A gyűlölet lélektana – AMERIKAI HISTÓRIA X (1998) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-02-02 | Szombati Zoli

Ez a filmrajongói körökben meglehetősen nagy kultstátusznak örvendő szociodráma tökéletesen világít rá, hogy nem is oly rég milyen színvonalas műveket volt képes kitermelni magából a '90-es évekbeli Hollywood. Benne számtalan progresszív alkotással is, melyekre manapság, a politikai korrektség narratívájának igencsak mérgező légkörében egyre kevesebb példa akadhat, hiszen az említett diktátum sok esetben eleve kizárja azokat az igazán fajsúlyos témákat, amelyekkel frontális módon lehetne darázsfészekbe nyúlkálni. A megosztó felvetések különben sem tesznek jót a bevételek maximalizálhatóságának, márpedig többnyire ha törik, ha szakad, a számok élveznek mindenek feletti prioritást. A '90-es években azonban (szerencsére) valamiért még meg volt engedve a rázós társadalmi kérdések taglalásának ingoványos terepére merészkedő filmek leforgatása is. Az Amerikai história X vállalása nem kisebb, mint lerántani a leplet a nyugati parti (kaliforniai) kertvárosi közeget is elérő, sőt elterjedni látszó xenofób gondolatiság társadalmi beágyazottságáról, szociokulturális hátteréről, a rasszista gyűlölködés romboló hatásairól, és bizonyos tanulságokat megvonni. Azt érdemes azonnal megjegyezni, hogy érdekes módon nem a fogadtatás volt különösebben botrányos, hanem a film elkészülte körüli hercehurca. A mozifilmes tapasztalatokkal mondhatni egyáltalán nem rendelkező Tony Kaye angol rendező ezt megelőzően videoklipeket forgatott, a gyártó New Line Cinema mégis őt hagyta jóvá a munkálatok élére, amin különösebben nem érdemes meglepődni, hiszen láttunk már ragyogó direktori debütálásokat, vagy pl. David Fincher is a zenei klipek rendezői székéből érkezett. Ezúttal a kavarás a film végső vágása kapcsán öltött egyre nagyobb méreteket, ugyanis a stúdió vezetősége nem fogadta el az első verziót, majd egy éves(!) halasztás után a teljesen újravágott (és a játékidőn jelentősen rövidített) másodikat sem, így Kaye-t kirúgták, és a film főszereplője, Edward Norton irányításával fejezték végül be. A rendező többek között teljesen más lezárást akart, Norton ezt megváltoztatta, és a saját jeleneteinek játékidejét is megnövelte. A film jelenlegi remek színvonalának ismeretében jó kérdés, hogy milyen lehetett volna Kaye víziója a történetről, főképp annak súlypontjai és kifutása, hiszen a kényes téma nyilván más megvilágításba eshet egy zsidó származású rendező esetében. Ezt azonban sosem fogjuk megtudni, hiszen élesen elhatárolódik a filmtől a mai napig, a nevét le akarta vetetni a stáblistáról is, ám bizonyos szabályok miatt ez nem volt lehetséges, így pereskedés alakult ki a stúdióval, szóval volt sárdobálás rendesen. Ami ennél érdekesebb, hogy a filmet Tony Kaye fényképezte is, ami meglehetősen szokatlan kombináció (hirtelen csak Peter Hyams jut eszembe hasonló összefüggésben).

(F) 

Érdemes rákanyarodni a szereplőkre, a film főbb karaktereire, majd a történeti szál felvezetésére a következőkben. Mivel egy lecsúszóban, sőt széthullóban lévő kertvárosi család, és különösképp egy testvérpár van a fókuszban, így Derek és Daniel Vinyard a legkiemeltebb szereplő, a két karakter személyiségének alakulása, illetve azok egymásrahatása a történések függvényében. Mint már említésre került, Ed Norton kapta a főszerepet (Derek), aki a Ryan közlegény megmentése címszerepét mondta vissza a film kedvéért, és szedett föl 12 kg izmot (előzőleg Joaquin Phoenix visszautasította a lehetőséget). Norton ekkoriban nyújtotta színészi teljesítménye legjavát, melyet 1996 és 2002 közé helyeznék, csupa remek filmmel és alakítással, melyek közül a most tárgyalt talán a legjobb (bár a Harcosok klubja is hasonlóan színvonalas volt a rákövetkező esztendőben). A színésznek nagyon tetszett David McKenna forgatókönyve, melynek legalább két karakter tekintetében volt megtörtént eseményekkel párhuzama. Danielnek, azaz Derek öccsének szerepét a Terminátor 2. - Az ítélet napja kapcsán még az évtized elején reflektorfénybe került Edward Furlongra osztották, akinek megbízhatóságával már ekkortájt is komoly gondok akadtak, azonban ezt a mozit még jó alakítással tudta abszolválni, ezt követően azonban eltűnt az érdemi filmek látóköréből, a viselt dolgai miatt. Érdekesség, hogy ezúttal úgy játszott árja fehér fickót, hogy félig latino, pontosabban mexikói származású. A történet szempontjából jelentősebb karaktert hozott Stacy Keach (Cameron Alexander) és Beverly D'Angelo (az anya), utóbbit kissé szokatlan volt a Vakáció-filmek után drámai szerepkörben látni, de ennek ellenére hitelesnek éreztem. A sztori tehát egy családfő nélkül maradt, Venice Beach-i átlagfamília sorsát követi nyomon, melyben meghatározó tényező a legidősebb fiú, Derek világlátását masszívan befolyásoló rasszista eszmerendszerhez való sodródás, majd feltétel nélküli igazodás. A nem olyan rég még kiemelkedő tanulónak számító, karizmatikus Derek ugyanis egyre nagyobb tiszteletnek, befolyásnak örvend a venice-i skinhead szervezet tagjainak körében, melyet a háttérben megbújva a helyi rasszista propaganda feje, Cameron Alexander irányít a tengerparti házából, kihasználva a bizonytalan fiatalokat. A gyűlölködő eszme már a gimnazista öccse mindennapjait is kezdi eluralni, aki alapvetően a bátyja viselkedését követi, s mivel felnéz rá, neki szeretne maradéktalanul megfelelni. A család élete akkor érkezik el nagy fordulópontjához, amikor Derek emberölésért három évre börtönbe kerül, ugyanis brutálisan végez a házukat éppen kirabolni igyekvő feketékkel. A kóterben azonban életre szóló leckét kap, mely alapvetően határozza meg a szabadulása utáni szemléletét. A múlt súlyos árnyai elől azonban úgy tűnik nem lesz menekvés...   

