Csodák márpedig léteznek – HALÁLSORON (1999) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2019-12-08 | Szombati Zoli

Holnap lesz pontosan húsz éves Frank Darabont remekműve, vagyis jó alkalom kínálkozik felidézni a Stephen King novellasorozatából született filmdrámát, mely gondolom sokunk nagy kedvencei között szerepel (csakúgy, mint a szeptember folyamán méltatott A remény rabjai). Érdemes hozzátenni, hogy a '90-es évek második felének időszaka egy igen kiemelkedő filmes korszaknak számít. A Halálsoron a legmagasabb nívón felel meg az összes fő kritériumnak, melyekért úgy istenigazából érdemes mozifilm-rajongónak lenni, sőt voltaképp maga is rajongásból született, hiszen jól ismert Frank Darabont erős kötődése a Stephen King életműhöz. Amire azonban senki nem számíthatott - beleértve magát a rendezőt is -, hogy A remény rabjai után szintén egy King-börtöndráma megfilmesítése lesz a következő nagy sikere, és egyben az író műveiből készült másik, igen kiemelkedő adaptáció. Ebből látszik különben, hogy Darabont milyen komoly formátumú, és milyen nagyfokú művészi alázattal felvértezett rendező, hiszen a színrevitel hasonlatossága ellenére szembeötlő különbségek is akadnak a két mű között, a színvonal mégis extraklasszis mindkét esetben. Az nyilvánvaló, hogy mindkét dráma klasszikus ecsetvonásokkal készült, (konkrét jelenetekkel) tisztelegve a mozitörténelem előtt, nagy gonddal kibontakoztatott humanista históriával, melynek élvezeti értékét jelentősen megemeli az a tény, hogy a karakterrajzok mennyire kidolgozottak és pontosak. A Halálsoron még hosszabb időtartamú lett, a bő három órás játékidő nem sok rendezőnek volt megengedve már akkoriban sem. Ennek ellenére a koherensen kimunkált történetvezetés okán képtelenség unatkozni a filmen, sőt épp ellenkezőleg: az emocionális katarzis előkészítése, majd eljövetele beleszögezi a székbe a fogékony nézőt.

Stephen King kifejezetten méltatta a filmet, és a műveit illetően a legjobb adaptációnak tartja. "Mintha a saját gondolatvilágomban járnék" - mondta ezt a felettébb nagy bókot a megtekintése kapcsán. Pedig először Darabont kategorikusan nemet mondott a rendezésre, hiszen eléggé hajmeresztőnek találta, hogy ismét egy börtöndrámát készítsen, ráadásul A remény rabjai finoman szólva is magasra rakta a lécet. Az író személyesen ajánlotta fel a megfilmesítés jogait, hiszen azt szerette volna, ha Frank Darabont szerzi a forgatókönyvet is. Ezúttal hat részletben, havonta jelentette meg a novellát King, ráadásul úgy, hogy amikor kiadták az elsőt, akkor még egyáltalán nem tudta, mi lesz a történet végkimenetele (Charles Dickens is gyakorta alkalmazta a módszert). Ez a tény, és maga a kezdő novellarészlet minősége (elsősorban a karakterek összetettsége okán) akkora hatással voltak a rendezőre, hogy ekkor már azonnal igent mondott. Amint kijött a komplett sorozat a befejezéssel, hamarosan hozzá is látott a forgatókönyvi adaptáció megírásához, méghozzá teljesen hasonló nyolc hetes munkatempóban és módszerrel, mint öt évvel ezt megelőzően A remény rabjai esetében: bevált recepten valóban nem érdemes változtatni. A script ismételten zseniális lett (az író szerint még némileg jobb is, mint az előző), a gyártást ezúttal is a Castle Rock égisze alatt kezdték meg (a Warner Bros. lett a forgalmazó, majd a későbbi jogtulajdonos is a Castle Rock megszűntével), a költségvetés ezúttal már jelentősnek volt mondható. Itt érdemes megjegyezni, hogy a film anyagilag az egyik legsikeresebb King-adaptációnak számít, hiszen közel háromszázmillió dolláros összbevételt realizált. A hatvanmilliós büdzsé lehetővé tette a tágabb időintervallumú forgatási periódus lehetőségén túl a színészi sztárparádé felvonultatását is. Frank Darabont pedig igen kényesen szokott ügyelni arra, hogy még a jelentéktelenebbnek számító karakterek kapcsán is nagyon gondosan válassza ki a megfelelő színészeket...

