Bosszú, hidegen tálalva – CAPE FEAR - A RETTEGÉS FOKA (1991) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-10-24 | Szombati Zoli

A remake meglehetősen speciális helyet foglal el a filmgyártásban, manapság pedig egyre inkább dehonesztáló összefüggésben említhető, hiszen gyakran tapasztalhatjuk, hogy teljesen értelmetlen, az eredetihez semmi újat hozzátenni nem képes "újrafeldolgozások" születnek, viszonylag rendszeresen. A cél, úgy tűnik, legtöbbször egy klasszikus mozi kizsigerelése, jobb esetben a lecke korrekt "felmondása" a kalkulált profit reményében. Ám ez a hozzáállás nem feltétlenül volt mindig ilyen. Korszakos alkotótól, mint amilyen Martin Scorsese is, egyfelől kissé meglepő, de mindenképpen figyelemreméltónak számító esemény, hiszen éppen a fentiek ellenpéldájául szolgál a produktum. (2006-ban jelentkezett egy másikkal is, A tégla szintén ütős darab, bár némileg talán túlértékelt). A Cape Fear - A rettegés foka eredeti verzióját nagyjából három évtizeddel korábban, 1962-ben készítették el olyan nagy sztárok főszereplésével, mint Gregory Peck és Robert Mitchum. Bár elismerést érdemlő, de különösebben nagy nyomott nem hagyott a filmes emlékezetben, ellenben Scorsese alkotása már némileg izgalmasabb, és részben más nézőpontből közelítő. A rendező koncepciója alapvetően a vallási fanatizmussal vegyülő pszichopátiát vizsgálja egy olyan keretrendszerben, melyben a bűnöző a jog pallosát vélelmezetten a saját oldalára állítja, igazságtételének vezérmotívuma pedig jóval túlmutat a szimpla bosszún. Mint látható, a remake jó esetben határozott rendezői törekvést követel, ezúttal egy sajátos nézőpontot az eredeti műhöz képest, és a film vizualitása sem piskóta. Scorsese egyébként sokáig halogatta a döntést. Steven Spielbergtől kapta az ajánlatot, ugyanis kezdetben ő tervezte a megvalósítást, ám rájött, hogy az ő eszközrendszere nem lenne ehhez a thrillerhez eléggé erőteljes, így barátjának ajánlotta fel. Scorsese viszont számos draftot, azaz forgatókönyvi tervezetet látva rendre visszakozott, egy évig tartott, mire kellően jónak ítélte és végül rábólintott (karrierje során pedig először engedte meg, hogy a forgatókönyvíró - ez esetben Wesley Strick - részt vegyen a forgatáson). Legfőbb problémája egyébként mindvégig az volt, hogy a kárvallott család nem kerül eléggé a mélypontra az exfegyenc fenyegetései nyomán, számára ugyanis Bowdenék elhúzódó, egyre kétségbeesettebb kálváriája legalább olyan érdekes szempontként szerepelt...      

A '90-es évek elején a rendező számára az egyik főszereplő szinte biztosan Robert De Niro kellett legyen, a nagyközönség szerencséjére így is történt. De Niro karrierje zenitjén állt ezidőtájt, egy igazi, dörzsölt pszichopata karakter (Max Cady) megformálása pedig jutalomjáték volt számára, ráadásul kedvenc rendezőjével - immár hetedik alkalommal - együtt dolgozhatott. A megfenyegett ügyvédet (Sam Bowden) játszó színész személye már közel sem volt ennyire egyértelmű. Scorsese választása Harrison Fordra esett volna, megnyerésének érdekében maga De Niro próbálta őt bevonni, ám Ford végül visszautasította. Robert Redford neve került még a fókuszba a korai időszakban, hogy aztán végül Nick Nolte legyen a befutó, aki szintén ezidőtájt volt a csúcson. A De Niro/Nolte páros élet-halál játszmája filmtörténeti szinten is emlékezetes tudott maradni, így visszatekintve ennél jobb castingot nehéz elképzelni. Az eredetiben Robert Mitchum brillírozott az antagonista szerepben, míg az inzultált ügyvédkaraktert Gregory Peck szállította, ami számára testhezálló rutinfeladatnak számított, így ezúttal is Max Cady személye volt az izgalmasabb, de erről még később. Scorsese megtette mindkét sztárnak a gesztust, hogy ezúttal is szerepelhessenek, melyet el is fogadtak: Mitchum ezúttal nyomozót, míg Peck ismételten egy ügyvédet játszhatott, bár utóbbi inkább csak cameo szintű, és egyben a színész utolsó felbukkanását jelentette a mozivásznon. A '62-es film legendáriumának része, hogy a két akkori sztár annyira nehezen jött ki egymással, hogy a jeleneteken kívül soha egyetlen szót sem szóltak a másikhoz, így a forgatás elég borús hangulatban zajlott, ami egyébként nem is volt baj a szükséges hangulati tónus ismeretében. A feleséget ezúttal Jessica Lange, míg Bowdenék serdülő lányát Juliette Lewis játssza, mindkettejüknek van egy-egy egészen kiemelkedő jelenete. A túlzottan magabiztos magánnyomozót alakító Joe Don Baker érdemel még kiemelést, remek karakterszínészről van szó. A szinkron egész különleges, tehát ajánlható, elsősorban Cserhalmi György miatt, aki a '90-es évek legelején három alkalommal szinkronizálta De Nirót. A történet felvezetése: a börtönbüntetéséből frissen szabaduló Max Cady, és a családjával New Essex-ben élő ügyvéd, Sam Bowden között egy idegőrlő párviadal veszi kezdetét. Bowden egykor Cady védőügyvédje volt, aki tudatosan titkolt el a bíróság elől egy olyan bizonyítékot, mely megrövidíthette volna ügyfele hosszú fegyházbüntetését. Annak ellenére, hogy védte, nem bírt felülemelkedni az elkövetett szexuális bűntény súlyosságán, érthető emberi reakciója azonban szembement az ügyvédi etika alapszabályával. Cady szabadulását követően célba veszi az ügyvédet és annak családját revans célzatával, ügyes terve szerint kezdetben pszichés nyomást gyakorol, a tettlegesség csak később következne. Az egykori elítélt el is éri célját, a neurózis nyomása alatt álló Bowdenék szinte már paranoid félelemben élnek, így az ügyvéd megpróbál minden törvényes, sőt idővel törvénytelen eszközt is bevetni a megállíthatatlannak tűnő Cady fékentartására... 

Ha valakire nem lehet azt mondani, hogy egysíkú rendező, az épp Martin Scorsese. Természetesen elsősorban a gengszterfilm és a veretes dráma fog eszünkbe jutni róla, de készített ő már remek biopic filmet (Aviátor, 2004), szatírát (A komédia királya, 1982), sőt koncertfilmet is (Shine a Light, 2008). A Cape Fear - A rettegés foka pedig a legtisztább (pszicho)thrillere, mely egyszersmind Alfred Hitchcock munkássága előtti tisztelgés is, tehát életművének különleges darabja. A rendezőre jellemző az erőszak kendőzetlen, de nem öncélú ábrázolása, mely meghatározó hangulati elem ezúttal is, ám a főszereplőpáros karakterrajza, Cady és Bowden egyre inkább elfajuló játszmája, és a cselekmény mögött meghúzódó vallási színezet a legérdekesebb, technikailag pedig mindenképpen a fényképezés módja. Max Cady, a pszichopata szexuális ragadozó, De Niro tolmácsolásában maga a két lábon járó veszedelem: sokkal brutálisabb és cinikusabb karakter, mint amilyen Robert Mitchum előadásában, kinek figurája kimértebb, megkeseredettebb volt. De Niro method acting típusú megközelítésébe bőven belefért külsejének megváltoztatása is (heti öt edzés, fél éven át), ám pszichiáterekkel is beszélgetett és jellegzetes déli akcentust sajátított el. A helyszín nagyon fontos elem a történetben, hiszen "délen már hagyománya van a félelemnek". A rendező a korábbiakhoz hasonlóan sokat engedte őt improvizálni, jó példa a színjátszásóra jelenetsora közte és Juliette Lewis között. De Niro minden pillanatban uralja a vásznat, persze a karakter dominanciája mindvégig fontos volt, hiszen Cady-nek nincsen semmi veszítenivalója, ettől igazán veszélyes. Vele szemben a józan ész áll, legalábbis kezdetben. Érdekes aspektust jelentenek a Bowden reakcióiban bekövetkező változások, ahogyan az ügyvéd megfontolt mérlegelését egyre inkább felváltják a kapkodóbb, egyre agresszívabb lépések, mialatt Cady fenyegetése fokozatosan eluralkodik rajta. Bowden karakterét ezúttal eleve ambivalensebb megítélhetőségűre írták az eredetihez képest csakúgy, mint a családi kapcsolatokat, hiszen azok közel sem harmonikusak. A sztori fontos eleme az igazságszolgáltatás kijátszhatóságának, sőt csődjének bemutatása egy szélsőséges helyzetben. Tehát nyilvánvaló, hogy nem egy szimpla revenge movie-ról van szó. A hitchcock-i vonások nem csak a suspense érzékeltetésében jelennek meg, hanem filmtechnikailag is, a fényképezés módja leginkább a Szédülésre (1958) emlékeztet. A Scorsese által célzottan kiválasztott veterán angol operatőr, Freddie Francis kamerakezelése annyira nem konvencionális, hogy már bravúros, és egyértelműen a régi fekete-fehér noirokra hajaz (kettős fókusz, speciális szűrők használata, rotating shots). A gyors kameraszögváltások a dinamikus vágással már sokkal inkább Scorsese jegyei. A rendező életművében nagyon ritka a délen történő forgatás, ezúttal azonban másik térség nem jöhetett szóba. Igaz nem Észak-Karolina, hanem elsősorban Florida és Georgia szerepelt, utóbbi Bowdenék jellegzetes házával (Savannah). Floridában elsősorban a városi jeleneteket forgatták, leginkább - nem tévedés - Hollywood főutcája, és Fort Lauderdale említendő. A kataklizmaszerű zárójelenet zöme stúdiókörnyezet, a harminc méter hosszú medencét a Universalnál építették meg, a miniatűr effektek pedig Angliában készültek (Shepperton Studios).     

Kiemelt kép

További képek: 1+2

A film Mafab oldala