A gengszter, aki megálmodta Las Vegast – BUGSY (1991) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-03-15 | Szombati Zoli

A klasszikus maffiafilmes zsáner egyik kevésbé közismert, általánosságban alulértékelt filmjéről lesz ezúttal szó, melynek mellőzöttsége számomra érthetetlen is, hiszen rendkívül hangulatos moziról beszélhetünk, csupa sztárkategóriás közreműködővel. Valamiért mégis elsikkadt annakidején Barry Levinson igen stílusos műve annak ellenére, hogy tíz(!) Oscar nominációt tudhatott magáénak, ami - tegyük hozzá - szintén kifejezetten meglepő (két művészeti kategóriában nyert végül). Az is tény, hogy a zsidó maffiával sokkal kevesebb film foglalkozott, mint akár az olasszal, akár az írrel, így utóbbiak voltak többnyire a reflektorfényben filmes szempontból is. Bár a jelen történetnek olasz alvilági szála is van, alapjaiban az amerikai zsidó alvilág egykori főszereplőinek viselt dolgait taglalja. Ben "Bugsy" Siegel ráadásul egyfajta furcsa legendáriumnak is örvend, a nevadai alvilági folklór része, hiszen - java részben - ő álmodta meg a Las Vegas-i Strip ma ismert kaszinóvárosi központját, amely akkoriban csupán sivatagi pusztaságként létezett. A Flamingo Hotel és kaszinó ötlete, majd jelentősebb döccenőkkel tarkított beindítása azonban a legfontosabb kezdőlökését adta Vegas napjainkban is folyamatosan zajló, itt-ott persze kétes felvirágzásának. A Dustin Hoffmannal gyakorta forgató Levinson ekkoriban volt karrierje zenitjén, legnagyobb sikerét az Esőember jelentette 1988-ból (mely rendezői Oscart hozott számára), és a lendület a '90-es években is jobbára kitartott: a Pokoli lecke volt ezen időszakának legfigyelemreméltóbb drámája, szintén sztárparádéval megspékelve, és még egy remek szatírára is futotta 1997-ben (Amikor a farok csóválja...) A Bugsy iránt tanúsított viszonylagos közöny valószínűleg annak is betudható volt, hogy Francis Ford Coppola, Martin Scorsese és Brian De Palma kimagasló alkotásai miatt nagyon erős volt mindig is ez a mezőny, vagyis az ő filmjeik könnyen "ellopták a showt". Levinson kirándulása egy rendkívül érdekes színfoltot adott ennek a műfajnak a maga balladisztikus stílusban elmesélt emocionális hangulati túlsúlyával annak ellenére is, hogy a valós eseményekhez képest néhány eltérést tartalmazott. 

(F)

Siegel életét megfilmesítő ötletek igazság szerint korábban is előfordultak az álomgyárban (ám ez volt az első film, amely el is készült), sőt a '60-as évek derekán egy részletesebb draft is született, melynek alapján Tony Curtis főszereplése merült fel, de nem került végül komolyabb mederbe a dolog. Érdekes módon Jean-Luc Godard, a francia új hullám ikonja is tervezte a megvalósítást, az elképzelése Robert De Niro és Diane Keaton volt a főszerepekre, de a színésznő nem köteleződött el az ötlet mellett. Ahogy ez már lenni szokott, a későbbiekben ismét felfigyelt valaki a nem mindennapi karakterre és annak történetére, ez az illető pedig az ekkortájt szakmai fénykorában lévő Warren Beatty volt, még a '80-as évek első felében. A forgatókönyv hosszan született meg James Toback tollából, így csak a következő évtized elején kezdődhetett el a tényleges forgatás a TriStar égisze alatt, miután a Warner Bros. visszalépett. Beatty-t elsősorban a szerep megformálása érdekelte, s bár volt már rendezői tapasztalata, egyszerre csak egy feladatra akart fókuszálni, Barry Levinson pedig - mint kiderült - nagy nyereségnek bizonyult a direktori posztra. A film történetvezetése egyszerre bontja ki a magánéleti szálat és Siegel üzleti ténykedését, azaz maffiakapcsolatait, illetőleg a bűnözői körökhöz való sajátos viszonyulását. Előbbi ráadásul a megszokotthoz képest lényegesen nagyobb hangsúlyt kapott, így a női főszerepre (Virginia Hill) sikeresen kellett castingolni színésznőt ahhoz, hogy igazán működőképes lehessen a koncepció. Azt hiszem tökéletesebben nem is sikerülhetett volna, Annette Bening parádés volt az akaratos díva szerepében. A nőfaló hírében álló Warren Beatty pedig a rákövetkező esztendőben oltár elé is vezette a színésznőt, így Hollywood egyik legnagyobb álompárja született meg ekkor, közel harmincéves kapcsolatuk innen nézve a mai napig felhőtlennek tűnik. Mindezek fényében nem meglepő, hogy a filmben a két színész közötti "kémia" rendkívül hitelesen működik, és a Bugsy legnagyobb erényét jelenti kettejük játéka. A maffia oldaláról szerepet kapott Ben Kingsley (Meyer Lansky) és Harvey Keitel (Mickey Cohen), mely karakterek az alvilág történetét kicsit is ismerők számára nyilván nem ismeretlenek (a gazfickó Cohent később a Gengszterosztag című filmben láthattuk Sean Penn alakításában). Az olaszok részéről a New York-i illetőségű "Lucky" Luciano jelenik meg, aki a maffia szindikátusának létrejöttében játszott komoly szerepet. Érdekesség, hogy a neves klasszikus rockzenei promoter, Bill Graham játszotta, tragikus helikopterbalesetét megelőzően, aki így többé nem "kirándulhatott" a filmvászonra.

