Sokkolás mozgóképpel – REKVIEM EGY ÁLOMÉRT (2000) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-04-18 | Szombati Zoli

A legdepresszívebb hangulatú kultfilm titulusáért igen jó eséllyel szállhatna harcba a brooklyni rendezőzseni, Darren Aronofsky drámája, így azon kevés mesterművek közé tartozik, melyet minden bizonnyal nem fogunk rendszeresen újranézni (sőt talán soha többé), annyira megrázó bizonyos emberi sorsokkal a szembesülés. Ebből az érvelésből következően elrettentő példának viszont tökéletes lehet, ugyanis ennél jobb drogprevenciós eszközt elképzelni is nehéz volna, annyira hitelesnek érezhetően tárja fel a drog poklát, ráadásul többféle addiktív "életmód" vonatkozásában. Aronofsky-tól egyáltalán nem meglepő a fajsúlyos témaválasztás. Végigtekintve eddigi filmográfiáján, jópárszor középpontba helyezte már a torzulttá vált emberi psziché sötétebb aspektusait, ez a filmje is nyugodtan tekinthető olyan húsbavágó pszichodrámának, melyben a normalitás mondhatni nem opció. A rendező filmjei többnyire a direkt frontális közlés és a szürrealisztikus látásmóddal kevert igen erős szimbolika spektrumának végpontjai köré szórnak, a most tárgyalt dráma értelemszerűen az első csoporthoz tartozó, és ebben a művében legerőteljesebb a vizualitás szerepe. A Rekviem egy álomért Aronofsky első közismert filmje volt, két évvel megelőzően azonban már hallatott magáról: a numerológia csapdájáról szóló Pí egy rendkívül kis költségvetésű misztikus dráma, melyben az őrület motívuma már megjelenik. A Rekviem egy álomért kreatív forgatókönyvét Aronofsky az eredeti szerzőjével írta, a regényre a rendező már a harvardi egyetemi évei alatt, tehát jóval korábban felfigyelt. A mű 1978-ban jelent meg Hubert Selby Jr. tollából. Jelentős különbség a filmes megvalósításhoz képest csak annyi, hogy a regény az addiktológiai betegeket kezelő intézményrendszert is bírálja, mely jelentősebb probléma volt a '70-es években, így a rendező ezt az aspektust csaknem teljesen elhagyta, és jobbára a négy főkarakterre fókuszált. Az író egy rövid börtönőri cameoszerep kedvéért egyébként tiszteletét teszi a vásznon.

(F)

A fél évnyi időtartamot átfogó történések középpontjában egy anya és heroinista fia, illetve utóbbi barátnője és szintén drogos haverja áll, akik Brooklynban élnek kihívásoktól mentes "életet" - hacsak a mindennapi drogok beszerzését nem tekintjük kihívásnak, ám furcsamód az, méghozzá számukra a legnagyobb. Harry Goldfarb rendszeresen eladja anyja, Sara televízióját, hogy abból annyi drogot megvehessen a haverjával, ami a nap végéig kitart. Barátnőjével, Marionnal a lelkes tervezgetéseket hamarosan a kárhozat útján a drogok utáni sóvárgás és düh váltja fel, hiszen a szerek teljesen átveszik a mindennapjaik feletti irányítást, így annak rendje és módja szerint kisiklik az életük. A magányosan élő megözvegyült anya életének fénypontja a tévénézés, kedvenc showműsora teljesen rabul ejti. Arról álmodozik, hogy bejut a műsorba és felveheti hőn áhított piros ruháját. Régi énjét pedig úgy reméli visszaszerezni, hogy egy kiadósabb fogyókúra van kilátásban. Ehhez orvosa által kiírt fogyasztótablettákat használ, a kezdeti kedélyesebb állapot utáni tolerancia felléptével egyre kritikátlanabb mennyiségben, konkrétan amfetaminfüggővé válik. Sara téveszmés hallucinációi hasonló pokolba taszítják végül, mint amilyenbe fiát a heroin... A történet igazi főszereplője szerintem az anya karaktere, akit Ellen Burstyn lehengerlően játszik el (sajnos nem kapta meg érte az Oscart, ami igen nagy baklövés). A színésznő élete legnehezebb szerepének nevezte, komplexebbnek, mint amilyet egykor Az ördögűző során alakított. Első nekifutásra nem is vállalta el (előtte egyébként Faye Dunaway már visszautasította), csak miután beszélt a rendezővel és megtekintette annak debütáló filmjét. Sara lényegében nincsen tudatában cselekedetei következményeinek, a végzete pedig más módon éri utól, mint az általában a junkie karaktereknél szokásos: gyakorlatilag megőrül a végére, ezért a film legérdekesebb karaktere is ő. A fiát az ekkor még főszerepek tekintetében viszonylag ismeretlen Jared Leto játssza, aki némi időt el is töltött brooklyni heroinfüggők társaságában a felkészülés alkalmával, a világuk megismerése pedig bevallottan nagy pszichés tehertétel volt számára, sőt fogyott is jócskán a film kedvéért. Marion szerepében Jennifer Connelly bizonyítja mennyire kiváló színésznő. Ő lényegesen tapasztaltabb volt fiatal kora ellenére, hiszen olyan színvonalú monstre mozifilmben debütált még gyerekként, mint a Sergio Leone rendezte Volt egyszer egy Amerika. Az ő munkásságát különösen kedvelem, hiszen az esetek nagy többségében drámákhoz írt alá, így szép számmal vannak erőteljes alakításai (nyilvánvalóan ez is közéjük tartozik, hiszen a történet végére Marion is megtapasztalja, milyen az élet éjsötét oldala).  

