Ha kinyílik Pandora szelencéje – AZ EMINENS (1998) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-11-22 | Szombati Zoli

Bizonyára már minden filmrajongó hallott Bryan Singer nevéről, többek között az X-Men széria, illetve az újabban ellene felhozott elég ronda szexuális zaklatási vádak kapcsán (melynek következtében úgy tűnik, hogy "száműzték" is Hollywoodból). Filmes ténykedését tekintve egyébként egy meglehetősen tehetséges, megbízható rendezőről van szó, aki a képregényfilmek előtt a Közönséges bűnözők című misztikus krimijével robbant be a köztudatba a '90-es évek közepén, mely film szerintem kifejezetten túlértékelt (nálam egy kitűnő csattanóval rendelkező, remek Kevin Spacey alakítást felvonultató, jó mozi, de semmi több: az a kultusz, ami övezi, minimum erősen eltúlzott). Számomra viszont a direktorról mindig Az eminens ugrik be legelőször, mely az imént felidézett 1995-ös nagy sikert követő rendezése volt, 1998-ra kitolt premierdátummal. Az előbb említettel ellentétben ez a film viszont némileg alulértékelt, és mintha méltatlanul mellőzve is volna, holott egyértelműen a minőségi Stephen King mozgóképes feldolgozások sorába tartozik. Mint ismeretes, a történetet King az első válogatásos novelláskötetében jelentette meg 1982-ben ("Different Seasons" eredeti címmel), mely tartalmazza még az Állj mellém! (1986) és A remény rabjai (1994) filmfeldolgozásokhoz felhasznált alapnovellát is (a negyedikből pedig mostanság terveznek filmet, bár úgy néz ki, hogy a járványhelyzet miatt halasztják). Ha el kellene minőségileg helyeznem a King-adaptációk sorában, akkor mindenképpen a jobbak közé sorolnám, nagyjából az Atlantisz gyermekei, A köd, vagy a Dolores Claiborne az, melyekkel egy ligában játszik. (A Tortúra, és Frank Darabont két klasszikus mesterművének a szintjét persze nem éri el). A novella, és a belőle készült mozifilm első pillantásra nem kifejezetten Kingre jellemző vonásokat mutat, ám a végeredmény állítólag tetszett az írónak, a direkt erőszakot Singer az írott műhöz képest viszont eléggé háttérbe szorította. A természetfeletti helyett sokkal inkább némi misztikummal átitatott, mégpedig a "földhözragadtabb" fajtából, hiszen egy szélsőségesen negatív emberi tulajdonságot, és annak a mindennapokba való kivetülését teszi meg misztikuma tárgyának.

Kurt Dussander, egykori náci főtiszt szerepében az angol Ian McKellen látható, aki ekkoriban még nem volt különösebben ismert, lévén az X-Men filmek és A Gyűrűk Ura trilógia csak néhány évvel ezután következett. A színész meglepődött a felkérésen, hiszen egy sokkal idősebb, hetvenöt esztendős, öreg karaktert kellett eljátszania, melyet ő maga ugyan egydimenziósnak minősített, ám alakítása mégis kifejezetten emlékezetesre sikerült. Az egykori háborús bűnös szerepét egyébként előtte Anthony Hopkinsnak is felajánlották, aki visszautasította. A gimnazista Todd Bowent pedig az ekkortájt még nagyon jó formáját hozó Brad Renfro alakítja, kinek teljesítménye hullámzóbbra sikerült, de pont a hangsúlyos jelenetekben jó alakítást tudott hozni. Eléggé közismert, hogy sajnálatos módon egy évtized múlva, fiatalon elhunyt heroin túladagolásban. Hollywood véletlenül fedezte fel őt Az ügyfél című John Grisham regény feldolgozása kapcsán, melyhez kifejezetten egy olyan kölyköt kerestek, aki jól ismeri az utcát, és színészi előképzettség nélküli. Susan Sarandon olyan nagyra tartotta (és valóban jól is játszott), hogy innentől kezdve megnyíltak előtte az álomgyár kapui, s a '90-es években több remek filmet is jegyzett. Az iskola igazgatóhelyettesét alakító David Schwimmer érdemel még figyelmet, akit színpadon látott megelőzően a rendező, így került a filmbe. A sztori szerint a végzős gimnazista és jeles tanuló Todd Bowden kifejezett érdeklődést mutat a történelem iránt. A srác legszívesebben a II. világháborúról szerez magánszorgalomból ismereteket, ezidőtájt épp a holokausztról olvas megszállottan. Egyik nap a buszon ismerős arcot lát, azonban nem tudja hova tenni az öregembert. Belehasít a felismerés, hogy képét a náci háborús bűnösök között láthatta. Furfangos módon kétségbevonhatatlan bizonyítékot szerez, mely szerint az öreg nem más, mint Kurt Dussander magas rangú végrehajtó tiszt az egyik koncentrációs táborból (a karakter fő vonásait Himmlerről mintázták). Todd becsönget  hozzá, megzsarolja, s látszólag egy ártatlan dolgot kér: csak akkor nem árulja el kilétét a hatóságoknak, ha első kézből mesél neki a táborban végrehajtott cselekedeteiről, és hogy mi történt egészen pontosan a gázkamrákban. Todd olyan bizonyosságokat akar magáénak tudni, melyeket az iskolapadban soha nem lehet megszerezni, hiszen csak az tudja elmondani, aki ott járt, és végrehajtotta a mészárlásokat. A jelenleg Arthur Denker álnéven élő, immár amerikai állampolgárságú férfi nem tehet mást és belemegy, ám ezzel kiszabadul a szellem a palackból. A történeteket már-már szenvedélyes kényszerességgel hallgató fiú minden délutánját az öregnél tölti, ám a lebukás veszélyétől megkísértett náci ellenlépésként szintén megzsarolja őt. A macska-egér játszma közepette nem lehet megjósolni, hogy mivé fajul a dolog, és azt sem, hogy ki fog kikerülni ebből a sajátosan manipulatív, kontrollálhatatlannak látszó mester és tanítványa párbajból győztesen, vagy egyáltalán milyen következménye lesz sajátos kapcsolatuknak... 