(F)

"Bugsy" Siegel a '30-as-'40-es évek jelentős maffiakapcsolatokkal rendelkező gengszteralakja volt, karaktere tulajdonképpen nagyszabású hollywoodi filmért kiáltott: olyan hírhedt bűnözőkkel volt kapcsolatba hozható, mint "Lucky" Luciano, Meyer Lansky (ő gyerekkoráttól kezdve barátja volt), sőt még Al Capone is. Lanskyék irányították a keleti parton a zsidó maffiát, a szeszecsempészetben és a szerencsejátékban utaztak, majd a '40-es évekre Siegelt a nyugati partra küldték a szindikátus jóváhagyásával. A gúnynevét - melyet gyűlölt és szemtől szemben nem is volt ajánlatos említeni neki - a kiszámíthatatlan természete miatt kapta. Warren Beatty alakítása igen jó, néhol a rendező mintha kissé komikusra vetetné vele a figurát, ám a karakter vad természete is hangsúlyosan megjelenik, a következményekkel nem számoló, időnként kontrollvesztett bűnözőé, aki érdekes módon az a fajta javíthatatlan álmodozó és sármőr is volt, aki közben nem kifejezetten tisztelte a pénzt sem. A film a hangsúlyt elsősorban a már nagy hírnevet szerzett gengszter Kaliforniába költözésére, hollywoodi kapcsolataira, és az itt, illetőleg Nevadában zajló eseményekre helyezi, egészen az elkerülhetetlen bukásig. Némely történés nem felel meg teljességgel a valóságnak, ezeknek ilyenkor alapvetően dramatizációs okai vannak, vagy a történetvezetésbe jobban beleillő szálat helyez el a rendező. (Például "Bugsy" likvidálása fél évvel később történt meg, mint ahogyan a film tálalja; Virginia Hillel jóval korábban ismerkedett meg és nem egy hollywoodi forgatáson; illetve a Flamingo Hotel ötlete és megvalósításának felügyelete nem egyedül a sajátja volt). A nagy formátumú bűnöző kissé romantizált bemutatása mellett fontos szerepet kapott Siegel magánélete is. Némely jelenetben teljesen úgy tűnt, hogy Warren Beatty valószínűleg saját macsóságát alakítja, a legendárium szerint ugyanis több mint tízezer nővel volt viszonya, aminek ha a fele igaz, akkor is egy igen szép szám :) Láthatólag nagyon könnyedén tudta hozni a magabiztos figura azon oldalát, hogy puszta fellépésével képes legyen lehengerelni a nőket. Kiváló partnerére akadt Annette Bening személyében: a se vele, se nélküle viszony, a hol viharos, hol szinte idillikus kapcsolat nagyon életszerűnek mutatkozott a két extravagáns karakter részéről. A sok nomináció ismeretében érthetetlen számomra, hogy miért pont a színésznőt nem jelölték, szerintem zseniális volt.  

(F)

A film a teljes képet tekintve sajnos nem különösebben mély történetvezetéssel rendelkezik, erős és közepesebb jelenetek váltakoznak, az a fajta kohézió nem érződik benne, amit mondjuk Scorsese kisujjból hoz. A korszak megidézése viszont egészen kiemelkedő. Kifejezetten komolynak tűnt a film production design háttere, emiatt igen stílusos az atmoszférateremtés, ami nagy erénye. Az alkalmazott ruhadarabok unikális tervezésűek voltak, a costume designer részleg láthatólag nagyon kitett magáért az autentikusság jegyében. Messze nem elhanyagoltható szempont Ennio Morricone egyedi dallamvilága sem. A score főtémája viszonylag egyszerű, de olyan fülbemászó és hangulatos, melyre kevés példa akad. Az operatőri munka olyan világítástechnikát helyezett előtérbe, melyet a '40-es évek filmjeiben használtak (bár jól érzékelhető a törekvés, de már igazán ráférne a filmre egy elfogadható képpel rendelkező BD-kiadás, én legalábbis hosszú évek óta epekedek érte). A film legfőbb forgatási helyszíne Los Angeles számos kerülete és Pasadena volt. Siegel otthonaként azonban nem az eredeti Beverly Hills-i házat használták föl - amely egyébként ma is áll és a Linden Drive-on található -, hanem pasadenai illetőségű volt az épület. Az éjszakai utcajeleneteket a Warner Bros. stúdiójának területén lőtték, a Hennesy Street nevű részében. A vasútállomás a Los Angeles-i Union Station volt, a szállodajeleneteknek pedig a forgatási célzattal gyakran használt Millennium Biltmore Hotel adott teret. A szindikátus gyűlését (melynek során Siegel sorsáról döntöttek) a Park Plaza Hotelben vették fel. A Flamingo Hilton mását a Palm Desert sivatagban valóban felépítették, azaz nem Nevadában, hanem a kaliforniai Coachella Valley-ben található La Quinta település szomszédságában.

Kiemelt kép