Foglalkozása: gengszter – NAGYMENŐK (1990) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-05-24 | Szombati Zoli

A bűnről szóló mozgóképes alkotások igen jelentős és sikeres szeletét képezik a maffiafilmek, melyek megkísérlik a szubkultúrát a néző számára is átélhető módon bemutatni, azaz fellebbenteni azt a bizonyos fátylat. Ezen filmek általánosan megfigyelhető átfogó sikerében bizonyára jelentékeny szerepe lehet annak, hogy ez a világ az átlagember elől teljesen elzárt, így pusztán csak kíváncsiságból is előszeretettel kukkantunk be a kulisszái mögé. Természetesen többféle megközelítési mód lehetséges, rendezője válogatja. Mindenesetre ha a legkiemelkedőbb alkotókat kell megneveznünk, akkor mindenki Francis Ford Coppola és Martin Scorsese nevét kell megemlítse legelőször. Természetesen akadnak még nagynevű direktorok rajtuk kívül is, akik (akár több alkalommal) elkalandoztak ebbe a műfajba, közülük Brian De Palma a legjelentősebb név (A sebhelyesarcú, Aki legyőzte Al Caponét). De Sergio Leone is rendezett mesterművet ebben a kategóriában (Volt egyszer egy Amerika), sőt a '90-es évek közepén készült Tarantino-mozik (Ponyvaregény, Jackie Brown) is bizonyos értelemben ide tartoznak, bár azok elég speciális zsánerfilmek, hiszen többféle műfaji stílusjegyet is hordoznak egyszerre (pont ezért szeretjük Tarantinót). Az iméntiekben felsorolt öt nagy rendező mindegyike szerepeltette Robert De Nirót, így ebből a szempontból kétségtelenül ő a legnagyobb színészikon - mellette természetesen Al Pacino, szintúgy. (Pacino egyébként bekerülhetett volna a filmbe, hisz Jimmy Conway szerepére őt kérte fel először a rendező, ám meglepő módon visszautasította, mert tartott a beskatulyázástól. Pacino később megbánta döntését, és a Scorsese-vel való közös munkájára egészen napjainkig várnia kellett). A saját regénye alapján ("Wiseguy") készült forgatókönyvet az a Nicholas Pileggi jegyezte, aki az Associated Press egykori bűnügyi tudósítója volt, majd később a rendezővel a Casinót szintén közösen írták, kettejük munkakapcsolata így legendássá vált a filmvilágban. Összesen tucatnyi draft született, ami rámutat, mennyire aprólékosan dolgozta ki a történetet Pileggi és Scorsese. A címet azonban meg kellett változtatni, mert volt egy hasonló Brian De Palma mozi is.

(F)

