A méltóság csapdájában – NAPOK ROMJAI (1993) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-02-21 | Szombati Zoli

Sosem titkoltam, hogy - az összképet tekintve - a '90-es évek filmtermését szeretem  leginkább, és tartom a legtöbbre. Az 1993-as esztendő felhozatala pedig ezen intervallumon belül is különösen erős volt, a Napok romjai című romantikus filmdráma minden egyes megtekintéskor megerősít ebben a hitemben. James Ivory míves alkotása nyolc Oscar-jelölést mondhatott magáénak, az erős mezőny azonban nem kedvezett, hiszen elsősorban a Schindler listája tarolt (egyébként joggal). Így az a méltatlan helyzet állt elő, hogy a film hoppon maradt ebből a szempontból, ami persze semmit nem kisebbít az érdemein. Olyan mestermű, amelyen nem fog az idő, sőt immár patinás klasszikussá nemesedett. Kevés filmben tapasztalhatunk ilyen fokú finomsággal tálalt emocionalitást, és mindemellett erőteljes, ám szinte végletesen visszafogott színészi játékot - ráadásul mindkét főszereplő felejtehetetlent nyújt. Noha a rendező amerikai, munkásságának legfőbb irányát alapvetően mégis az igényes, angol irodalmi alappal rendelkező, romantikus felhangú, erős drámák jelentették, melyek közül a Napok romjai sikerült a legtökéletesebben. Ivory kedvelt helyszíne a vidéki Anglia, korszaka többnyire az 1900-as évek első fele, feldolgozott témái pedig az angol arisztokrácia életét helyezik középpontba: ez az a közeg, amelynek bemutatását illetően otthonosan érezte magát. Időnként forgatókönyveket is írt, érdekes módon ebben a minőségben nyert nemrégiben Oscart (Szólíts a neveden), ráadásul a díj legidősebb birtokosa jelenleg, hiszen nyolcvankilenc évesen kapta. A rendező alkotói pályafutását végigkíséri jópár szoros együttműködés, elsősorban Ismail Merchant indiai származású producerrel, akivel közös céget is alapított. A Merchant Ivory Productions égisze alatt készültek több évtizedes viszonylatban az említett filmek, így a stúdiórendszertől való függetlenedés előnyei is adottak voltak. Forgatókönyvíróként a német származású Ruth Prawer dolgozott velük feltűnően sok esetben. Ivory a színészek közül leginkább a zseniális Anthony Hopkinshoz ragaszkodott, akivel négy filmen átívelően dolgozott együtt, elsősorban a '90-es évek folyamán. Bevallom, hogy filmrajongóként számomra kifejezetten imponáló az a fajta "megbonthatatlan" kooperációra való képesség, melyet az imént vázoltam. Sőt meggyőződésem, hogy a siker egyik igen fontos záloga tudott lenni...

