A sorsod mindenképp utolér – CARLITO ÚTJA (1993) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-04-26 | Szombati Zoli

Van egy fixa ideám, mely szerint Al Pacino a '90-es években a filmtörténet egyik legkiválóbb színészi teljesítményét villantotta fel sorozatban, ráadásul zömében kiemelkedően neves rendezőkkel együttműködve. Amit 1992 és 1999 között véghezvitt, az olyan súllyal esik latba nálam, hogy a legnagyobb formátumú hollywoodi színésznek őt szokásom megnevezni. Jobbnál jobb mozik, kiválóbbnál kiválóbb alakítások, azt hiszem ennél nem kell több. Személyének így jelentős szerepe van abban a tekintetben is, hogy a '90-es évek filmtermését tartom a legizgalmasabbnak. Eme korszak egyik gyöngyszeme - az én szememben legalábbis - a Carlito útja, amit igyekezni fogok alátámasztani a következőkben, hiszen furcsamód vegyes fogadtatású, így méltatlanul alulértékelt alkotásként vonult be a köztudatba. Még magának Brian De Palma direktornak is akad furcsa megjegyzése, mert olvastam már tőle olyat, miszerint olyan érzése szokott támadni a filmmel kapcsolatban utólag, mintha valaki más rendezte volna. Talán az húzódhat meg emögött, hogy vonakodva vállalta el a rendezést, hiszen nem volt ínyére újfent egy latino-gengszterfilmet forgatni tíz évvel A sebhelyesarcú után, mely természetesen egyértelműen ikonikus alkotás, és sokkalta inkább gengszterfilm, mint ez. (Azzal kapcsolatban természetesen semmi kifogásolnivalója nem akadt, hogy Pacinóval dolgozzon ismét, sőt). A két művet valóban elkerülhetetlennek tűnik párhuzamba vonni, bizonyos szempontok mentén én is meg fogom tenni kicsit később. De Palma annak az Új-Hollywood irányzatnak a tagja, mely szűk körű klub olyan neveket vonultat fel rajta kívül mint Martin Scorsese, George Lucas, Steven Spielberg és Francis Ford Coppola. Mindannyian igyekeztek a stúdiórendszertől függetlenedni amennyire csak lehetett, szerelemből készítettek filmeket, és mindegyikük óriási hatással volt/van az elmúlt jópár évtized mozifilmes világára. Ők lettek gyakorlatilag a legnagyobb nevek is a rendezők közt, mindez azzal a kiváltsággal járt, hogy amennyiben kivételesen mégis stúdiórendszerben dolgoznak, akkor is náluk van a final cut joga, azaz komoly autonómiával rendelkeznek.

(F)

A történetet a neves forgatókönyvíró, David Koepp adaptálta, a teljes összecsiszolás kétéves munkát ölelt föl. De Palma alapvetően a script magas színvonala miatt mondott igent a filmre. Az alapmű eredete kifejezetten érdekes. A ma már idős, Puerto Rico-i származású Edwin Torres, New York-i legfelsőbb bíró folytatásos, fikcionális bűnügyi regényének színreviteléről van szó ("Carlito's Way" & "After Hours"). Az első 1975-ös keltezésű, négy évvel később követte a másik, mely utóbbi képezi alapját a filmnek. Torres bíró büntetőjogászként közvetlen betekintéssel rendelkezett a helyi alvilág köreibe, tapasztalatait pedig írásaihoz hitelt érdemlően fel tudta így használni. Al Pacino már a '70-es években olvasta őket, sőt korábban, a Serpico forgatásán már találkozott a tanácsadói szerepet betöltő bíróval, aki húsz év múlva a Carlito útja kapcsán is közvetlen segítségére volt: ő maga kalauzolta el a színészt East Harlem világába (ugyanis itt született és élt), melynek autentikussági szempontból volt lényegi jelentősége. Az imént említettek alapján Pacino nagy kedvvel mondott igent Carlito Brigante szerepére, a rendezővel is ideális volt a szakmai kapcsolata, ráadásul Martin Bregman producer a baráti köréhez tartozott, szóval minden körülmény adott volt ahhoz, hogy valami kiemelkedő szülessen. Szerencsére a casting többi része is fényesen jól sikerült. Pacino női partnere a színész kifejezett kérésére Penelope Ann Miller (Gail) lett, aki Alison Doody-val ellentétben (De Palma választása lett volna) vállalta a félmeztelen rúdtáncjelenetet. Kifejezetten működött köztük a "kémia", annyiban még túl jól is, hogy a valóságban szintén románc kerekedett belőle :) Nagy nyereség volt a film számára Sean Penn, aki elég sokat veszekedett a rendezővel, emiatt nem volt ideális a légkör, ám zseniálisan hozta a bűn útjára lépő David Kleinfeld ügyvédet. Két okból írt alá: egyrészt, hogy Al Pacinóval szerepelhessen, másrészt, hogy finanszírozhassa soron következő rendezői ambícióját (Menekülés az éjszakába, 1995). Bűnözői szerepben John Leguizamo (Benny Blanco) és Luis Guzmán (Pachanga) játszott remekül, sőt egy szerencsétlen flótást (Lalin) a fiatal Viggo Mortensen is megjelenített. Végül, de nem utolsósorban pedig ki kell emeljem az egykori nagyszerű karakterszínészt, James Rebhornt (Norwalk főügyész), aki a '90-es években jópár emblematikus filmben tudott meghatározó lenni. Poénszinten említhető, hogy De Palma is látható egy pillanatra a vásznon, cameoszerepben. 