A kamaradráma említett misztikumát az adja, hogy a Dussander által elmesélt borzalmakat közvetlenül nem láthatjuk, hanem a néző a szimbolizmus képein túl a fantáziájára kell hagyatkozzon. A kollektív tudattalanból előhívott reakció pedig attól válik igazán félelmetessé, hogy mindez már megtörtént, és akár újra megismétlődhet (ami persze csak a közvetlen értelmezési sík, a mögöttes a sokkalta izgalmasabb). Singer a nácizmus sötét eszmeiségének ad egyfajta démoni hangsúlyt az emlékezetes masíroztatás jelenet révén, mely az önkívületbe került náci karakterrel a mű egyik katartikus csúcspontját adja. A film elsődlegesen nem holokausztdráma, hanem sokkal inkább egy, a titokzatosság feelingjével átitatott pszichothriller, melyre tökéletesen telepszik rá a múlt felettébb sötét árnya. A tartalmi felvezetésből is érzékelhető, hogy a rendezőnek a karakterinterakciók kidolgozásával kellett a legalaposabban törődnie, vagyis a két szereplő egymáshoz való viszonyulásának, és az önös érdekeik érvényre jutásának sötét motivációból fakadó reakcióira kellett érdemben rávilágítania. Az eminens tulajdonképpen a zsarnokság természetének tökéletes látletetét nyújtja át nézőjének, de értekezik a hatalmi játszmák természetéről is, illetve arról, hogy milyen mélyen lakozhat egy emberben a kegyetlenség magva, melynek - jó esetben - egyáltalán nincs is a tudatában. A két szereplő a helyzet függvényében maga is változáson megy keresztül, melynek következtében a néző számára mindketten azonosulhatatlanok lesznek. Dussander tulajdonképpen élvezettel ébred rá az önmagából száműzött, egykoron eltemetett zsarnoki énjére, Todd pedig olyan jellemvonásokat tapasztal meg magán, melyek valójában eddig is ott lapultak a személyiségében, csak nem kerülhettek felszínre, ám az amerikai kertváros jómódú miliőjének kultúrmáza a történtek fényében mégis elkezd lemálladozni róla. Bryan Singer ezt a "fertőző", ennélfogva ijesztő koncepciót tárja fel a filmben, mely hozzáállás egyébként Stephen King tetszését is elnyerte. A lezárást a direktor egyébként teljesen megváltoztatta, ám az ábrázolt pszichológiai "hadviselés" szerintem még ütősebb, és a rendezői látásmódhoz a lehető legjobban illeszkedő konklúziót adja. A forgatási helyszíneket Kaliforniában találjuk: főképp Altadena, kisebb részben pedig Alhambra területén (mindkettő Los Angeles County).

Kiemelt kép

További képek: 1+2

A film Mafab oldala

Gyártási év: 1998
Rendező(k): Bryan Singer
Író(k): Brandon Boyce, Stephen King

Főszereplő(k): Ian McKellen, David Schwimmer, Joshua Jackson Bruce Davison, Ann Dowd, Joe Morton, Elias Koteas, Brad Renfro
Műfaj(ok): dráma, krimi, thriller
Címkék: dráma, krimi, thrille, ian mckellen, brad renfro, bryan singer, stephen king

Értékelés: