Viharban bármely kikötő megteszi – GOOD WILL HUNTING (1997) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-07-12 | Szombati Zoli

A '90-es évek köztudomásúan igen fényes időszaknak bizonyult az álomgyár történetében, az 1997-es esztendő pedig különösen erős felhozatallal ajándékozta meg a mozifilmek szerelmeseit. Az említett évtizedben még mindig kifejezetten hangsúlyos volt a független filmek szerepe az amerikai filmgyártásban. Az egyik legjelentősebb figura Harvey Weinstein volt ezen a téren már ekkortájt is, a Miramax fejeseként. Eltekintve a viselt dolgaitól, ha csak filmrajongói szemmel nézem, akkor Weinstein távozása a szakmából érzékeny veszteség, ráadásul már újfent nem a független filmek korát éljük, így jó eséllyel nem is lesz igazán "pótolható". (Tarantino karrierjében is megkerülhetetlen a szerepe, csakúgy, mint a film másik producerének, Lawrence Bendernek). Azért is taglalom ezt a körülményt kicsit részletesebben már az elején, mert a Good Will Hunting létrejötte nagyjából egy hajszálon függött. Mint az nyilván sokak számára ismert, a több szempontból is személyes indíttatású forgatókönyvet a Matt Damon/Ben Affleck páros jegyzi, melyért az Oscar-díjat is megkapták, addigi legfiatalabbként eme kategóriában (Affleck még csak huszonöt éves volt). Szinte egyedüliként Weinstein vette őket annyira komolyan, hogy invesztált is a filmbe. Kezdetben ugyanis Rob Reiner cégével tárgyaltak: a Castle Rock az egyik legjobban csengő név, ha a függetlenekről beszélünk (nagyszerűbbnél nagyszerűbb Stephen King-feldolgozásokkal), és ez a tény szintén a '90-es években volt a leginkább igaz. Reiner ugyan egy sokoldalú profi, mindenesetre a megfilmesítést visszadobta, ám egy fontos körülmény, ami végül perdöntő lett, az ő nevéhez köthető. Ugyanis az eredeti forgatókönyv alapján a sztori egy kém-thriller lett volna, amelyben Will tudását erőszakkal használja fel az amerikai titkosszolgálat. Reiner azt a tanácsot adta, hogy ezt a szálat teljesen el kell engedni, és egy sokkal személyesebb, drámaibb irányba lenne érdemes elvinni a történet fonalát, amit a szerzőpáros meg is fogadott. A forgatókönyvről egyébként Francis Ford Coppola és Terrence Malick is elismerően nyilatkozott, a többi pedig már filmtörténelem...

(F)

A rendezésre több nagy név is szóba került (elsődlegesen Mel Gibson és Michael Mann), utóbbi kifejezetten jegyzett direktor, ám Matt Damon szerepeltetéséről hallani sem akart, így elváltak útjaik. Végül az a Gus Van Sant ülhetett a rendezői székbe, aki az emberi kapcsolatokat mélységeiben is kellő érzékenységgel ábrázolni képes rendező, a filmet pedig két neves beatköltő - Allen Ginsberg és William Borroughs - emlékének ajánlotta. A másik jelentős alkotása úgy gondolom a 2008-as Milk volt, amely életrajzi alapokon nyugvó látlelet a '70-es évek San Francisco-i melegjogi aktivista mozgalmáról, Sean Penn kiváló játékával, a szubkultúra és a korszellem erős megidézésével. Visszakanyarodva: a főszerepekre (Will Hunting és Chuckie) nyilván a Damon/Affleck színészpáros pályázott, azonban a pszichiáter, Sean Maguire karaktere még nyitott kérdésként szerepelt. Kiemelt igény volt a tökéletes casting, mert Will és Sean lelki kapcsolata a legmeghatározóbb, és az ő dialógusaik leghangsúlyosabbak a történeti ív kibontakozását illetően, mindemellett Will karakterkidolgozását tekintve is alapvető hatású. Utólag már elmondhatjuk, hogy Robin Williams kiválasztása lett a film legnagyobb erénye (Oscar-díja messzemenőkig jogos volt a teljesítményéért), és csattanós választ adott azok számára, akik szerint Williams egysíkú színész volt. Éppen a drámai szerepeiben cáfolt rá erre sorozatban, és számomra pont ezek a kedvenc filmjeim tőle (jó például szolgál a Holt költők társasága, az elmagányosodás pszichózisig fajuló látleletét adó Sötétkamra, és a Christopher Nolan rendezte krimi, az Álmatlanság is). Sajnos a kelleténél sokkal többször vállalta el azt a bizonyos bölcselkedve vicceskedő "óvóbácsi" karaktertípust, így joggal beskatulyázhatóvá vált, ám a fanyalgóknak a drámai alakításait kell(ene) alaposabban megnézniük. Sajnos az ezredfordulót követő évek után valóban nagyon megfeneklett a karrierje, amiért nagy kár, és talán tragikus halálához is hozzájárulhatott. Robin Williams egyébként - nem először - Tordy Géza magyar hangján szólalt meg a filmben, amely annyira kiváló, hogy biztosan nem jobb az eredeti sem. A Tordy Géza által alkalmazott hangsúlyozási technika, a tonalitás finomhangolása egyszerűen mesteri. Matt Damon Will szerepében nem játszik rosszul, bár a jellegzetes félmosolyos manírját ezúttal is a kelleténél többször húzza elő, azonban ami fontosabb, hogy végig hiteles tudott maradni (a valóságban a Harvardra járt különben a színész, írást tanult, de nem diplomázott le végül). Fontos karakter még kettő akad: Gerard Lambeau matematika professzort a tapasztalt svéd színész, Stellan Skarsgard hozza magas színvonalon, a szerelmi szál női tagját pedig Minnie Driver alakítja (Skylar: az ő személyiségét egyébként Damon akkori orvosis barátnője ihlette). Weinstein ugyan nem támogatta a történet ezen elemeit, de végül a rendező meggyőzte a szükségességéről.

