Ballada az önpusztításról – LAS VEGAS, VÉGÁLLOMÁS (1995) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-06-21 | Szombati Zoli

Amikor sokan - joggal - azt a frázist mondogatják mostanság, hogy "a szebb napokat látott Nicolas Cage", akkor ez a film tökéletes példa erre az asszociációra. Hiszen mindannyian jól ismerjük Cage barátunk önként vállalt(?) mélyrepülését (egy-két üdítő kivétellel persze), nagyjából az ezredforduló utáni évekkel kezdődően. Kicsit tehát érdemes felidézni Francis Coppola unokaöccsének eddigi filmes ténykedését, mely valóban egy tökéletesen Janus-arcú hollywoodi karrier. Egyértelműen a '90-es évek közepétől kezdődő néhány esztendő volt a csúcs, hiszen Cage megérdemelt színészi Oscarja után zsinórban három, igen sikeres akciófilmmel, neves rendezőkkel együttműködve tette le névjegyét a zsáner legjobbjai között, és lépett elő sztárstátuszú aktorrá. Utóbbi filmjeire - A szikla, Con Air, Ál/arc - egyenesen tódultak a nézők. Nyilván semmi sem tarthat örökké, erről a nívóról előbb-utóbb csökkenhet a színvonal normál esetben is, azonban a 2000-es évektől kezdődően jobbára komoly mélypontok sora következett, így szinte aprópénzre váltotta, amit korábban elért. Ezt a tényt a filmkedvelő közvélemény is realizálta, így Cage a nem túl cizellált élcelődések céltáblájává is vált. Az évenkénti egy-két filmet négy-öt váltotta fel futószalagon, tehát már a számok szintjén is érezhetővé vált a devalválódás. (Lehetett olvasni, hogy lelkes pénzszóró lévén adósságokkal küzd, így "kénytelen" mindent elvállalni). Azt se felejtsük el, hogy karrierjének kezdetén már szintén mutatott fel érdemi alakításokat, itt-ott jó filmekben is, olyan rendezők keze alatt, mint David Lynch (Veszett a világ) vagy a Coen-testvérek (Arizonai ördögfióka). Igazságtalan lennék, ha nem neveznék meg egy egészen zseniális drámát az ezredforduló utáni korszakából, hiszen a Joe (2013) nagy formátumú alakítást tartogató, értékes film, David Gordon Green értő rendezésében. Ekkor ismételten egy markáns színészt láthattunk a vásznon, kár, hogy igazából ez már nem a szabály volt, hanem a kivétel. No de visszakanyarodnék 1995-be, mikoris Cage elvállalt egy igen kis költségvetésű, szinte már művészfilmnek beillő drámát, mely aztán karrierjének legnagyobb kritikai sikerét eredményezte...  

(F)

A sors furcsa fintora, hogy a történet alapjául szolgáló, részlegesen autobiográfiai alappal rendelkező novella szerzője, bizonyos John O'Brien, éppen a jogok eladása után, a forgatás második hetében repített golyót a saját fejébe. Emiatt a direktor, az angol Mike Figgis (akinek egyértelműen ez a legkimagaslóbb rendezése) be is akarta szüntetni a film elkészítését, hogy aztán meggondolva magát, az író emléke előtt tisztelegve mégis leforgassa. Nicolas Cage az alkoholista Ben Sanderson szerepében alighanem a legjobbját nyújtotta ezúttal, kétségkívül lehengerlő a teljesítménye, még ha néhol egy kis túlzó teatralitás be is csúszott. (Szerintem borzasztó nehéz lehet alkoholistát, vagy mondjuk mentálisan sérült karaktert játszani, mert nagyon könnyen csaphat át a hitelt érdemlőből akár túlzó pojácáskodásba is a játék). Cage a legendárium szerint Dublinban "gyakorolt" a felkészülési fázisban, méghozzá többhetes italozással, sőt terápiás kezelésen résztvevő alkoholisták között is járt a helyi kórházakban. Saját lerészegedését követő reakcióit pedig több kamera elhelyezésével rögzítette, hogy később a mozdulatok és a beszéd eljátszása kapcsán a self made felvételek a segítségére lehessenek - ez az igazi method acting, kérem! :) Partneréül azt az Elisabeth Shue-t választották, aki előszeretettel játszott elnyomott, vagy a sors által megtépázott karaktereket, így nem véletlenül volt Sera, a vegasi prosti szerepében ezúttal is kiváló. Őt is megkérte a rendező, hogy végezzen felkészülési munkát. Odáig azért nem ment el, hogy prostituáltnak álljon, viszont Vegasban interjúkat készített az ősi mesterséget űző nőkkel. A színésznő játéka olyan ütős, hogy egy kicsit bele lehet szeretni a film végére. A páros között egyébként remek volt az összhang, a vázolt narratíva másképpen nem is lehetett volna működőképes. A dráma alapvetően kétszereplős csupán, de többen tűnnek fel kis cameoszerepekben is, a legérdekesebb példa Bob Rafelson filmrendező. A történetről: Ben Sanderson egy lecsúszófélben lévő író Los Angelesben. Részeges életmódja miatt a családja elhagyja, így magára marad, az élete összeomlik, végül még az állásából is kirúgják. Úgy érzi nincs miért élnie tovább, ezért úgy dönt, hogy a végkielégítésként kapott, nagyjából négy hétre elegendő összegből halálra issza magát Las Vegasban. Kaliforniai életét gyorsan felszámolja, majd útra kel Nevadába. Vegasba érkezvén egy utcai prostit sodor útjába a sors. Sera élete sem fenékig tejfel: a szakmájában profi, ezért viszonylag jól megfizetik, ám léte az erőszakos kuncsaftok és a még erőszakosabb, kiszámíthatatlan stricije között vergődve hasonlóképpen kilátástalan. Ben egy nő társaságára vágyik, így megfizeti Serát, akivel már első alkalommal is bensőségesebb viszonyt alakít ki, mint ami a helyzetből "elvárható" lenne (szex nem elképzelhető, mivel Ben állapota kizárja azt). Fokozatosan egymásra talál a társadalom perifériára szorult két ember, sőt kétségbeesetten kapaszkodnak egymásba. Ami előre borítékolható, hogy ez a szerelem beteljesülni sohasem fog...

(F)

A Las Vegas, végállomás kemény sorsdrámákba oltott furcsa, ám annál szívszorítóbb szerelmi dráma is egyben, mely alkotás így igen érdekes színfoltot képvisel azon a bizonyos palettán. Mindezeken túl az egyik legdepresszívebb film titulusáért is eséllyel szállhatna ringbe. Cselekménye attól igen ütős, hogy egyszerre mutatja be az élet legárnyékosabb oldalait a két karakteren keresztül, és egyszerre szól egy nagyon különös alapokon nyugvó, egyáltalán nem szokványos, sőt extrém keretek között zajló szerelmi kapcsolatról is, így a romantikus dráma teljesen korrekt műfaji leírás rá. Az elidegenítő vegasi közeg, mely a film hangulatát alapjaiban meghatározza, szintén remekül eltalált miliő ehhez a történethez, ráadásul kiválóan ellenpontozza az időnként felbukkanó nagyon is bensőséges jeleneteket, melyek a film csúcspontjait jelentik. Cage karaktere mindezek mellett tökéletesen prezentálja az alkoholizmus pusztító hatásait, amely valódi roncsot képes csinálni az emberből, hiszen közismerten veszélyes addiktív drogról van szó. Bennek tiszta pillanatai már alig vannak, folyamatosan be van tintázva, különben azonnal deliriumba esne, sőt elég gyakran szinte ájulásig issza magát. A mámor minden egyes stációját kiválóan jeleníti meg Cage, néhol tudatosan túljátszott gesztikulációkkal, ám érdekes módon egyáltalán nem lesz ettől hiteltelen. A karakter a színészi lehetőségek széles tárháza, hiszen az elvonási tünetektől sújtott agitált állapotot, az alkohol okozta eufóriát, és a teljesen mattrészeg dühödt vagy éppen öntudatvesztett helyzetet is be lehetett mutatni. Elisabeth Shue karaktere pedig folyamatosan el kell tűrje a megaláztatásokat és az erőszakot, hol a stricijétől, hol a kuncsaftjaitól. De ami mindkettejüket egyaránt sújtja, az a társadalom irányából rájuk zúduló teljes megvetés, és az ebből fakadó permanens kirekesztettségérzés. Két ennyire periférikus létállapotban lévő ember pedig kifejezetten érzékenyen képes a másik féllel kapcsolatos valódi tolerancia, és teljes körű elfogadás műveletére, sőt a helyzet valódi kilátástalansága ellenére még az őszinte érzelmeknek is jut hely. Ha mindez nem volna elég, az életszituáció eleve reménytelen, sőt feloldhatatlan konfliktusba ágyazott, Ben vesztébe rohanó döntése nyomán. Mindketten tudják, hogy jól semmiképpen sem végződhet a kapcsolatuk, nekik néhány nap, esetleg hét csupán az, amely megadatott. Természetesen a negatív tónus nem szabad, hogy elriasszon bárkit is a megtekintéstől, hiszen a drámai katarzis "fizetőeszköze" legtöbbször úgyis a fájdalom, amit - ha szeretjük a filmeket - amúgy sem szokás megspórolni.

(F)

A forgatás egészen szűk költségvetési keretek között zajlott, így sokszor nem is volt engedélye a stábnak, emiatt csak egyszeri felvételekre nyílt lehetőség például a Stripen. A helyzet természetességének viszont mindenképpen jót tett a spontaneitás, Nic Cage szerencsés helyzetnek nevezte, mely sokat segített alakításának tökéletesítésében. Figgis dramaturgiai, és ebből eredő vizuális felfogása elég érdekesnek mondható, nem feltétlenül konzisztens egységre törekvő, hanem sokkal inkább disszonanciára hajazó a képi világ is. Néhol lassításokkal, ál-interjúrészletekkel (Sera valószínűsíthetően egy pszichiáterrel beszél, egyébként rendkívül szokatlan módon a színésznő tesztfelvételeit játszották be), elhomályosított képsorokkal, kaleidoszkóp-szerű éjszakai fényábrázolásokkal tagolt. Eltérő megközelítésként a rendező nem az általánosan alkalmazott 35 mm-es filmet használta, hanem jóval kisebb méretű kamerát igénylő Super 16 mm-essel dolgozott, ami a megszokott hollywoodi filmektől némiképp eltérő látványvilágot és képarányt eredményezett. Érdekesség, hogy a score-t is Mike Figgis írta, sőt trombitán és zongorán még játszott is. A forgatókönyvi adaptációért és a rendezői kategóriában egyaránt jelölték Oscarra, azonban csak Cage tudta díjra váltani. (Elisabeth Shue is nominálva volt egyébként). A film leghíresebb dalait Sting adja elő, ami szintén emlékezetes vonatkozás. A forgatás Kalifornia (Los Angeles) és Nevada (elsődlegesen Las Vegas) államot érintette. Előbbi természetesen inkább a film elején jellemzőbb, mint például a Molly Malone's Irish Pub vagy a Saharan Motor Hotel. Vegasban nem meglepő módon a Strip volt a fő helyszín, és ennélfogva elég sok híres kaszinó tőszomszédságában forgott a kamera, úgy mint: Circus Circus, Bally's, Flamingo, Excalibur, Mirage, Riviera. A belső kaszinójeleneteket viszont nem Las Vegasban forgatták, hanem Laughlin volt a helyszín (River Palms Casino), mely szintúgy Nevada államban található.

Kiemelt kép

A film Mafab oldala