A dráma karakterközpontúsága meg is kívánta a tökéletes casting meglétét, Mali Finn neve pedig garanciát jelentett. A remény rabjai kapcsán már megemlítettem, hogy Andy Dufresne szerepére igen komolyan szóba került Tom Hanks neve, aki a Forrest Gumpot választotta inkább, ezúttal viszont nem volt kérdés, sőt immár kifejezetten akarta a szerepet. Frank Darabont ráadásul azonmód dolgozta ki Paul Edgecomb karakterét, hogy a képzeletében mindvégig Tom Hanks-t társította hozzá az írás során. A film egyik nagy nyereségének tekinthető Hanks részvétele, hiszen a '90-es évek során már egymást érték a meghatározó szerepei, és jópár remek filmet is jegyzett. Mivel lassan építkező karakterdrámáról van szó alapvetően, így a forgatás érdemi részét a dialógusok minél tökéletesebb összecsiszolása jelenti, ebben a folyamatban pedig igen tevékenyen vett részt a sztárszínész. Sőt, olyat is megtett, ami egyáltalán nem szokás: azokon a forgatási napokon is jelen volt, amikor neki nem volt tevőlegesen dolga, ami rengeteget jelentett a tapasztalatlanabb színésztársaknak, akik a segítségével így a lehető legtöbbet hozhatták ki magukból. Ezt a kivételes hozzáállást Darabont számos alkalommal méltatta, és pályafutása legihletettebb pillanatai közt emlegeti a színésszel való együttműködést. A Halálsoron legemblematikusabb karaktere azonban a messianisztikus John Coffey, akit (a 2012-ben sajnos hirtelen elhunyt) Michael Clarke Duncan személyesített meg. Az ő története egy valódi amerikai álom karrier, hiszen chicagói csatornamunkásból vált Oscar-jelölésig jutott hollywoodi sztárrá (a jelölést ezért a filmért kapta). John Coffey szerepére maga Bruce Willis ajánlotta be a rendezőnek, akivel az Armageddon forgatásán kötött barátságot. Valóban rendkívül emocionális volt a játéka, amelyben rengeteget köszönhetett Tom Hanks hathatós támogatásának. Láttam a screentest felvételeit is, nagyon érzékelhető volt, hogy milyen szakmai alázattal állt a feladathoz Duncan, amit rendkívül nagyra értékelt Frank Darabont, és emiatt kaphatta meg élete szerepét. Antagonista szerepkörben Doug Hutchison alakított maradandót (Percy Wetmore), az ostoba, velejéig rosszindulatú figurát nem lehet nem gyűlölni. A karakterszínészek névsora (James Cromwell, David Morse, Barry Pepper, Sam Rockwell, Michael Jeter, Patricia Clarkson, Bonnie Hunt, Dabbs Greer) kifejezetten impozáns, köztük többen is - Jeffrey DeMunn, Bill Sadler - Darabont állandó színészeinek számítanak. Külön kiemelném Gary Sinise-t, aki a Forrest Gump és az Apollo 13 után ismét szerepelhetett Tom Hanks oldalán, s bár a közös jelenetük csak öt percnyi, mégis a film egyik legprofibb dialógusa, a színészek minden rezdülése rendkívüli élmény. A történet felvezetése: 1935-öt írunk, Louisianában, a nagy gazdasági világválság idején. A Cold Mountain állami fegyintézet komor falai között - ahol Paul Edgecomb az E-blokk parancsnoka - a törvénykezés alapjain rendszeresek a kivégzések. Az őrök átveszik az újonnan érkezett, nem mindennapi testfelépítésű fekete rabot, akit kettős gyermekgyilkosság szörnyű vádjával ítélt a bíróság villamosszék általi halálra. Mielőtt azonban a kivégzésére sor kerülne, a halálsoron John Coffey megdöbbentő képességekről tesz egyre nyilvánvalóbb tanúbizonyságot...