Az alaposság a castingra is jellemző volt, ami közel egy évig tartott. De Niro természetesen számos korábbi együttműködésük miatt alapembernek számított a rendező részéről, így még választhatott is két karakter közül, végül Jimmy Conway szerepét játszotta el (melyet egyébként John Malkovichnak szánt Scorsese eredetileg, aki nem vállalta). Miután a vezetéknevek egy részét megváltoztatták, a karakter valós megfelelője Jimmy Burke. Joe Pesci is hamarosan csatlakozott, akivel az első közös munka a Dühöngő bika volt. Pesci a legjobb teljesítményét a '90-es években nyújtotta, elsősorban épp Scorsese filmjeinek köszönhetően, előtte pedig a Halálos fegyver szériában tűnt fel, teljesen eltérő karaktert hozva. A Nagymenők hat Oscar-jelöléséből egyedül neki sikerült díjra váltania a nominációt, valóban zseniális volt Tommy DeVito (a valóságban Tommy DeSimone) szerepében. Bár De Niro kapta a fő kreditet, a legfontosabb karakter azonban mégsem az övé, hanem a filmet alapvetően narráló Henry Hillé. Az ekkoriban még nem különösebben ismert Ray Liotta kapta meg a főszerepet (Sean Penn, Alec Baldwin neve merült még föl korábban, sőt a producer szerint Tom Cruise is). A rendező azonban egész jól ráérzett, pedig rajta kívül senki nem akarta, Irwin Winkler (a Rocky szériával legendássá vált producer, aki Scorsese-vel gyakorta együttműködött) majdnem vissza is lépett emiatt a filmtől, végül maga Liotta győzte őt meg. Scorsese a dinamizmusát és energikusságát kedvelte meg korábbi szerepeiben. Azóta is ez a legnagyobb alakítása, a későbbiekben ugyan láthattuk még jegyzett filmekben, ám ezt a nagy dobását később nem tudta megismételni. Jó tíz évvel volt fiatalabb a karaktere, mint a színész maga, de ez a tény nem ásta alá a hitelességet. Liotta a Batman (1989) egyik szerepét (Harvey Dent) ejtette egyébként a Nagymenők kedvéért. A barátnő, majd későbbi feleség szerepében (Karen Hill) Lorraine Braccót láthattuk, aki egyetlen jelentős női karakterként mélyvízbe lett dobva, a részéről kissé idegenkedve fogadott férfias közeg ellenére azonban egész jól játszott. Kiemelendő még Paulie-t, azaz a főnököt alakító Paul Sorvino is (a valós személynév Paul Vario). Visszatérő poén, hogy Scorsese anyukája és apja (Catherine és Charles) feltűnik kisebb cameoszerepben, mint azt a rendezőtől ekkortájt megszokhattuk. Néhány pillanatra még Samuel L. Jackson (Stacks Edwards) is tiszteletét tette a vásznon, aki úgy tűnik ekkoriban lúzerszerepekre szakosodott :) Érdekes tény, hogy néhány valódi alvilági figurát is bevontak statisztaként, a még nagyobb hitelesség érdekében.

(F)

A Nagymenők volt Martin Scorsese első nagy dobása a műfajban, melyet 1995-ben meg is tudott haladni: az extraklasszis színvonalú Casino érzésem szerint a gengszterfilmes műfaj legnagyobb alkotása. Első pillantásra talán nem feltűnő, de az említett filmek egy lazább trilógia két részét jelentik, melyet a rendező nemrégiben teljesített ki: A Wall Street farkasa (2013) is bizonyos értelemben hasonlatos narratíva, de már sokkal erősebben reflektál a modernitás korára, a mindennemű morális gátlásoktól mentes tőzsdecápák világát mutatva be. Mindháromra jellemző, hogy megtörtént eseményeket dolgoz fel, és a karaktereknek valós megfelelői vannak. Az 1990-es és 1995-ös mesterművek természetesen sokkal inkább képeznek egységes megközelítést, és a stílusuk is sok értelemben egyezéseket mutat, míg a legújabb ebből a szempontból eléggé más, de érzékelhetően itt egyfajta trilógia kiteljesítéséről beszélhetünk. Fontosnak tartok egy kisebb összehasonlítást a továbblépés előtt. Martin Scorsese és Francis Coppola két (javarészben ellentétes) koncepció mentén közelítettek a témához, és a filmes arzenáljuk is jelentősen különbözött. Természetesen egyik sem rosszabb a másiknál, a nézők nagy szerencséjére pont remekül kiegészítik egymást, így megteremtve a műfaj teljes keretrendszerét, hiszen kétségkívül ők az etalonok. Nyilván a megközelítés módja az alapként szolgáló regénytől is nagyban függött. Coppola A keresztapa történetmesélésben a kifejezetten lassú tempót választotta (megtehette, hiszen összesen nagyjából kilenc óra állt rendelkezésére a három résszel), rendkívül árnyalt karakterkidolgozással, és ahogyan az lenni szokott, felemelkedés- majd bukástörténettel. A keretrendszert a klasszikus/archaikus maffiaberendezkedés adta a háttérben lévő igazán nagy pénzzel és hatalommal, ahol a családi összetartozás és lojalitás a legalapvetőbb értékek közt szerepel, a véres leszámolások pedig általában okkal történnek a hatalmi átrendeződések vagy árulások megtorlása mentén. Scorsese megközelítése merőben más lett: ő mutatja be az igazi "középosztálybeli" nagyvárosi gengszterek világát, ahol az erőszaknak már nincs különösebb funkciója, mert a gyilkosság bármiféle rítus és ok nélkül is megtörténhet, azaz a mindennapok mondhatni szerves része. A maffia szerveződése már nem a klasszikus archaikus olasz, hiszen részben ír származású gengszterek is rendre szerepelnek a színtiszta olaszok mellett (mint ebben a filmben is), persze a legbelsőbb körökbe csak az utóbbiak tartozhattak. A bemutatott életmódjuk is erősen eltérő. A megfontoltság helyett sokkal inkább a gátlástalanság és döntéseik hektikus kiszámíthatatlansága jellemző, mindemellett ők az éjszakai élet császárai. Scorsese eszköztára a maga nemében szintén nagyon kifinomult, de szöges ellentétben áll a Coppola által alkalmazott klasszikusabb stílusjegyekkel. Előbbinél ugyanis rengeteg a vágás és a dinamikus kameramozgás, illetve a narráció eszközét is rendszeresen alkalmazza a rendező a sodró lendület érzékeltetésének érdekében.