(F)

1975-öt írunk, a helyszín New York City. Carlito Brigante (a vezetéknév egyébként korzikai eredetű), az egykori nagymenő East Harlem-i drogkereskedő legjobb barátja, David Kleinfeld ügyvéd hathatós közreműködése nyomán megússza a kiszabott harminc éves börtönbüntetését, és öt esztendő után szabadul. Az ügyészség törvénytelen lehallgatási módszereit figyelembe véve kénytelen az eljáró bíró felmentő ítéletet hozni. Carlito megfogadja, hogy többé sosem tér vissza a bűn útjára, leszámol addigi életével. Kezdetben minden ebben a mederben zajlik, bár többször is megkísérti a múlt, mégis képes betartani fogadalmát. Kiemelt szerep tulajdonítható a döntésben Gailnek, aki Carlito egykori táncosnő szerelme. Úgy fest, hogy lehet is közös jövőjük, bár a nő kezdetben kissé vonakodik tőle, ugyanis fél attól, hogy Carlito múltja közbeszól. A férfi azt tervezi, hogy együtt elköltöznek végleg a Bahamákra, Paradise Islandre (mely a történetben ügyesen használt szimbólum egyúttal). A börtönben tett baráti ígéret nyomán szabadulását követően amennyiben hetvenötezer dollárral beszáll a jól menő helyi autókölcsönzési bizniszbe, akkor üzlettárs lesz és anyagilag biztosított a jövő, mivel a vállalkozás igen jól jövedelmez. Carlitonak pontosan ez a célja, összegyűjteni a hetvenöt lepedőt, és mindent hátrahagyva lelépni. Az összeget úgy tűnik néhány hónap alatt fel is tudná hajtani, mert csendestárs lesz egy jól menő discóban. Neki kell vinnie a helyet, hogy minden gördülékenyen menjen. Carlito régen kivívott presztízse ugyanis olyan magas az éjszakai életben, hogy sima ügy számára zökkenőmentesen vezetni egy ilyen jellegű üzletet, legalábbis átmenetileg. Ebben az utca törvénye által diktált közegben, ahol a "szívesség veszedelmesebb a golyónál", azonban nem könnyű tisztának maradni, mint ezt a betyárbecsület és hűség mellett hitet tevő Carlito is hamarosan megtapasztalja. Úgy áll a helyzet, hogy valószínűleg pont a legjobbnak tartott barátja sodorja őt óriási bajba...

(F)

