Hegyi túra helyett karikatúra – AZ ANGOL, AKI DOMBRA MENT FEL ÉS HEGYRŐL JÖTT LE (1995) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-02-16 | Szabó Dárió

Ha már eleged van a zárt közösségekről értekező szociológiai és pszichológiai filmes dolgozatokból, Christopher Monger művével jól jársz, mert az alkotó egy festői szépségű hangulatvilágot állít fókuszba megannyi sztereotip karakterrel, akik bármikor készek arra, hogy mosolyt csaljanak a néző arcára. 

Napjaink művészetét és a filmvilág közbeszédét akarva vagy épp akaratlanul is erőteljesen kisajátítják az olykor valós, olykor kreált társadalmi problémák. Esetenként még az olyanok is, amelyek maximum társadalmi gondként vannak beállítva, ám egyéni természetűek. Szükség van a tiszta, tétnélküli alkotásokra is, azokra a bájoló művekre, melyek leginkább önmagukért vannak, de épp ezért – hogy egy olykor használatban lévő, de itt semmiképp sem üres szófordulattal éljek – van szívük. Ezáltal azon keresztül, hogy önmagukért vannak, a néző irányába is alázatosak tudnak lenni. 

Noha erről – a tétnélküliségről – gyakran megfeledkezünk a kortárs befogadói stratégiák miatt (már-már negatív címkeként használjuk a szót), talán ez az oka annak is, hogy pl. az olyan zsánerek, mint a kalandfilm is, amelyek nélkülözik a társadalmi felelősségvállalást, esetleg nem is hisznek abban, már-már kihalófélben vannak. Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le egyszerre túlzó és ironikus tartalmú, valamint komikus hosszúságú, fecsegő címe egy az egyben sztorileíró, hangulatfestő. Christopher Monger – rendező és forgatókönyvíró – filmje egy, a szó legpozitívabb értelmében vett, tétnélküli alkotás. Egyik legfőbb erénye, hogy nem akar többnek mutatkozni annál, mint ami: egy kellemes vidéki üdülés, amely – kiváló érzékkel – mihelyst olyan témákat érintene, melyek megfeszülést kívánnának a szereplőktől vagy épp a nézőtől, humorral csorbítja azokat, hogy a parasztidill otthonosságérzete, ellenállhatatlan békessége fennmaradjon. 

Egy zöldellő környezetű, dohos, ódon walesi kisfalucskába térképészek érkeznek, hogy vizsgálataik után megállapíthassák, a település melletti földrajzi képződményt hivatalosan dombnak, vagy hegynek ildomos-e nevezni a továbbiakban. És mi más tartana össze annál jobban egy parányi közösséget, mint az a tény, hogy házaikra – mint kiderül – nem egy gigantikus, magasztos, nagybetűs hegy vet árnyékot, hanem egy sajnálatra méltó domb? Ha másoknak lehet hegyük, Ffynnonnak is hegyre van szüksége! A falusiak számára becsületbeli, létfontosságú üggyé válik, hogy bizonyítsák a Ffynnon Garw hegyvoltát. A szövevényes cím amellett, hogy egyszerű történetet és kicsiny cselekményt rejt, rájátszik a film egyik fontos humorelemére is. Mivel a walesi falucskában mindenkinek ugyanaz a vezetékneve, jelzőket raknak az elé, hogy könnyebb legyen megkülönböztetni egymást – a nevek így persze egyszerre válnak jellemrajzzá és sztereotípiává is, pl. Benzines Williams. Az „aki dombra ment fel és hegyről jött le” cím voltaképpen a Hugh Grant által megszemélyesített Reginald Anson ffynnon-i titulusa is lehetne, mely azonban még viccesebben, nem is magáról Reginald Ansonról ad személyleírást, sokkal inkább a közösség elszántságáról, illetve arról, amire az „kényszerítette” őt. Grant-nek egyébként kifogástalanul áll a néhol inkább előzékeny, másutt szimplán csak teszetosza értelmiségi köntös, talán kijelenthető, hogy Grant ebben az archetípusban brillírozik leginkább/ez áll neki a leghitelesebben. De említhető pl. a Colm Meaney túlzó gesztusaiban, mimikájában megjelenő Morgan is, akinek „teatralitása” egyáltalán nem válik zavaróvá az iróniából gyakorta karikatúrába áthajló miliőben. 

Két dolgot viszont okvetlenül be kell vallani. A mesélő nagypapa által bontakozó történetet teljes porcikájában valószínűleg nem épp a közép/kelet-európai néző fogja megérteni, átérezni, akadnak poénok, amelyek ugyanúgy bent ragadnak a Szigetországban, mint a falusiak a saját világnézetükben, viszont ez mit sem ront a látottak hangulati élményén. A másik, hogy legtöbbünk számára talán Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le egyszernézős alkotás lesz, azt viszont rögtön érdemes megjegyezni, hogy annak is pozitív értelemben funkcionál. 

Christopher Monger filmje képes arra, hogy úgy szolgáltasson látleletet egy zárt közösség problémáiról, korlátairól, hogy közben azokat az elbeszélés stílusa, illetve a nagy egész koncepciója ne láttassa problémaként, inkább csak egy lehetséges világképként, ugyanolyan élhető életként, mint bármilyen más életformát. Ennek révén a film nem válik naivvá, inkább humora ellenére is módfelett empatikus tárgyával kapcsolatban. 

Képek: TMDb

A film Mafab oldala