(F)

A hiteles miliő megteremtésének szükségessége alapvető igénnyel merült fel Scorsese részéről, így nem csak a forgatókönyvet dolgozták ki gondosan, hanem arra is hangúlyt fektetett, hogy Henry Hill amolyan tanácsadóként be legyen vonva a folyamatba, ráadásul a gengszterek belső világának feltárása az ő szemszögéből zajlott, a kialakított dramaturgiai irány szerint. Az elbeszélés jelenidejű, és hosszabb, negyedszázados időtartamot ölel föl (1955-1980), ennek megfelelően Hill szerepében két színész játszott (a fiatalkoriakban bizonyos Christopher Serrone). A karakterek egyezését Hill szerint legalább 90%-os mértékben sikerült vászonra ültetni, ami impozáns hasonlatosság. A rendező már a script megírásakor világosan elképzelte, hogy nem fogja követni a hagyományosan elvárt narratív struktúrát és idejekorán kidolgozta, hogyan lesznek majd egyes jelenetek beállítva, a víziója már a korai munkafázisban nagyon világos volt Pileggi szerint. Alapelemmé vált a vulgaritás (321 "fuck" hangzik el) és az erőszak kendőzetlen megnyilvánulása, amely '90 körül még nem volt mindennapos a filmvásznon ilyen mértékben. Scorsese nagyon stílusos gengsztermozit forgatott, melyet a Casino kapcsán majdan teljesen tökélyre tudott fejleszteni. (Meggyőződésem szerint a Casino soha nem lett volna annyira jó, mint amilyen lett, hogyha ez a film nincsen: a Nagymenők ennélfogva a rendező karrierjének egyik legfontosabb állomása). A magas színvonalat tekintve alapvető az alkalmazott narrációs technika, amely kettős, hiszen nem csak Henry, hanem időnként Karen is kommentálja a történéseket. Itt térnék ki arra, hogy ötféle(!) szinkron készült, pocsék technikai minősége ellenére számos okból csakis az 1991-es elsőt javaslom (Kautzky Armand/Szersén Gyula/Görög László/Simon Mari). Jut eszembe, hogy Frank Darabont komoly rajongója a filmnek, sőt ennek kapcsán döntötte el, hogy Red narrációját alkalmazni fogja A remény rabjai elkészültekor, a forgatás alatt pedig rendszeresen újranézte Scorsese filmjét. A narráció jelen esetben a sodró lendülethez járul hozzá csakúgy, mint a film brilliáns vágása és fényképezési technikája. A vágó természetesen Thelma Schoonmaker volt, az operatőr pedig az a német Michael Ballhaus, aki Scorsese egyik állandó operatőrévé lett az évek során. Sokszor használtak steadicamet (például Copacabana jelenet), és a rendezőre jellegzetes, hirtelen kimerevített freeze-frame shot is többször megjelenik. Amilyen módon és amennyi dinamizmust ebbe a két és fél órába Martin Scorsese belesűrített, az tanítani való. A film témája ellenére igen szórakoztató, és a nem mindennapi szituációk egyfajta fanyar humort is becsempésznek számos jelenetbe. Szerencsére a rendező semmiféle idealizálási törekvéssel nem él, sőt ennek az az ára is megvan, hogy a karakterek kidolgozásának mértékét csak maximum közepes szinten tartja: nincs rá ugyanis akkora szükség, mint mondjuk Coppola trilógiájának esetében. A dialógusok leginkább az adott jelenethez passzoltan sziporkázóak, viszont kevéssé előremutatóak, ezzel is érzékeltetve, hogy bizonyos helyzetek kimenetele kétséges, azaz egy ártatlannak tűnő viccelődésből hirtelen válhat vérfagyasztó valóság. A zseniális színészeket egyébként a rendező nagymértékben engedte improvizálni, elsősorban a próbákon. Azok a jelenetek, amelyeket kifejezetten működőképesnek ítélt, bekerültek a végleges forgatókönyvbe, így a vásznon már sokkalta inkább tűnhettek természetes lazaságnak. 

