Intézményesített zsarnokság – SZÁLL A KAKUKK FÉSZKÉRE (1975) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-03-29 | Szombati Zoli

Kevés filmes volt képes olyan kiemelkedő teljesítményre, melyet a cseh újhullám tavalyelőtt elhunyt rendezőlegendája, Milos Forman a magáénak mondhat. Művészi értelemben (is) akkor szabadult fel, amikor a vasfüggöny mögül a '68-as események nyomán az Egyesült Államokba emigrált. Igaz, közel hét évnek kellett eltelnie, mire a most tárgyalandó mesterművével berobbant az élvonalba, és ami nagyon keveseknek sikerült, ott is tudott maradni több évtizedes viszonylatban. Jól érzékelhető volt, hogy Forman mindig a minőségre adott és sosem a mennyiségre, hiszen igazán kiemelkedő hollywoodi rendezése mindösszesen hat van, időben elég távol egymástól. Rendkívüli körültekintéssel történő felkészülés jellemezte, és a témaként választott igényes filmdrámáinak fősodra szinte minden esetben öntörvényű karaktert helyezett a középpontba, legyen az akár fikciós (mint ezúttal), vagy még többször valós személyen alapuló. A rendezőt olyan karakterek érdekelték elsősorban a precíz kidolgozottsági igénnyel tálalt drámai töltetű műveiben, akik meghaladták saját korlátaikat: botrányhősökként, vagy éppen csodabogarakként voltak számon tartva, de a konvencionális társadalmi keretrendszerbe semmiképpen nem voltak beilleszthetők. Ennek megfelelően ezek a filmek sokszor egyediséggel felruházott, stílusos alkotások, elmesélt történetük szövedékében vagy hátterében ott rejtőzött az érvényt hordozó társadalmi vetület is, legtöbbször kritikus felhanggal, néhol akár kissé szatirikusan tálalva. Tulajdonképpen maga Forman is - művészi értelemben biztosan - hajthatatlannak titulálható, hiszen nem éppen "stúdióbarát" látásmóddal vitte vászonra az elképzeléseit (nem egyszer igen sikeresen), és bizony többek szerint nem volt vele könnyű kijönni a forgatásokon sem, annyira határozott koncepcióval állt elő. A független filmek ekkoriban indultak virágzásnak, bár nem lehetett nagy a költségvetésük, a rendezőnek jelentékeny művészi szabadságot adtak - nem véletlen, hogy Milos Forman minden egyes jelentős műve stúdiórendszeren kívüli.

(F)

A film Ken Kesey veteránkórházban szerzett, személyes tapasztalatokon alapuló, néhol szürreális hangvételű 1962-es nagysikerű regényének a (nem minden tekintetben hű) adaptációja. A legnagyobb különbség, hogy Bromden főnök fontosabb az írott műben, aki narrátori funkciót is betölt. (Forman a cselekmény lezárásakor már kiemelt szerepet szánt az indián karakternek, tehát egyáltalán nem elhanyagolható a vásznon sem). Azt hozzá kell tenni, hogy Kesey utálta a filmadaptációt, de az írók legtöbbször egyáltalán nem szeretik azokat, úgyhogy ebben nincsen semmi igazán meglepő. Az viszont annál inkább, hogy emiatt be is perelte a filmkészítőket. A megfilmesítési jogokat a '60-as évek egyik legnagyobb filmsztárja, Kirk Douglas szerezte meg, aki a Broadway-n színpadi formában játszotta is a művet mérsékelt sikerrel, ám mire jó évtizeddel később a filmes ötlet megfogant és Forman elvállalta a rendezést, túlkorosnak bizonyult a főszerepre. A nem túl izmos költségvetésű film producere így végül a fia lett, s talán nem különösebben ismert, hogy a színészi karrierjét megelőzően Michael Douglas producerként volt jegyzett (és nyert Oscart igen fiatalon ezért a filmért). Douglas a produkció megszervezésében játszott kulcsszerepet, a mindössze hárommillió dolláros költségvetést az addig a rockzene világában mozgó producer, Saul Zaentz biztosította, aki egyébként annyira jó érzékkel fektetett be a filmiparba, hogy három best picture díjat is elhozott az Oscar-gálákról annak ellenére, hogy még tíz filmet sem finanszírozott összesen. A Száll a kakukk fészkére ráadásul nagyon komoly megtérüléssel zárt anyagilag, a befektetett összeget több mint megötvenszerezte. Forman csoportos casting során választotta ki a mellékszereplők zömét, míg jóbarátját, Danny DeVitót Douglas hozta a filmbe. Jónéhányan teljesen ismeretlennek számítottak ekkor - ami szintén a koncepció része volt -, többen is a filmmel debütáltak, mint például Brad Dourif, Christopher Lloyd, Will Sampson (aki hatalmas termete miatt rögtön befutó lett). A rendező vezéregyéniség gyanánt, R.P. McMurphy szerepére egy igazi sztárszínészt akart, leginkább Burt Reynolds volt a favoritja (felmerült még Marlon Brando, Gene Hackman neve is), de mint tudjuk a fénykorában lévő Jack Nicholson kapta meg a szerepet, ami zseniális produceri döntésként értékelhető. Nagyon jól kellett választani az antagonistát játszó és az intézményesített hatalmat megtestesítő Ratched nővér karakerére. Hiába jelentkeztek olyan nagy nevek is, mint Faye Dunaway, Jane Fonda vagy Ellen Burstyn, a szerepet Louise Fletcher kapta, kinek a valódi énjével teljesen ellentétes személyiséget kellett megformálnia. Mindezt olyan hatásosan tette, hogy Ratched nővérnél kevés gyűlölhetőbb perszóna járta meg a filmvásznat.