(F)

A tálalt narratíva szekvenciális, és talán a vágás körüli kavarodás miatt alakult ki, mindenesetre működik. Alapvetően Daniel szemszögéből van elmesélve, így az ő karaktere időnként narrálja is a cselekményt (ami egy nagyon jó eszköz, én legalábbis igen kedvelem), illetve a zárósnittekben megosztja Abraham Lincoln vonatkozó gondolatait. A vizuális megjelenítés kettős, vagyis az egyetlen nap eseményeit taglaló jelenidejű részek színesek, minden visszaemlékező képsor fekete-fehér, mely egyébként egy korrekt hangulati aláfestést is kölcsönöz a maga borússágával. Néhány jelenetben lassításokkal erősít rá a kiemelendő momentumokra a rendező. Zene alig van a filmben, talán két helyen akad jelentősebb, melyek hasonlóak, mint egy kórusmű, vagy oratórium, hangulatilag azonban kellően kompatibilisek. A film lényegi része azonban ezúttal is a tartalmi közlés, mely jópár erős drámai jelenetben csúcsosodik ki. Hitelesnek is tűnik a mutlikulti társadalomkritikájaként, mellyel a gyűlölködés teljes improduktivitására, sőt egyenesen sorsrontó mivoltára helyezi a hangsúlyt, miközben megláttatja a múltban gyökerező családi problémák ok-okozati viszonyban megbúvó csíráit. Mondani sem kell, hogy a hangvétel egyáltalán nem píszí, manapság alig elképzelhető, hogy egy ilyen film elkészülhessen. Nem véletlenül a néhány évtizeddel ezelőtti mezőnyben találhatunk olyan mozgóképes példákat, melyek felvetették a skinhead "szubkultúra" és a gyűlöletkeltés kapcsolatát (pl. A hitetlen, Romper Stomper, A gyűlölet - az utóbbinál ugyan nem rasszista eredet van, hanem pusztán szociális, viszont Kassovitz értekezése a francia külvárosi galerikről szinte dokumentarista hitelességű, Vincent Cassel remek alakításával megspékelve). Fontos, hogy a film nem csak az okokra, hanem a következményekre is ráirányítja a figyelmet. Ezzel kapcsolatban ki kell emelnem a "végkövetkeztetés"  eltérő voltát a mozifilmet, és a rendező elképzelését illetően, amely a kenyértörés egyik fő oka volt (ennyi mindenesetre kiderült az idők során). Tony Kaye ugyanis azzal a jelenettel akarta lezárni a filmet - utalván a gyűlölet körforgásszerűen, önmagát újratermelő tulajdonságára -, hogy Derek a tükör előtt állva újra kopaszra borotválja a fejét. Ez egyáltalán nem urban legend, viszont ha jól vagyok értesülve ilyen képsor nem került nyilvánosságra, bár elképzelhető, hogy leforgatták, mivel a scriptben viszont szerepelt. Edward Norton megelégedett a sima drámai lezárással, kissé szájbarágó kinyilatkoztatással a végjátékban, ami egyébként szintén nem mondható rossznak, de a rendezői elképzelés innen nézve szerintem ütősebb lehetett volna. Mindenesetre ez egy igen remek alkotás, melyet már pusztán Ed Norton kiváló alakítása miatt sem célszerű mellőzni. A forgatás helyszíne természetesen Los Angeles néhány városrésze volt, alapvetően Venice. Itt volt megtalálható a család háza (Meade Place), a kosárpálya (Ocean Front Walk) és a gimnázium (Venice High School) is. Archie Miller boltja North Hollywood területére esett. A filmvégi kávézó a Johnie's Coffee Shop (Wilshire Blvd.), míg a börtön a Lincoln Heights Jail. Szerencsés körülmény, hogy az eltelt évtizedek ellenére a helyszínek szinte mit sem változtak, ami ritka eset.

Kiemelt kép

A film Mafab oldala