetemes adósságot halmozott fel. Féreg hatására Mike kilenc hónapnyi szünet után újra leül az asztalokhoz, mivel barátja idekinn nem számíthat senki másra. Ezúttal azonban rossz emberrel húzott ujjat: kivásárolták az adósságát, ezért Féreg immár Teddy-nek tartozik. Az óra pedig ketyeg, néhány nap alatt kell összeszedni a pénzt. A helyzet úgy alakul, hogy a végén még Mike kerülhet komoly bajba, ha nem fizet. A tetemes összeget márpedig a pókerasztaloknál kell megnyernie, ha törik, ha szakad...
(F)
A rendezőnek ez a legjobb mozifilmje, manapság sokkal inkább TV-sorozatok kapcsán merül fel a neve, ugyanis John Dahl régebbi feature filmjei nem igazán lettek sikeresek (talán még a Red Rock West ami közismertebb, Nic Cage főszereplésével). Általában neo-noir, vagy thrillerelemekben bővelkedő, borúsabb hangvételű krimiket rendezett. A Pókerarcok Dahl keze nyomán egy egész jó hangulati hullámvasutat jár be a sztori ívének megfelelően, izgalmakban is bővelkedik, a jól elhelyezett humor is megfér, és akadnak drámaibb vonulatok is. Azok számára pedig, akik nem tudnak pókerezni, jó hír, hogy a játék ismerete nélkül is élvezhető. Szerencsére azonban a hozzáértőbb nézők is megtalálhatják a számításukat, hiszen a szakmai részek jobbára rendben vannak, a partik inkább afféle alaptézis jellegű leosztások, egy szórakoztatni kívánó játékfilmhez természetesen megfelelő. 1998-ban a téma felvetése mindenképpen progresszívnek számított, ami nagyban hozzájárult, hogy a szubkulturális kultfilm státuszáig eljuthatott. Nyilván alkalmazni kellett bizonyos sablonokat is (néhol maffiafilmekre jellemző elemek bukkannak fel az alvilág érintettsége kapcsán), a zsugás karakterek pedig sokkal inkább tipizáltak, mintsem részletesen kidolgozottak: Knish a szolid grinder, Mike a becsvágyó, néhol hibázó, ám nagyobb formátumú játékos, Féreg a csalásban utazó link figura, Teddy pedig a tekintélyt parancsoló maffiózó, aki természetesen elég tökös is a nagytétes játékokhoz. A film legnagyobb erénye, hogy végre nem össze-vissza hadovál és hazug sémákat puffogtat az élő pókerről (miszerint mindenki éjjel-nappal blöfföl, egy leosztásban all-in felteszi a házat, kocsit, nagymamát), hanem realisztikusan bemutatja annak természetét, beleértve az árnyoldalakat is. Kiemelve, hogy a hozzállás a meghatározó, a játékos skilljeinek (kombinatorikai készség, pszichikai állóképesség, fegyelem, gyors gondolkodás, kockázat-nyereség becslésének matematikai ismerete, az ellenfél megfigyelése, stb.) igenis meghatározó szerepe van, ezért kifejezetten bonyolult, tudásalapú játék, melyet főképpen rövid távon a szerencse (többé-kevésbé jelentősen) befolyásolhat. Nagyon mélyre azért nem merészkedik, de legalább felveti például a tilt (pszichikai lejtőre kerülés miatti eltorzult döntéshozatali mechanizmus), a bankroll management, vagy épp az ellenfelek kapcsán megfigyelhető árulkodó jelek (tell) fontos szerepét is. Mivel a pókeresek már mind látták, így azokat biztatnám a film megtekintésére, akik szeretnének bepillantani a kulisszák mögé, és megismerni egy alternatív életérzést, miközben remek alakításokat láthatnak. Végezetül a helyszínekről: a jelenetek zömét helyben forgatták, tehát New Yorkban (Manhattan, Queens), elég sok jellegzetes utcakép felismerhető, például a Chinatown területén. Néhány lokáció a szomszédos New Jersey államban található, úgy mint a jogi egyetem (Newark), és természetesen a Taj Mahal Casino is (Atlantic City).
Kiemelt kép
A film Mafab oldala
Értékelés: