Épp itt az ideje, hogy egy Woody Allen filmről is írjak, hiszen mindenképpen ő az egyike a nagyrabecsült rendezőknek az én szememben is. Bár "sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik engem elfogadna tagnak", remélhetőleg további írásaim következhetnek az életművét illetően a közeljövőben :) Az Annie Hall a ma éjjeli Oscar-átadó előtt egy remek példát szolgáltat arra, milyen is volt egy vérbeli best picture alkotás ebben a korszakban. Kezdeném onnan, hogy Allen nyilvánvalóan jóval több, mint direktor, hiszen rendszeresen ő írja a forgatókönyveit (hol szerzőtárssal, hol nem), és mint tudjuk - főképp karrierje első felében - színészként is feltűnt rendszeresen a mozivásznon, ráadásul felejthetetlen főszerepekben. Woody Allen egyedisége, stílusa nyomán tulajdonképpen egy brand, s bár manapság már gyakrabban előfordulnak közepes munkái, de még mindig töretlen erővel alkot. A '70-es évek tájékán viszont szakmai csúcskorszakát jegyezte, melyet számos zseniális film fémjelez, közülük is kiemelkedő az Annie Hall, mely sokak szerint a legjobbja. Az utóbbi megállapítás alól Woody Allen biztosan kivétel, hiszen ő különösebben nem kedveli ezt a filmjét, lévén az eredeti koncepciója teljesen más volt vele kapcsolatban. A forgatókönyv korai verzióját Marshall Brickmannal ötletelte ki, hol máshol, mint Manhattan sugárútjain sétálgatva. A végül elkészült közel 2,5 órás nyers vágás azonban valahogy mégsem működött, és a tesztközönséget is a két főkarakter, Annie és Alvy párkapcsolati hullámvasútja érdekelte igazán a történetben, sokkal kevésbé a Woody Allen által játszott Alvy Singer gondolati síkján zajló, elvontabb fantazmagóriák ábrázolása. Emiatt Allen némileg csalódott volt, végül egy csomó jelenet a vágóasztalon végezte (és rövidült le a film másfél órányira), de belátta, hogy csak a szerelmi szálra fókuszálni lényegesen működőképesebb lesz. A mellőzött jelenetek alapjait viszont több esetben is felhasználta a későbbiekben, sőt az a gyilkossági nyomozás, melyet az Annie Hall cselekményébe tervezett, 1993-ban Rejtélyes manhattani haláleset címmel vászonra került, mint önállóan kidolgozott történet (egy viszonylag jó filmről van szó, én legalábbis kedvelem).

(F)

A címszerepben Diane Keaton remek alakítását élvezhetjük. A színésznőnek egyébként pont ez a kedvence a saját szerepeit illetően, Woody Allen eleve ráírta Annie karakterét. A '70-es évek elején már befutott, hiszen pl. a Keresztapa-filmekben is szerepelt, de azt nem kedvelte annyira, mivel teljesen idegennek érezte a téma által teremtett közeget, bár a játéka ott is kifogástalan volt. A tíz év korkülönbséggel rendelkező Allen/Keaton színészpáros kétségkívül a legendás jelzővel illethető, amely együttműködés több, mint két évtizedet ölelt föl, és nyolc mozifilmen át kitartott: az Annie Hall volt a negyedik, az 1972-es Játszd újra, Sam! pedig az első, mely szintén mestermű (és nekem az elsőszámú kedvencem Allentől, igaz nem ő rendezte, de a legjobb alakításának és a leghumorosabb filmjének tartom). A Woody Allen mozik kellemesen egyedi légköréhez nagyon hozzátartozott az ő párosuk, legalábbis ekkoriban, s nem véletlen, hogy Allen legnagyobb filmjei éppen ezek. Tony Roberts még feltétlenül említendő, mert vele is többször dolgozott, mindig egymás haverjait játszották. Ezúttal Rob karaktere néhány jól eltalált poén forrása. Az Annie Hall elég nevezetes a cameoszerepeket illetően (pl. Truman Capote író, Jeff Goldblum, Chris Walken), és arról is, hogy mozifilmben ekkor bukkant fel először a később igen jelentős hollywoodi karriert befutó Sigourney Weaver, ő a film végefelé szúrható ki. Különösebb történeti leírást ezúttal nem igazán érdemes adni, egyszerűen sodródni kell az árral. Tipikus Woody Allen feelinget kapunk már a felütéstől, filozofáló, New York-i entellektüel humorral, egy csetlő-botló, a nézőknek kiszólogató nagydumás, önironikus karakterrel a középpontban, aki miközben keresi a válaszokat a lét és a nőkhöz való viszonyulás nagy kérdéseire, természetesen folyamatosan agyturkászhoz jár pszichoanalízisbe. Alvy Singer a szerelem dilemmáinak számára kiismerhetetlen útvesztőiben igyekszik lavírozni, majd egy baráti teniszmeccsen összehozza a sors az önismerettel hadilábon álló Annie-vel. Allen filmjeinek színdarabokat idéző narratívája, főleg ebben az időszakban teljesen olyan, mintha ezek végig önreflexióra törekedő komédiák lennének, ami csak az esetek egy részében volt így, az Annie Hall kapcsán - talán meglepő lehet - pedig még annyira se. Kétségtelenül vannak áthallási pontok, de a fizimiskája nyilvánvaló hasonlatosságának ellenére őmaga - állítása szerint - sosem önazonos tudatosan a karaktereivel, bár valamelyest akadnak nyilvánvaló párhuzamok. Ezúttal Alvy Singer, a szorongó hősszerelmes ugyebár stand-up komikus, és a valóságban is volt kapcsolata Allennek Diane Keatonnal, melyekből felvállaltan megvannak az átfedések a sztori bizonyos pontjaival, de ennyi.