De Palma keretszerű dramaturgiát alkalmaz, tehát a zárójelenet végével nyit a film. Rendkívül jó érzékkel tette le a voksát a rendező amellett, hogy a lassabb, erősen karakterközpontú, ám felettébb igényes történetmesélés miatt - 144 perces, tehát ideális játékidővel rendelkezik a mű - ezúttal érdemes alkalmaznia a narráció eszközét. Kifejezetten fel is dobja a hangulatot és a dinamikát egyaránt az a tény, hogy Carlito karaktere időnként narrálja a történéseket, pontosabban sokkal inkább az adott szituáció közben előjövő gondolatait meséli ezúton a nézőnek. (A '90-es években gyakorta alkalmazták ezt az eszközt kifejezetten nívós rendezők is, ami nekem speciel nagyon kedvemre való). A történet íve kiválóan megválasztott: pontosan a film felénél van a sorsfordító történés, amely a kataklizma felé sodor. A dialógusok pazar igényességgel vannak megírva és előadva, szerintem sokkal erőteljesebb a film ebből a szempontból, mint A sebhelyesarcú. Akkor érdemes is talán egy kicsit összehasonlítani a kettőt ezen a ponton. Tony Montana sztorija egy rakétasebességgel való felívelés, majd törvényszerű bukás, Carlito története messze nem ennyire determinisztikus, legalábbis kezdetben. A femme fatale komponens mindkettőnél jelen van, de másabb színezetben, ebben a filmben sokkalta érzelmibb töltetű és vannak múltbéli alapjai, ennélfogva sokkalta árnyaltabb is. Az 1983-as alkotás inkább tisztán nyers gengszterfilm mint ez, a Carlito útja finomhangolt stílusjegyeiben viszont jól érzékelhetően ott vannak a krimiszerű film-noir jegyek (a rendező tudatos döntése volt, elkerülendő bizonyos fajta önismétlés veszélyét). Összességében ezúttal már egy sokkal érettebb és komponáltabb rendezést látunk, azaz egy mívesebb munkát (az én szememben legalábbis). Mindemellett Al Pacino - bár már Tony Montanaként is lehengerlő volt - ezúttal a színészi eszköztára jóval nagyobb spektrumát használja fel, amit szokásához híven hiba nélkül tesz. Talán nem meglepő ezek után, hogy De Palma ezen filmjét én a mesterművek kategóriájába sorolom, sokakkal ellentétben. Amit leginkább becsülök filmrajongóként De Palma munkásságában az az, hogy az egyik legstílusosabb rendezőről van szó (a bűnt ábrázoló filmjeiben meg különösen), ami hatalmas erény. Élményszámba megy az alkalmazott kamerakezelés a műben (ami De Palma vizuális stílusának elsőszámú eleme), a rendező ekkori állandó operatőre, Stephen H. Burum jelentős letéteményese volt ezúttal is a rendkívül élvezetes filmnyelvnek. Aztán ott vannak azok a hosszú snittek, melyek jellegzetesen alulról vannak fényképezve, miközben körívet jár be a kamera, s a rendező védjegyének számítanak. (Érdemes a képi világot összehasonlítani az 1987-es Aki legyőzte Al Caponét vizualitásával, gyönyörűen láthatóak az azonos pontok). És végezetül, amiben a rendező nagyon erős még, az a jelenetek megkomponálási képessége, mégpedig olyan profin kivitelezve, hogy az nem tűnik művinek. Nagy elismerést érdemel, aki művészi kompozícióként kezeli a filmet és ezt képes egy komplex látásmód mentén felszínre is hozni. 

(F)

Az összes jelenetet New Yorkban (annak négy nagy kerületében: Manhattan, Bronx, Brooklyn, Queens), illetve Long Islanden vették föl, mégpedig számos közismert helyszínen. A Grand Central Station központi szerephez jutott, ez a film a legemlékezetesebb talán mind közül, melyet a helyszínen forgattak, annyira meghatározó a cselekményben és annyira hosszan időz itt a kamera. Kevéssé ismert, hogy eredetileg a jelenetet a rendező a World Trade Centernél forgatta volna, de az 1993-as bombamerénylet miatt ez a törekvése meghiúsult. Érdekes helyzet alakult ki így, mert az Aki legyőzte Al Caponét után De Palma pályája egyik legemlékezetesebb és legjobban megkomponált jelenetsorát ismét egy vasúti pályaudvaron forgatta le (ezúttal steadicam technikájú túlsúllyal). Nem meglepő módon elég sok autentikus szcénát lőttek Észak-Manhattan nem éppen turistacsalogató East-Harlem negyedében, a Park Avenue közelében (például East 115th Street). A bírósági jelenetsor az egyéb filmekből is jól felismerhető 60 Centre Street alatt zajlott (NY State Supreme Court, itt dolgozott a regényt író Edward Torres). A manhattani helyszínek közül kiemelném még a két kedvencemet, mindkettő Greenwich Village-i: Bleecker Street (kávézójelenet), illetve Gay Street (Gail lakása). A témával foglalkozó internetes weboldalak, de még az IMDb is rosszul írja az utóbbi helyszínt, mert a Minetta Lane-t nevezik meg, ám ez tévedés. (A két utcácska egyébként kísértetiesen hasonlít egymásra, a Minetta Lane a Serpico kapcsán jutott szerephez). A hírhedt Rikers Island-i börtönhajó Bronxban található, az öböljelenetet azonban biztonsági okokból nem itt vették fel, hanem egy brooklyn-i hajógyár vízzel feltöltött dokkjában az East Rivernél. A stúdió esett Queens területére, az art deco stílusú disco ugyanis stúdiósetként épült föl (Kaufman Astoria Studios). Végezetül: David Kleinfeld tekintélyes háza a mólóval Long Island-i fellelhetőségű, a hely neve Kings Point.

Kiemelt kép