(F)

A történet szerint R.P. McMurphy-t előbb munkaterápiára küldik amolyan átnevelő célzattal, majd onnan egy oregoni pszichiátriai intézetbe "megfigyelésre". A fickónak felvágták a nyelvét, de persze kutya baja, ám mivel deviáns és nem képes beilleszkedni az akkori társadalmi elvárások rendszerébe, így szembe találja magát egy elnyomó hatalmi gépezettel, melynek legfanatikusabb fogaskerekét úgy hívják, hogy Ratched főnővér. A lelki terrort, amit alkalmaz ő rendnek nevezi, az elnyomást a terápia részének gondolja (igazából nem derül ki, hogy mennyiben gonosz és mennyiben hithű fanatikus, valószínűleg egyébként a kettő egyvelegéről lehet szó). McMurphy viszont láthatólag egy szimpatikus, ellenállhatatlan humorral rendelkező, teljesen jófej figura, aki hosszú ideig állja a sarat. Az osztályon lévőkre komoly hatást gyakorol nyílt és határozott személyiségével, életet visz a komor falak közé, így felnéznek rá, sőt idővel meg is szeretik. Több fellendülést hoz az ápoltak életébe (akik közül jópáran önként vannak ott), mint amire a rendszer valaha is képes volna. McMurphy lázadó jelleme azonban annyira szálka Ratched nővér és a többi alkalmazott szemében (viselkedésével szerintük erre bőven rá is szolgál), hogy módszeresen megpróbálják megtörni és a gépezet segítségével bedarálni őt... A számos emberi és erkölcsi dilemmát feszegető, elmeosztályon játszódó dráma története az én olvasatomban elsősorban az uralomról és a még lázadni képes lélek béklyóba zárásáról szól, majd annak fatális következményeiről értekezik, amely így képes véglegesen megtörni akár a legszabadabb szellemet is. A zsarnoki visszaélésnek márpedig a pszichiátria hatalmi intézménye kész melegágya, hiszen dominanciára épített rendszere és saját törvényei vannak, ráadásul a társadalom kontrollja kevéssé érvényesül, feltehetőleg évtizedekkel ezelőtt még kevésbé. Érdekes szempontnak találom a tanult tehetetlenség és a vele kéz a kézben járó intézményfüggőség vizsgálatát, melyekből fakadó félelmekre egészen remek példát szolgáltat a film számos pontja, elsősorban persze a végjáték kibontása. S ha már a vége szóba került, annak megkapó szimbolizmusa és erős drámája mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Jack Nicholson - néhol improvizatív - játékára azt hiszem a felejthetetlen a legjobb jelző, egyébként nekem Kaszás Attila szinkronhangján is tetszik. Nicholson zsinórban harmadjára lett jelölve főszereplői Oscarra, ezúttal el is nyerte azt, tehát karrierjének egyik nagy csúcspontja volt ez a termékeny időszak.

(F)

A három hónapos téli forgatás - mely kronológiai sorrendben zajlott - nem ment zökkenőmentesen, ugyanis Nicholson és Forman állandó konfliktushelyzetbe került egymással, mégpedig McMurphy karakterének eltérő megközelítése okán kialakult véleménykülönbségeik miatt, így jó ideig nem is szóltak egymáshoz, csak az operatőrön keresztül ment az üzengetés. Szintén össze nem egyeztethető feszültség indokával két operatőr is megfordult a forgatáson, sőt a hajós jelenetsort már egy harmadikkal forgatták le :) A rendező egyébként nagyon komolyan vette az izolációt is: a színészek a forgatás tartama alatt mindvégig az épületben kellett tartózkodjanak, így hitelesítve igazán az elzártságból fakadó viselkedésmintákat. Forman gyakran alakított ki olyan szituációs helyzeteket, melynek során nem közölte a színészekkel, hogy közben forog a kamera, így számos reakciójuk teljesen valódi. Az osztály betegeinek egy része valós páciens volt, sőt maga az intézet is eredeti helyszín, mint a legjelentősebb forgatási lokáció. A Salem területén található Oregon State Mental Hospital (egykori J Building) falai között forgattak (melyet Michael Douglas választott ki), maga az épület eredeti formájában bő egy évtizede sajnos már a múlté, hiszen újjáépítették. A film emlékének megőrzésére azonban gondoltak, egy rögtönzött állandó kiállítást alakítottak ki a területén. Valamirevaló független filmhez méltóan egyetlen stúdióhelyszínt sem alkalmaztak. A film egyetlen külső felvételét szintén Oregon államban vették fel, a kicsiny kikötő a Depoe Bay öbölnél található. Zárásként egy önmagáért beszélő adalék: a Száll a kakukk fészkére volt a filmtörténelem második olyan filmje, amely a legjelentősebb öt Oscar-nominációt (legjobb film, rendező, forgatókönyv, férfi- és női főszereplő) mind díjra tudta váltani. Ezt a fegyvertényt rajta kívül csak az Ez történt egy éjszaka (1934) és A bárányok hallgatnak (1991) tudta napjainkig elmondani magáról.

Kiemelt kép