(F)

A történet természetesen NYC-ben játszódik és zömében itt is forgatták, kiegészülve az állam közelebbi részein még néhány helyszínnel (elsősorban New Rochelle és Long Island), illetőleg egyetlen alkalommal New Jersey is szerepel (Fort Lee), ahol Henry háza volt megtalálható. A City négy nagy kerülettel is képviseltette magát, egyedül Bronxban nem járt a kamera. A legsokrétűbb egyértelműen Queens volt annak ellenére, hogy a történet zömében brooklyni illetőségű. Szokás szerint kiemelek párat, jelenleg egyébként nagyjából harminc pontos helyszínről van tudomásom. Queens Astoria kerületében volt számos helyszín (úgy mint Henry szüleinek háza, Paulie háza), aztán a Kennedy reptér környékén (Jamaica) szintén néhány. Kedvencem a Jackson Hole Burgers (ez volt az Air Line Diner, ahol Ray Liottát először pillantjuk meg) és a napjainkra GoodFellas Diner névre átkeresztelt étterem, utóbbi Maspeth kerületben (sajnos úgy tűnik a járványhelyzetben talán véglegesen is bezárt). Manhattanben ebből a szempontból az ex-Copacabana nightclub szcéna szerintem a legérdekesebb, mely adott időszakban Scorsese egyik törzshelye volt. Mivel nem engedélyezték a forgatást a főbejáraton át, így megoldották hátulról egy long shottal, ez az amikor Henryéket a hátuk mögül követi a kamera (tipikus steadicamért kiáltó szekvencia és azzal is kivitelezték, nyolc próbalövésből). A nevezetes klubhelyszín az East 60th Streeten volt megtalálható. Az állatkert nem floridai, hanem a Prospect Park Zoo volt e célból használva, ami tehát Brooklyn. A kerületben a kedvencem a Smith Street/9th Street sarok, a filmvégi jelenetek egyike, ahol Jimmy megpróbálja Karent lépre csalni. Staten Island végezetül egy helyszínnel szerepelt, méghozzá a Pergament Enterprises Mall (filmvégi üzletház és parkoló, a helikopter előli meneküléskor). A felvételek zöme on location típusú volt (még a belsők zöme is), a kevés stúdiómunka, amely még szükségesnek mutatkozott (például Tommy kivégzése), a Kaufman Astoria Studios területén zajlott le.

Kiemelt kép