Szilárd elvek mentén – A BENNFENTES (1999) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-08-02 | Szombati Zoli

Feltételezem más filmrajongó is el szokott azzal a gondolattal időnként játszani, hogy vajon létezik-e "tökéletes" film? Egy ilyen (költői) kérdésre adott válasz persze a felsorakoztatható objektív tények mellett szubjektív nézőpontokat is szükségképpen tartalmazni fog, az illető ízlésvilágához igazodva. Én magam úgy állok hozzá, hogy amennyiben a forgatókönyv, a rendezés, a színészek játéka, a fényképezés, a vágás, a zene és a production design (ezek a legfőbb szempontok, azt hiszem) kivétel nélkül kiemelkedőek, úgy maga a kész produktum sem szokott kívánnivalót hagyni maga után, sőt szerves egységben szinte szükségképpen még erősítik is egymást - így születnek az ihletett pillanatokban az életreszóló, katartikus filmélmények, melyek nyilván nem túl gyakoriak. A bennfentes az egyik olyan zseniális alkotás, mely a szememben megfelel a fenti kritériumoknak. Sőt gondolkodás nélkül, már érzésből is azt mondom rá, hogy egy kvázi tökéletes mestermunka, vagyis nálam a legtöbbre tartott filmek között található: akárhányszor nézhetem, szemernyit sem "kopik". Érdekes adalék, hogy a több ezer filmet betéve ismerő Quentin Tarantino kedvenc húsz mozija között is ott tanyázik Michael Mann legjobb rendezése, amely tény azt hiszem önmagáért beszél. A direktor generációja egyik legjobbjának számít annak ellenére, hogy kisebb-nagyobb baklövései is akadtak a kiemelkedő teljesítményei mellett. Sokunk nagy kedvence, az akciókrimi zsáner egyik koronázatlan királyaként számon tartott Szemtől szemben (1995) is az ő munkája volt, 1981-es debütáló krimije, Az erőszak utcái - James Caan főszereplésével - pedig szintén elismert kultfilm. A másik kiemelendő tény vele kapcsolatban, hogy kifejezetten autonóm alkotó, számos filmjét nem "csak" rendezte, hanem ő is írta, illetve producerként szintén részt vett a létrejöttében. Mann összetéveszthetetlen filmnyelvi portfóliója ráadásul egyéni látásmódot tükröző, remek vizualitású stílussá áll össze a kiemelkedő műveiben, így ebben a tekintetben hasonlóan imponáló kvalitás, mint pl. Brian De Palma. Sajnos a 2000-es évektől a régebbi sikereit már nem tudta megismételni, egyedül a Collateral - A halál záloga (2004) sorolható a komoly figyelmet érdemlők közé. A legendásan jónak számító 1999-es esztendőben alkotta meg véleményem szerint a legnagyobb mesterművét, melynek méltatására teszek ezúttal kísérletet.

A bennfentes a megtörtént eseményeket feldolgozó médiacentrikus oknyomozó filmdrámák tanítanivaló iskolapéldája (a legtöbb persze politikai töltetű, ez nem), sőt a műfaj legjobbjának tartom a Frost/Nixon mellett annak ellenére, hogy szerencsére erős a mezőny a hatalommal való visszaélést fókuszba helyező klasszikusok miatt (pl. Alan J. Pakula alkotásai). Természetesen akadnak párhuzamok a narratívák terén, ám Michael Mann filmje azzal biztosan nem vádolható, hogy megszokott, vagy klisés alappanelekből építkezne. Érdekes módon az ötlet egy 1996-os Variety-cikkből származott, mely magyar fordításban 'Az ember, aki túl sokat tudott' címmel jelent meg, Jeffrey Wigand történetét taglalva. Michael Mann jó szokásához híven nagyon alapos felkészülést folytatott, hatalmas mennyiségű dokumentumot ásott elő, az első draft megírására pedig az egyik legelismertebb forgatókönyvírót, Eric Roth-ot kérte fel társszerzőnek, akiről a Forrest Gump kapcsán magam is megemlékeztem már korábban. Mindketten számos beszélgetést folytattak a lebilincselő történet két fő érintettjével, a felkészülés részeként. Alapvető célkitűzésként szerepelt, hogy a tényszerűség csorbítása vagy eltúlzása nem jöhet szóba, viszont a rendező attól tudatosan tartózkodott, hogy az alkalmazni kívánt közlésmód dokumentarista hangulatot kölcsönözzön a műnek, s nyilván kisebb pontokon ezúttal is akadtak változtatások, mint gyakorlatilag minden filmre adaptálás során. Mann intuitív színészválasztása ezúttal is tettenérhető, ugyanis a casting túlzás nélkül brilliáns. Lowell Bergman, a CBS legendás producerének megformálására már kezdettől fogva Al Pacinot szemelte ki a rendező, így a Szemtől szemben után ismét együtt dolgozhattak. Ez a két mestermű nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Pacino legkiválóbb korszakának a '90-es éveket tartom. A Brown & Williamson dohányipari konszernnel szembehelyezkedő egykori bennfentes, Jeff Wigand szerepére nem volt ennyire egyértelmű a választás kezdetben, ugyanis Mann Val Kilmert akarta volna, de a film másik producere meggyőzte arról, hogy Russell Crowe lehetne a tökéletes jelölt annak ellenére, hogy életkor tekintetében az ausztrál sztár jóval fiatalabb volt, mint a karaktere. Crowe eleinte nem is lelkesedett az ötletért az előbb vázoltak miatt, Mann azonban majd' két hónapig győzködte, mialatt át is beszélték a leendő koncepciót. Crowe végülbeadta a derekát annak tudatában, hogy legalább 15 kg-ot kell még híznia. Pacino javaslatára érkezett a veterán kanadai Christopher Plummer a stábba, aki a '60 Minutes' hírműsor neves riporterét, Mike Wallace-t játszotta. A három kiemelt karaktert alakító nagyágyú mellett a karakterszerepekben olyan kvalitások is feltűntek, mint pl. Philip Baker Hall, Bruce McGill, Michael Gambon. Az általában prostiszerepekig jutó Gina Gershon is meglepően jó volt egy-két rövidebb jelenete erejéig :) Bár a 2,5 órás film karaktercentrikusságához nem fér kétség, a tartalmi nívó és a történetvezetés legalább annyira hangsúlyos és kiemelkedő tudott lenni...

