Hadban állva istennel – AMADEUS (1984) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2020-12-19 | Szombati Zoli

A Csehszlovákiából 1968-ban emigráló Milos Forman mennyiség tekintetében nem volt kifejezetten termékeny rendezőnek mondható, ami - minőségileg viszont felettébb kiemelkedő munkáinak ismeretében - igazából erény, hiszen mindig csak kellő inspiráció és alapos felkészülés birtokában vágott bele a következő feladatba. Szinte csak a drámák érdekelték, és volt munkásságának egy fő csapásiránya. Hogy ebben a vonatkozásban mennyi volt az ösztönös és mennyi a tudatos választás, azt pontosan nem tudni, az mindenesetre jól érzékelhető, hogy csakis a különleges (néhol fiktív, de több esetben is valós) karakterek érdekelték. Olyan figurák, akik valamilyen módon kívülállók, kiemelkedőek, öntörvényűségük okán szembemennek a társadalmi trendekkel, sőt polgárpukkasztó a viselkedésük, így a rendezőt a hippizmus szószólójának is nevezhetjük, ami a vasfüggönyön túli emigránsként biztosan nem is lehetett véletlen. Nyilván egy ilyen autonóm filmes mint Forman (két rendezői Oscar-díj tulajdonosa) mindig karakteres látásmód mentén készíti a nagy filmjeit, így ő maga is öntörvényű egyéniségnek számít. Ezt a színészei is meg tudták erősíteni: volt, aki szinte istenítette (például Woody Harrelson), másokkal pedig komoly konfliktusai akadtak a forgatáson (Jack Nicholson). Másrészt, az ő esetében nem lehetett azt mondani, hogy valaha is "lefeküdt" volna a stúdióknak, ugyanis minden jelentős filmje stúdiórendszeren kívüli. Legmonumentálisabb és egyben legdíjazottabb alkotása az Amadeus lett, melynek rendezői változata háromórás időtartamot ölel fel (a mozikba annak idején a húsz perccel rövidebb, némileg feszesebb változata került).  Ebben az esetben az a kivételes helyzet állt elő, hogy Forman témaválasztása inkább a szerencsének, mintsem a tudatosságnak volt köszönhető. Peter Shaffer ugyanis saját színdarabjának megtekintésére invitálta, mely Mozart és Salieri művészi szembenállására volt kihegyezve. A rendező annyira le volt nyűgözve az előadástól, hogy ott helyben eldöntötte filmkészítési szándékát, és Shaffert kérte fel a script megírására. Mintegy négyhónapnyi megfeszített munkával egy színdarab lett tehát ezúttal filmforgatókönyvvé konvertálva, ami szintén különlegessé teszi az Amadeust (hasonló esetre példaként a Frost/Nixon jut hirtelen eszembe). Mivel a történet fókuszában igazából a valóságban meg nem történt rivalizálás áll (Puskin 1830-ban írt színművének alapötletéből), így biográfiai célzatúnak némileg neccesen nevezhető.