(F)

Aronofsky egy provokatív, igen erőteljes közlésű művészfilmet alkotott, tudatosan hatásvadász filmnyelvi eszközrendszert felvonultatva. Valóban azt lehet érezni miközben nézzük, hogy látásmódját tekintve a cél szentesíti az eszközt, ám úgy érzem nem öncélúan teszi, tehát a sokkolás - bár kiemelt törekvés - ezúttal nem puszta erőszakpornó. A dinamikára nem lehet panasz: a szereplők pokoljárásának egyre erőteljesebb íve van a játékidő előrehaladtával, érdekes módon a felívelés ezúttal egy megállíthatatlan zuhanást jelent, infernális mélyponttal, sőt kataklizmával a spirál végén. A meglehetős elszigeteltségben lévő szereplőkben alapvetően mindennaposnak mondható vágyak munkálnak, de valójában semmi esélyük nincsen megragadni ezeket, mert valahol útközben mindannyiuk számára valami végzetesen elveszett, s az örvény, melybe kerültek, menthetetlenül lehúzza őket, mígnem a végén emberi roncsokként végzik. Végül a fájdalom szinte kilép a vászonról és a nézőt is brutálisan magával rántja. Pedig érdekes módon - még a történet elején - néha olyan érzése van az embernek, mintha egy morbid szatírába csöppent volna, viszont azt mindvégig sejteni lehet, hogy a feloldozás valószínűleg nem fog elérkezni egyik karakter számára sem. A rendező mindezeken túl görbe tükröt tart a társadalom elé, hiszen műve egyidejűleg amerikai álom- és médiakritkai éllel is rendelkezik. A junkie-filmek közül úgy gondolom a Trainspotting az, amelyik hasonló magasságokba volt képes eljutni a minőség tekintetében, bár egy másik stílust képvisel, fanyar humorral átitatva - utóbbi Aronofsky drámájáról egyáltalán nem mondható el, melyben nincs helye szemernyi derűnek sem.

(F)

A filmnek nem csak a tartalmi, hanem a formai oldala is nagyon erős. A montázsszerűen összefűzött képsorok és kettéosztott képek itt-ott videoklip benyomását keltőek. (Az operatőrnek egyébként van zenei videók készítésében is tapasztalata). Matthew Libatique Aronofsky állandó munkatársaként felelős a rendező határozott vizuális látásmódjáért: egészen remek szakemberről van szó, aki meglehetősen egyéni stílussal rendelkezik, már kijárna neki egy Oscar-elismerés. A repetitív képsorok remekül érzékeltetik a monotóniát, a stroboszkópszerűen villódzó fények nyugtalanító hatása pedig remekül festi alá a kaotikus hangulatot az adott jelenetekben. Szokatlan perspektívát teremtenek az extrém közeli premier plánok, a nagylátószögű halszemoptika alkalmazása és a SnorriCam technika, melynél a színész testére erősítik speciális rudazat segítségével az alkalmazandó kamerát, így érve el egy nagyon direkt, perszonális vizuális hatást. A sokszor igen rövid snittek a kontrollvesztett állapot érzetét közvetítik hatásosan, a film különleges vágása egészében is nagyon bátor vállalás (nagyjából háromszor annyi vágás található a műben, mint az átlag). Hogy egy másik érzékszervünknek is kedveskedjünk: a rendező állandó zeneszerzője, Clint Mansell ezúttal is nagyon erőteljes, egyéni stílusával hívja fel magára a figyelmet. A forgatási helyszín Aronofsky szűkebb pátriája, azaz Brooklyn, méghozzá annak parti része Coney Islandnél. A jellegzetes Boardwalk és környéke a mólóval többször is megjelenik. Figyelmes szemmel könnyű kiszúrni azt a fa hullámvasutat, melynek az Annie Hall című Woody Allen-klasszikusban van poénszinten szerepe :) Az egykori Thunderbolt már a múlté, ma ugyanott felújított vidámpark található (Luna Park), a helyén pedig egy fémszerkezetes roller coaster ijesztgeti a népeket ugyanezen a néven. Mivel az egykori Thunderbolt 2000-ben került lebontásra, így a forgatás után röviddel már megsemmisült, ezért is van annyira lepusztult állapotban a filmben. Kiemelt helyszín még a szomszédos Brighton Beach is: itt található a part közelében az az épület, ahol Sara Goldfarb lakott (Brighton 6th Street).

Kiemelt kép