Mint King legtöbb művében, jelentős narratív szerepet kap a - néhol vallási felhangú - természetfölötti erő, és az elzárt mikrokörnyezet speciális miliője ezúttal is tettenérhető. A Halálsoron tanúságtétel arra vonatkozólag, miképpen építhető fel egy kifejezetten jó dráma, és milyen filmes eszközökkel kell a nevezett dramatikát tálalni, mégpedig hatásvadászat nélkül. Egy ilyen remek rendező kezében, mint amilyen Frank Darabont, Coffey passiója, majd mártíromsága emocionális jelentőségének megfelelően kerül kiemelésre, és manipulatív törekvésektől mentesen érinti meg, sőt szorongatja az ember lelkét. Hangsúlyozni szeretném, hogy véleményem szerint a hangulat nem szentimentális, és főleg nem giccses: a remekül eltalált érzelmi sík a mesteri történetvezetésből és a karakterek interakcióiból szervesen következik, a katarzis pedig egy feloldhatatlan dilemmában csúcsosodik ki. Nem véletlenül érezték át ennyire a színészek a szerepeiket, mindannyian tudták, hogy nem mindennapi film van éppen születőben. A jelenetek önmagukban is tökéletes művészi kompozícióként funkcionálnak, a dialógusok mélyek, és a technikai háttér is megfelelően szolgálta a kiemelkedő minőségre törekvést. Ezúttal nem Roger Deakins, hanem David Tattersall ült a kamerák mögött, aki szintén kvalifikált angol operatőr (a Star Wars prequel trilógiát például ő fényképezte). Sokszor kényszerült nem szokványos perspektívákat használni John Coffey karakterének méretkihangsúlyozása miatt, és Mr. Jingles jelenetei sem voltak egyszerűen kivitelezhetőek (érdekesség, hogy tizenöt egeret használtak, nem egyet). A fényképezésnél már csak Thomas Newman zenéje lett zseniálisabb, a szerzőre  jellemző zongoraalapú dallamvilág jelentősen hozzájárul a film kimagasló színvonalához. (Botrányosnak tartom, hogy Oscar-díjra mégcsak nem is jelöltek egy ilyen nívójú score-t). A The Walking Dead sorozat maszkmestere, Greg Nicotero is közreműködött a stábban, hiszen több jelenetben is szükség volt élethű bábukra (a két halott kislány, Delacroix kivégzése). Az eredeti elképzelés szerint a megöregített Tom Hanks játszotta volna el időskori önmagát - a keretes történeti szerkezetnek megfelelően -, ám hiába sikerült jól a smink, a kamerák előtt mégsem működött, így került a képbe Dabbs Greer. Az előző Darabont mesterműhöz hasonlóan ezúttal is Terence Marsh volt a látványtervező, a Warner Bros. stage 3&4 komplexumában építették fel vezetésével a cellasort, üvegszálból készített, a forgatás igényeihez szabottan elmozdítható falakkal, no és persze a citromzöld padlóval. Az exterior helyszínek közül emelném ki végezetül a két legfontosabbat. Az idősek otthonának épületegyüttese Észak-Karolina államban található (Flat Top Manor), míg a börtön fellelhetősége Nashville, Tennessee (Old Tennessee State Prison). A börtönépületen belül egyetlen helyiséget használtak fel, mégpedig Moores igazgató irodajelenetéhez. A '90-es évek elején bezárt fegyintézetet már A remény rabjaihoz is kinézte Darabont, de végül az Ohio State Reformatory adta az akkori helyszínt.

Kiemelt kép

A film Mafab oldala

Képek: 1,2,3