(F)

Will Hunting takarítóként dolgozik a bostoni M.I.T.-n. A matamatika tanszék folyosójára kiírt igen nehéz feladványt képes megoldani, kiléte egy ideig viszont inkognitóban marad. A barátaival együtt verekedésbe keveredő zsenit időközben letartóztatják, és le is csukják, ám Lambeau professzor kap az alkalmon. Közbenjár Will érdekében a bírónál, aki viszont két feltételt szab: felsőbb matamatikával kell közösen foglalkozniuk, és Willnek el kell járnia egy pszichiáterhez. Utóbbi feltétellel akadnak gondok, ugyanis a srác sorra csinál hülyét az agyturkászokból, míg végül, utolsó mentsvár gyanánt Lambeau az egykori egyetemi kollégiumi szobatársához viszi el a fiút. A szintén dél-bostoni Seannak talán sikerül az, ami a többieknek nem: mindennemű manipulációtól mentesen kapcsolatot teremteni. A feladat nem kevesebb, mint feldolgozni Will terhelt múltját és lehetőséget biztosítani, hogy a fiatal zseni immár szabad döntésképességének birtokában, nyomasztó lelki béklyóit hátrahagyva léphessen ki az életbe... A sztori tulajdonképpen egy eléggé egyedi megközelítésű coming-of-age történet, bár Will már nem tinédzser, hanem húsz éves (sőt, Damon ekkor már huszonhat volt). Érinti persze a zseni-szindrómát és a felelősség kérdéskörét is, azonban az én olvasatomban elsődlegesen az elköteleződés, illetve a döntés képességéről, és a barátságról szól. A Robin Williams és Matt Damon közti dialógusok egyszerűen zseniálisak: Williams nem egy esetben improvizált is, ha az adott rendező engedte neki, akkor szinte minden filmjében megtette. Bár néhol rögös terepen lavírozik a sztori, mégis sikerül megőrizni a giccsmentességet és teljesen nélkülözni a teatralitást. A feldolgozott téma súlyossága megkérdőjelezhetetlen, és ennek megfelelő hatással jön át a vászonról, a komoly tét ellenére azonban mindvégig áthatja egyfajta könnyedség is a film hangulatát, Gus Van Sant ugyanis nagyon profi módon ellenpontozza a drámaiságot. Ben Affleck szerepe nyilván kisebb, mint Damoné, de erősen érződik a karaktereken keresztül is, hogy a való életben nagyon jó barátok, egyébként már gyerekkoruktól fogva (Matt Damon bostoni, Ben Affleck pedig kölyökkorában költözött Massachusettsbe). Különösen az építkezésen forgatott párbeszédük emlékezetes számomra, melynek meghatározó a jelentősége dramaturgiai értelemben is. Mindemellett kiemelt szereppel bír a Lambeau és Sean közötti karakterkontextus is végig, így a film a főbb szereplők közötti interakciók fontosságának és balanszált dinamikájának tökéletes példáját nyújtja. A Good Will Hunting remek alakításokkal tűzdelt, értékes klasszikus, melyben a bostoni miliő alapvető fontossággal bírt, így a forgatás - részben - itt zajlott le, kisebbik része pedig (költséghatékonysági és praktikus okokból) a kanadai Torontóban. Az alkotás egyik legerősebb jelenetét a Boston Public Garden közparkban vették fel, az a bizonyos pad pedig Robin Williams halála óta filmrajongók zarándokhelye. Will házának helyszíne a W. 6th Street, Seané pedig az E Street volt. A bírósági jelenetet a South Boston District Municipal Court területén forgatták, a bár pedig, ahová eljártak a haverok, a ma is működő L. Street Tavern. Az egyetemi felvételek zömét (helyi forgatási engedély híján) a Toronto University adta, a filmbeli valós campus területén csak Skylar kollégiumi szobája volt található.

Kiemelt kép

A film Mafab oldala