Dr. Jeffrey Wigand, a Brown & Williamson elbocsátott kutatásvezetője olyan céges információ birtokában van, melynek titokban maradása az egészségügyi vonatkozások miatt erősen sértené a közérdeket, nyilvánosságra hozatala ellenben az egykori munkaadóját hozhatná nehéz jogi helyzetbe. A cég az elbocsátásakor egy titoktartási záradékot íratott alá vele, sőt komoly nyomást is helyeztek rá, családját sem kímélve, mindezt annak érdekében, nehogy megszegje a hallgatási megállapodást. Wigand gigászi lelkiismereti dilemmával szembesül, ráadásul olyan szócsöve lehetne, mint a legnézettebb és legszínvonalasabb amerikai tévés hírmagazin, a Mike Wallace vezette '60 Minutes'. A műsor producere, Lowell Bergman lép Wiganddel kapcsolatba, kinek célja természetesen az, hogy az egykori dohányipari bennfentest szóra bírja a kamerák előtt. A leleplező ügy súlyára való tekintettel azonban a döntés egyáltalán nem egyszerű sem Wigand, sem pedig a CBS sajtóosztálya részéről, akik okkal tartanak egy végeláthatatlan pereskedéstől... A film legnagyobb erénye a tartalmi nívót garantáló, rendkívül színvonalas párbeszédeiben rejlik: szerintem a Frost/Nixon és a JFK mellett ez a legmeggyőzőbb film ebből a szempontból, amit valaha láttam, így hatalmas élményt garantál. Ráadásul ezek a dialógusok olyan zseniális színészi játékkal párosulnak, melyre igen kevés példa akad. (Russell Crowe alakítása még Marlon Brando csodálatát is kivívta). Szerencsére Al Pacino csúcskorszakába még éppen befért a film, mely a színészi pályájának egyik legnagyobb dobása. Ráadásul a szinkron is igen nívós lett, a főbb szereplők Végvári Tamás, Rátóti Zoltán és Kristóf Tibor hangján szólalnak meg. Michael Mann irigylésre méltóan stílusos rendezése ezt a viszonylag száraz cselekményt a kimért tempó ellenére izgalmasan, fő pilléreit tekintve (morális nézőpontok, egyéni ideák, melyekhez a szereplők következetesen igazodnak) tökéletes arányérzékkel tálalja, unalmas pillanatok nélkül. A történeti ív kibontakozása mentén szintén kiemelt szerephez jutnak az időközben felszínre jutó kételyek, melyek hőseinket ugyan kibillenthetnék állhatatos szerepükből, ám mégsem teszik, kitartanak. Így A bennfentes heroikus példázata annak, miként kell emberségből jelesre vizsgázni, miközben töretlenül kiállunk az elveink mellett, az igazság érvényesülését bátran szem előtt tartva. A rendező tökéletesen mutatja be a nehéz körülmények által sújtott felek vívódását is, a korrupt céggel, mint konspiratív hatalmi gépezettel való szembehelyezkedés törvényszerű paranoiáját, sőt a '90-es évek amerikai médiakorszakának kritikai felhangú látleletét is egyidejűleg átnyújtja, melynek ábrázolásában olyan alapkérdések taglalása kap kiemelt szerepet, mint a sajtószabadság és a jogi cenzúra. Mann több alkalommal is dolgozott már Dante Spinotti operatőrrel, kinek a személyes szférákba hatoló, kissé szokatlan kézikamerás képei még hangsúlyozottabbá teszik az egyéni nézőpontok bemutatását. A score is különleges: a rendezőre jellemző, érdekes vizualitást hordozó klipszerű hangulati szekvencia ezúttal is megtalálható a filmben. A nyitójelenet forgatási helyszíne Izrael volt, míg az Államokon belül New York City, Berkeley (CA), Louisville (KY), Pascagoula (MS) szerepelt, sőt a Bahamákon (Abaco Islands) is megfordult a kamera.

Kiemelt kép

További képek: 1, 2

A film Mafab oldala