(F)

A filmtörténet egyik legbájosabb, legszórakoztatóbb ironizáló párkapcsolati komédiája csakis Woody Allen film lehet, ebben nincs semmi kételkednivalónk. A tudatosan nemi sztereotípiákat is felvonultató romantikus komédia szerkezete Alvy saját életének elbeszélése nyomán szekvenciális, vagy inkább kollázs-szerű, de teljesen jól követhető, és többnyire kronologikus is. Tele van kapásból (meg)idézhető, örökbecsűvé lett szállóigékkel, anekdotákkal, az élet hol naposabb, hol árnyasabb oldaláról egyaránt, tulajdonképpen már a nyitómonológtól kifekszel. A párkapcsolathoz és az élethez való intellektuális töltetű viszonyulás mentén (sokszor narrációval, és filmből való nagyon vicces kiszólogatásokkal megspékelten) görbe tükröt tart a befogadó elé, mivel Woody Allen karakterei számára szinte mindig az esetlen önirónia a legerősebb hiteles kifejezésmód. Az Annie Hall az egyik legkiválóbb magyar szinkronnal rendelkező film, alapvetően Kern Andrásnak köszönhetően (Diane Keaton hangja pedig Básti Juli), ennek megfelelően kötelező magyarul nézni. Annak ellenére is, hogy számos tudatos, vagy véletlenül elkövetett módosítást, félrefordítást tartalmaz, de még ezek is nagyon viccesek tudnak lenni. Kern András nem véletlenül vált Allen állandó szinkronhangjává ettől kezdve. Ez a film számomra hasonló, mint A tanú abból a szempontból, hogy voltaképp bármely pontja aranyköpésként idézhető az ellenállhatatlan humora miatt, méghozzá az élet számos területére alkalmazható módon. Komoly érdekesség, hogy a filmet a Keresztapa-trilógia operatőre, Gordon Willis fényképezte, melyet Allen igen nagyra értékelt (jellemző rá, hogy többször forgat ugyanazzal az operatőrrel, Zsigmond Vilmossal például a későbbiekben három közös filmet is jegyzett). Az Annie Hall az öt nominációból négy Oscart söpört be, mégpedig fontos kategóriákban: legjobb film (a Csillagok háborúja elől elhozva a szobrot), legjobb rendező, forgatókönyvíró (így Allen kettőt kapott, a színészi jelölését nem sikerült díjra váltani), és nem utolsósorban a legjobb színésznőnek járót pedig Diane Keaton. Köztudomású, hogy Woody Allen nem ment el az átadóra ("a nevetséges bolhacirkuszba...ahol egész nap díjak után rohangásznak"), hanem inkább otthon maradt New Yorkban klarinétozni :) A film zseniális korrajz is New York (elsősorban Manhattan) vonatkozásában, de a sztori miatt az a ritka eset is előfordult, hogy Allen Los Angelesben volt kénytelen forgatni jeleneteket. A rendező természetesen NYC-t választotta alapvető forgatási helyszínként, sőt mintegy külön karakterként, néhány érdekesebb példa álljon itt végezetül. Mivel a film a klasszikus mozik előtt tiszteleg (ezúttal is), így az akkor még meglévőek közül legalább négy felbukkan: a Beekman, a New Yorker, a Paris és a Thalia. Az FDR Drive mellett volt a móló az East River partján, csakúgy, mint a teniszklub és az autós jelenet. Annie lakása szintén Manhattanre esett: East 68^th Street. A zárósnitt a Lincoln Centerrel szemben lévő West 63^rd Street/Columbus Avenue sarok. A fa hullámvasút az egykori Thunderbolt roller coaster Coney Islanden, amely Brooklyn területén van. A vidéki ház a kietlen úttal Amagansett, Long Island, mely ma nyaralóövezet gazdagoknak. Los Angelesben a legizgalmasabb helyszín a Sunset Boulevardon a teraszos étterem, amely jelenleg is megvan, de kissé megváltozva, sőt a mellette lévő parkolót sajnos már beépítették.

Kiemelt kép