Formannek nagy szerencséje volt Saul Zaentz független producerrel, aki a hatalmas sikert hozó Száll a kakukk fészkére (1975) után ezt a filmjét is felvállalta, mely egyébként nem csak kritikailag, hanem anyagi vonatkozásban szintúgy sikeres tudott lenni. A szereplőválogatás érdekessége az volt, hogy a rendező végeredményben amerikai színészeket akart, lehetőség szerint nem elsővonalas sztárok személyében. Az volt az elképzelése, hogy az olaszul elhangzó operabetéteken kívül csak az angolt használják majd a filmben, tehát a német nyelvű megszólalást már korán elvetette, a korabeli Bécset pedig hazai pályán, Prága utcáin képzelte el leforgatni, azok autentikusabb korhűsége miatt (erről az utolsó fejezetben bővebben). Bár a színielőadáson Ian McKellen és Tim Curry szerepelt, Forman választása másokra esett a film kapcsán. Kezdetben olyan nevek is szóba kerültek, mint Kenneth Branagh (ő túl fiatalnak bizonyult), Mel Gibson, David Bowie, Mick Jagger(!), ám a legérdekesebb mindenképpen Mark Hamill volt, aki egyébként a Broadway-n szerepelt is az egyik feldolgozásban Mozartként. A meghallgatáson jól teljesített, de Forman végül nem mellette döntött, mert úgy vélte, hogy Luke Skywalker karaktere jutna eszébe róla önkéntelenül mindenkinek (ekkorra már a teljes Star Wars klasszikus trilógia lement a mozikban, Hamill pedig "túlságosan" is a reflektorfényben volt). A színpadi tapasztalatokkal is rendelkező F. Murray Abraham az egyik mellékszerepre pályázott volna, ám az olvasópróbája annyira jól sikerült, hogy Milos Forman helyben felajánlotta neki Antonio Salieri főszerepét. Mozartot a nem igazán közismert Tom Hulce játszhatta el, aki zongoratudással egyébként nem is rendelkezett, hanem féléves intenzív képzésen kellett részt vennie (a filmbeli zongorafutamokat már tényleg ő játssza). A casting feltétlen sikerességét mutatja, hogy mindketten életük legnagyobb alakítását nyújtották. II. József császárt szintén egy amerikai karakterszínész, jelesül Jeffrey Jones hozta, aki az utolsó pillanatban került be a produkcióba, ám remekül helytállt. A film szinkronja kifejezetten ajánlható: Gáti Oszkár, Gyabronka József és Szilágyi Tibor hangján szólaltak meg a főszereplők. A történetvezetés idősíkja kettős, hiszen Salieri 1823 telén idézi fel a 30-40 évvel korábbi múlt eseményeit, így alapvetően az 1700-as évek utolsó harmadában járunk Bécsben. A végletekig megkeseredett Antonio Salieri éppen gyónásra készül az elmegyógyintézet falai közt, a papnak mesélve el történetét, melyben felfedi, hogy ő maga mérgezte meg Mozartot, és persze ebbéli motivációját is érzékletesen tálalja. Salieri, II. József császár megbecsült komponistája elirigyli Mozart sziporkázó tehetségét, mint isteni adományt. Mozart személyén keresztül úgy véli, hogy a mindenható gúnyt űz belőle, így hadat üzen istennek, és életét arra teszi fel, hogy az ifjú Mozartnak ott tegyen keresztbe, ahol csak tud. Az osztrák géniusz csillaga kezdettől fennen ragyog az udvarban, midőn az uralkodó szolgálatába állva a császár operákat rendel tőle, melyeket hatalmas sikerrel játszanak. Salieri azonban ezt a felemelkedést nem nézheti tétlenül...

