A neo-noir fénylő ékköve – KÍNAI NEGYED (1974) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-01-17 | Szombati Zoli

Faye Dunaway 80. születésnapja a hét közepére esett, így ennek apropóján, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehetőség adódik írni arról a kiváló Roman Polanski klasszikusról, mely a műfajának egyik legbecsesebb darabja, és egyben az említett színésznő kedvenc saját filmje is. A tizenegy Oscar-díjra nominált Kínai negyed filmtörténeti léptékben is kiemelkedő alkotás, melyet sokan egyenesen Polanski legjobbjának tartanak: egy olyan színvonalú mozgóképes stílusgyakorlat, melynek tökéletes hangulatvilágához igen kevés mozi mérhető. Ráadásul a forgatókönyvét is etalonként szokás emlegetni, nem véletlenül a Kínai negyed számít például Christopher Nolan egyik nagy kedvencének. Polanski kétségtelenül a '60-as-'70-es években volt pályája csúcsán, a korszak pedig mai szemmel visszatekintve még Hollywood aranykorához tartozott, melynek során számos míves, kultikussá nőtt alkotás született meg a klasszikus filmkészítési metódusok alapjain. A lengyel származású rendező a '70-es években fordult a noir felé. Korábban, a '60-as években, azaz pályája kezdetén elsősorban a lélektani horror műfajában tette le a névjegyét. Ezekben a thrillerekben az erős drámai vonulat kapcsoltan mindig jelen volt (legkiemelkedőbb példa a Rosemary gyermeke), a '70-es évektől viszont egyre többször érdeklődött a szövevényesebb történetvezetésű, stílusos krimik iránt. A '90-es évektől egyértelműen a színtiszta drámák domináltak a munkásságában, melyek közül nem egynek témája a totalitárius rendszer természete, és annak következményeire történő művészi reflexió volt. A Kínai negyed volt az utolsó olyan filmje, melyet kezdeti nagy sikerei színhelyén, az Egyesült Államokban forgatott, a jól ismert bírósági ügye miatt pedig azóta sem tért vissza. A forgatókönyv kiválósága ellenére sem volt biztos, hogy egyáltalán elvállalja majd a filmet, hiszen néhány évvel megelőzően súlyos magánéleti válságba került, midőn a Manson-szekta tagjai meggyilkolták az állapotos feleségét, Sharon Tate színésznőt. (Mint közismert, erre a történetre alapoz Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodja). Robert Towne Oscart érő scriptjére maga Jack Nicholson hívta fel Polanski figyelmét, akivel egyébként közös baráti társaságba jártak. A rendező pedig régóta szeretett volna az ekkortájt igen nagy formában lévő színésszel forgatni, tehát már az indítás perfektül alakult... 