A karakterrajzok egyenesen fenomenálisak a filmben, mindemellett a történetvezetés dinamizmusa is kiváló. Kifejezett telitalálatnak bizonyult Salieri időnkénti narrációjának alkalmazása, mely tökéletes ütemezéssel szakítja meg, mintegy festi alá a múlt izgalmas eseményeit. A címválasztás bár igen frappáns (az Amadeus konkrét jelentése az, hogy "isten szeretete"), ám nem lehet nem észrevenni, hogy a cselekmény igazi főszereplője sokkal inkább a meghasonlott Salieri, aki elkeseredésében morális alaptörvényeket is képes megszegni ellenfele előmenetelének akadályozása érdekében. Erre a szembeállításra lett az egész dramatizáció felfűzve, mely mint említettem korábban, sokkal inkább fikció, mintsem valós alapokon nyugvó. Felületes pillantásra a film a középszer és a korszakos zseni kibékíthetetlen konfliktusáról szól, bár ennél sokkal árnyaltabb a kép, mert Salieri minden, csak nem középszer. Inkább az ambíció által vezérelt, szorgalommal kiművelt, az elismerésre rendkívüli mértékben szomjazó magas szintű, ám tanulható tudást állítja szembe a veleszületett zsenialitás spontaneitásának eleganciájával. Utóbbi képviselője természetesen Mozart, kinek ráadásul nagyon jó érzéke van a tömegek megszólításához is az operáin keresztül, ezért népszerűsége határtalan, hiszen a bemutatói a legnagyobb kulturális eseménynek számítanak Bécsben. A történet mélysége egyfelől abban rejlik, hogy Salieri saját sorsának megrontójaként Istent hibáztatja, vele hadakozik, erre a legjobb monológjában egyértelműen ki is tér. Mozart pedig az a géniusz, aki az ő istennel való szembefordulására tudtán kívül okot ad, így önmaga nem is realizálja a háttérben zajló folyamatos, sorsrontó áskálódást. A karakterrajzok legszokatlanabb csavarját azonban az adja, hogy Salieri nem gyűlöli Mozartot, hanem épp ellenkezőleg, kifejezetten rajong érte, és ezt meg is tudja vallani. Pontosan ez a kinyilatkoztatás Salieri személyiségtorzult, feloldhatatlanul frusztrált karakterének a sava-borsa, aki inkább istennel szemben veszi fel a kesztyűt, elpusztítandó annak kegyeltjét. F. Murray Abraham alakítása egyszerűen káprázatos, bár valljuk be, Milos Forman színészvezetési képessége is legendás. Tom Hulce a kiváló játéka nyomán szintén bekerülhetett a filmtörténet nagykönyvébe: az infantilis kacaj, amit előad, szintén nem egykönnyen feledhető. Mozart személyiségének és életútjának tragikuma hangsúlyozottan megjelenik a film végkifejletének drámai képsoraiban, de természetesen a rendező emléket állít neki főbb operái megszületésének felidézésén keresztül is. Hangsúlyos kiemelést kapnak a magánéleti vonatkozások, többek között apjával való ambivalens kapcsolatát, és házasságát is bemutatja a rendező. A filmet a cseh újhullám egyik neves operatőre, Miroslav Ondricek fényképezte, aki számos alkalommal dolgozott Formannal. Az Amadeus legérdekesebb vonatkozása ebben a tekintetben, hogy a korhűség felidézése okán külön mesterséges bevilágítást egyáltalán nem alkalmaztak egyik jelenetben sem, ami szinte egyedülálló. Mind a costume, mint a production design kiváló, a zene pedig azt hiszem önmagáért beszél, tehát teljesen komplex művészeti remekmű a film, mely monumentalitásának megfelelően szerteágazó elismerésben részesült. Tizenegy Oscar-jelölésig jutott, ezekből nyolcat díjra is tudott váltani, köztük olyan fontosakat, mint a legjobb rendezésnek, forgatókönyvnek, főszereplőnek, és természetesen a legjobb filmnek járót.

A film zömét Prágában készítették (Bécsben ugyanis már túl sok volt a modernitásra utaló építmény, antennák, stb.), melynek azonban 1983-ban, a forgatás idején, a kommunista rezsim alatt volt némi "pikantériája". Miután Forman elhagyta '68-ban Csehszlovákiát, így amerikai állampolgársággal tért vissza a közel féléves időtartamot felölelő munkálatokra, mialatt a titkosrendőrség mindvégig a nyomában lihegett. Stúdióhelyszínes épített set (a helyi Barrandov Studios volt használatban)  mindösszesen csak néhány szerepelt, ezek belső tereket jelentettek, úgy mint Salieri dolgozószobája és Mozart lakása a lépcsőházzal. Minden egyéb felvételt létező helyszíneken oldottak meg. Prágán kívül csak Kromerizben járt a kamera, itt a barokk stílusú Érseki palotát használták (Salieri először találkozik Mozarttal). A film legizgalmasabb operahelyszíne egyértelműen a prágai Estates Theatre, melynek nagytermében maga Mozart is járt a Don Giovanni bemutatója alkalmából, ráadásul a beltere alig változott az idők folyamán. A Mozart lakhelyéül szolgáló épületegyüttes, a jellegzetes dupla ajtóval szintén kifejezetten izgalmas külső helyszín, melynek fellelhetősége a prágai várnegyedben van (Hradzsin-tér, északnyugati rész). Mozart és Constanze házassági ceremóniájának a Szent Egyed-templom szolgált helyszínéül, a császári palota pompázatos belső tereit pedig a várnegyedben található Érseki palota adta. A citadellához tartozó Leopold-kapu szerepelt az emlékezetes zárójelenetben, melynek során Mozart koporsóját kiviszi a hintó a városból.

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3

A film Mafab oldala