A filmet a Paramount Pictures akkoriban leköszönő befolyásos elnöke, Robert Evans akarta tető alá hozni, akinek immár produceri minőségben kellett helytállnia. Neki is nagyon tetszett a forgatókönyv, s bár Peter Bogdanovich és Mike Nichols neve is szóba került a rendezés kapcsán, mégis inkább egy másfajta szemléletmódú, európai rendezőre voksolt, így lett Polanski az elsőszámú jelöltje. Mind a producer, mind a rendező nehéz ember hírében állt, ennek megfelelően a forgatás alkalmával számos összetűzés alakult ki közöttük. (Korábban Evans és Francis Ford Coppola igen komoly szakmai ellentéte borzolta a hollywoodi kedélyeket, hiszen megelőzően A keresztapa is a Paramount égisze alatt készült. Evans épp a folytatás munkálatai előtt távozott a cég éléről, Coppola őszinte megkönnyebbülésére). Ha már a csetepaték szóba kerültek: Polanski rendesen megküzdött a két főszereplő sztárszínésszel is a forgatáson, kifejezetten parázs jelenetekre került sor a legendárium szerint. A Jake Gittes magánnyomozót alakító Jack Nicholson fenegyerek stílusa nyilván nem volt könnyen kordában tartható, a femme fatale szerepekben ekkortájt gyakorta tündöklő Faye Dunaway (Evelyn Mulwray) pedig hajlamos volt kamerán kívül is játszani a dívát, ami tökéletes "robbanóelegyet" alkotott. Ezek a sztárallűrök azonban, úgy tűnik, kifejezetten jót tettek a film színvonalának, hiszen a vászonról szinte átsüt a parázs hangulat, azaz végig érzékelhető, hogy nem egy átlagfilm pereg le előttünk a Kínai negyed képkockáin át. A mű létrejöttének és forgatásának körülményei annyira izgalmasak, hogy tavaly még egy bestsellert is megért ("The Big Goodbye: Chinatown and the Last Years of Hollywood" címmel), a téma feldolgozása iránt pedig Ben Affleck mutatott érdeklődést - talán egyszer lesz belőle egy jó mozifilm. Nem csak Nicholson, hanem egyébként Dunaway is nagyot futott a '70-es években, különösen annak közepén (A keselyű három napja, Hálózat), így a főbb szereposztás bombasztikusnak nevezhető. A rendkívül ellenszenves, ám a történet végkimenetele szempontjából fontos antagonista figurát, Noah Crosst az a John Huston játszotta (néhol kissé teátrálisan), aki sokkal inkább rendezőként volt nevezetes. Polanski is felbukkan két jelenet erejéig egy rövidebb cameoszerepben, simán kiszúrható... Az 1937-ben játszódó sztori fiktív, de a századelő egyik története ihlette, melynek alapjaként Los Angeles vízügyi ellátásának szerteágazó problematikája áll, ami a sajátos természeti adottságok okán még manapság is hangsúlyos kérdés a térségben. Jake Gittes egykori rendőrből lett jónevű magánnyomozó, aki inkább pitiáner ügyekben jeleskedik kétes ügyfelek megbízottjaként, viszont hatalmas tapasztalattal rendelkezik a szakmában, így jól kiismeri magát a városban. Legújabb esete egy megcsalás felgöngyölítéseként indul, azonban a férjet, aki után nyomoz, mint kiderül meggyilkolják. A gyanú a hivatali korrupció irányába mutat, hiszen Hollis Mulwray a Los Angeles-i Vízügyi Hivatal befolyásos mérnöke volt, aki balesetveszély okán erősen ellenezte az új gát megépítését, és őt ölik meg. Özvegye, Evelyn, megbízóként és személyesen is egyre közelebb kerül Gitteshez, ám az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a nő titkol valamit, és a múltja nagyon nem tiszta. Gittes egyre mélyebbre ás az ügyben, és stílszerűen fogalmazva igencsak felkavarja maga körül az iszapot és az állóvizet. Az események szálai annyira összekuszálódnak végül, hogy az ügy megnyugtató megoldása egyre kevésbé remélhető... 

A Kínai negyed tipikus neo-noir krimielemekkel, mely a zsáner egyik koronázatlan királya azóta is. A '40-es évek elejéről származtatható klasszikus noir első, és egyik legemblematikusabb filmje kétségkívül A máltai sólyom volt, mely Humphrey Bogartot Sam Spade szerepében végérvényesen a legnagyobb sztárok közé emelte (a Casablanca kicsivel később következett). Azt a filmet éppen John Huston készítette - ráadásul debütáló rendezőként -, aki ezúttal tehát színészként vette ki a részét. A zsáner diadalmenete még valamennyire napjainkban is tart, bár a műfaj legutolsó, igazán nagy dobása az 1997-es Szigorúan bizalmas volt, Curtis Hanson rendezésében. A '70-es évek egyik jellemző filmtémájává vált a közjó érdekeit felülíró, korrupt hatalmi játszmák mögött rejlő konspiráció, és annak felgöngyölítése. Polanski a klasszikus detektívregények szövevényesen titokzatos miliőjét igyekezett megteremteni, ezért a főhős szemszögéből mutatja be mindvégig a történéseket, sőt a csalhatatlan szimatú Gittes karaktere az összes jelenetben szerepel, annyira hangsúlyos. Robert Towne eleve Nicholsonra írta a főszerepet, így más színészt már elképzelni sem tudnánk helyette, annyira tökéletesen bevált. Ahogy a noirok esetében megszokhattuk, a többnyire pimasz főhős már-már antihős vonásokkal rendelkezik, viszont állhatatosan viszonyul az ügyhöz, melynek megoldása az idő előrehaladtával egyre távolibbnak, és egyre bonyolultabbnak tűnik. Ugyan a noir alapelemeit mind felhasználja Polanski, ennek ellenére nem akart semmilyen értelemben nosztalgikus, vagy imitációra okot adó filmet készíteni (eleve szokatlan volt még ekkoriban is, hogy a műfajban színes film készül, a nagy többség ugyanis még fekete-fehér megjelenésű volt). A Gittes karakteréhez hozzárendelt külcsín szintén megfelelt a zsáner műfaji elvárásainak: a laza, folyton cigiző, öltönyös figura kalapban, mely - valljuk be - Nicholson számára óriási ziccernek bizonyult, aki a jól ismert arcberendezésével bármikor hitelesen alakíthat cinikus személyiséget. A karaktert megjelenésében pedig az orrán lévő kötés teszi igazán egyedivé és emlékezetessé (a vágást épp Polanski "ejti"az említett cameoszerepben, ő a fehér öltönyös figura). Mivel a Mulwray család drámája szintén központi elem, így Faye Dunaway karaktere szintén erőteljesen kiemelt. Ez a black widow típusú dívaszerep persze a zsáner része, de Evelyn személyisége ennél jóval árnyaltabbnak bizonyul, mire eljutunk a végkifejletig. A színésznőnek ezért egyszerre kellett erősnek, titokzatosnak és sebezhetőnek mutatkoznia, különböző hangsúlyokkal. A két sztár közös jeleneteiben mindvégig vibrál a levegő, ami egyébként szintén nagyon fontos noir elem. Az a bizonyos nagy pofon pedig a színésznő kifejezett kérésére tényleg valódi volt... Műfaji alapelv a csavaros történetvezetés is, mely ezúttal egy fokozatosan kibonatkozó, meglehetősen lassú tempójú felvezetés után ragadja egyre inkább magával a nézőt. (A rendező a forgatókönyvhöz képest elvetette a narráció alkalmazását). A hangulathoz nagyban hozzájárul az egészen remek score. Mivel Jerry Goldsmith elsősorban a trombitát használta fel alapként, így engem Ennio Morricone letisztult stílusára emlékeztetett leginkább. Polanski a tökéletes beállítások mestere, ez nem újdonság. John A. Alonzo szubjektív nézőpontú kamerakezelése ennek megfelelően kifejezetten érdekes. Mivel Gittes szemszögéből halad előre a történet, így sok esetben közvetlenül Nicholson feje mellé vagy mögé került a kamera.

Egy lényeges szempontot tudatosan hagytam a forgatási helyszínek ismertetéséhez kapcsoltan. Az nyilván nem meglepő, hogy egy Los Angeles-i történetet helyben forgatnak, ezúttal is így történt. Persze - mint hamarosan néhány példával illusztrálom is - nem csak közvetlenül a városban fordult meg a kamera, hanem szükségesnek bizonyult kicsit messzebb, a városhatáron túlra is mennie a stábnak (például a híd, a víztározó, a narancsliget jelenetei). Érdemes tudni, hogy a film címe - legalábbis a forgatókönyv szerint - csupán egy metafora, mely az erkölcsi fertő szinonimája, azonban a legfontosabb, jelesül a zárószekvenciát mégis Los Angeles Chinatown negyedében forgatta le Polanski. (Mégpedig N. Spring Street helyszínnel, ami azóta sajnos jelentősen megváltozott, de némi ügyességgel és figyelmességgel azért pontosan beazonosítható). A régi negyed néhány tömbbel arrébb volt eredetileg, azonban a Union Station építésekor a '30-as években elbontották, így valamennyivel odébb került. A zárójelenetet a forgatókönyvhöz képest teljesen megváltoztatta a rendező, így lényegesen borúsabb tónust kapott a végkicsengés (ez volt a fő szempont, ami miatt megromlott Polanski viszonya Robert Evans producerrel). A film eleji híd a kiszáradt folyórészlettel az északon (Sylmar) található Foothill Boulevard Bridge, a víztározó a Bel Airtől északra elterülő Stone Canyon Reservoir, a narancsliget pedig a moorparki Trident Ranch: mindezek szerencsére ma is megvannak. A városhatáron belül egyaránt forgattak a sziklás óceánparton délen (Rancho Palos Verdes és San Pedro), a belvárosban (például Millennium Biltmore Hotel - South Grand Avenue; Sunset Boulevard), és az elit kertvárosi részeken is (például Pasadena, El Molino Avenue, ahol Evelyn Mulwray háza volt található). Személyes kedvencem Avalon hajókikötője, melyet egy egzotikus közeli szigeten forgattak. Santa Catalina Island nagyjából egyórányi hajóútra esik a partoktól.

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3