A film forrásául szolgáló regény kifejezetten érdekes, hiszen egy irodalmi Nobel-díjas író követte el, aki 2017-ben nyerte el az elismerést. A hasonló című kötet négy évvel korábban jelent meg, a jogokat pedig Mike Nichols szerezte meg, aki ugyebár nívós rendezőként ismert. (Mivel kevésnek vélte az előirányzott költségvetést, ráadásul a női főszerepet Meryl Streep érdekes módon visszautasította, így inkább lemondott a rendezésről). A szerző a japán gyökerekkel rendelkező, de gyerekkorától kezdve Angliában élő Kazuo Ishiguro. Származásának fontos szerepet tulajdoníthatunk a Napok romjai szellemisége kapcsán, hiszen a történetnek olyan etikai síkja van, mely könnyebben értelmezhető az író kettős társadalmi hátterének ismeretében. (Ez volt az első műve egyébként, amely már nem Japánban játszódott). Mindazonáltal a tradicionális angol erkölccsel, illetve a viselkedési normákkal sok hasonlóságot mutató japán kultúra hatása tagadhatatlan a történetvezetésben, amely James Ivory tolmácsolásában a szigetország erős korrajza is egyúttal. A filmhez zömmel brit színészeket választottak ki, ami nem meglepetés. A főszereplőpáros tagjai Anthony Hopkins (Mr. Stevens, főkomornyik) és Emma Thompson (Ms. Kenton, házvezetőnő). Kettejüknél jobbat elképzelni nem lehetett volna. Hatalmas élménnyel kecsegtető az eredeti angollal való megtekintés, így feltétlenül ezt javaslom. Ezúttal magasan jobb, mint bármilyen szinkron, hiszen a tonalitásnak és a hanglejtésnek a szokásosnál is alapvetőbb a szerepe, mindezeken túl pont az említett két színész beszédmódja, artikulációjának profizmusa évtizedes viszonylatban a csúcsok csúcsa. Ráadásul mindketten karrierjük legjobb időszakában voltak ezidőtájt, azt hiszem erre mondják, hogy telitalálat. Fontos karakterszerepekben látható, és nyújt kimagasló játékot James Fox (Lord Darlington), Christopher Reeve (Lewis képviselő), Peter Vaughan (Mr. Stevens, Sr.), és többek között Hugh Grant is, akinek - viszonylag rövid felbukkanása ellenére - ez a kedvenc saját filmje. A történet két idősíkon zajlik: 1956 a jelen, egy tényleges utazás, míg a főbb események húsz évvel korábban zajlanak, Stevens múltba révedő visszaemlékezéseiként. A rendező a szükséges átmeneteket egyébként igen elegánsan oldja meg. A helyszín a Darlington Hall, és a körülötte elterülő hatalmas vidéki birtok, melynek múltbéli tulajdonosa Lord Darlington, aki az akkori szokásrendnek megfelelően népes kiszolgálószemélyzettel rendelkezik. Főkomornyikja Mr. Stevens, kinek lojalitása mind a lord, mind pedig a szakmája irányában makulátlan. Stevens komoly elismertségnek örvend a személyzet soraiban, és a lord is nagyra tartja őt kiváló munkájáért. A végtelenül kifinomult, méltóságteljes, szigorú erkölcsi normák szerint élő főkomornyik élete minden pillanatát ennek a szolgálatnak rendeli alá. A Darlington Hall ekkoriban az elit társasági élet központja is, hiszen az Európa sorsáért aggódó lord szívesen hívja meg magához a kor politikusait, prominenseit, hogy ott helyben tárgyalják meg a fontos kérdéseket. Mivel érzelmi okokból túlságosan is a szívén viseli a németek ügyét, így naivitásában komoly hibát vét, melynek következtében a világháború után meghurcolják őt ideológiai tévedéséért. Lelki szenvedésébe belerokkan, majd később a kastélyt is eladják. Stevens a jelenben egy autóútra indul, hogy megpróbálja visszahívni a Darlington Hall időközben vidékre költözött egykori házvezetőnőjét. A heves vérmérsékletű Miss Kenton egykor kiváló munkaerőnek bizonyult, Stevens pedig képtelen közömbösnek maradni iránta...

A Napok romjai egyszerre személyes karakterdráma, és megkapó, nagyon emberközeli romantikus dráma is. James Ivory legnagyobb érdeme, hogy olyan finoman, letisztultan bánik az érzelmek bemutatásával, hogy a negédes, szirupos hangvételnek esélye nincsen, ami azonnal tönkretehette volna az élményt. A film egészen ritkán előforduló motívuma, hogy a kimért modorosságnak lényegi szerep jut a hangulatteremtésben, sőt hitelesítő funkciója van, hiszen Stevens a kifinomult gesztusok világában él. Szolgálata persze nem szolgaság, kizökkenthetetlen viselkedésmódja pedig nem pusztán egy póz, hiszen méltóságba vetett hite helyezi őt a személyzet élére, és váltja ki irányában a környezete elismerését. Szabályozott élete azonban bizonyos értelemben hamis, hiszen számára nem létezik a személyességnek a hétköznapi életben értelmezett dimenziója, sorsát mindeközben egyetlen célnak szenteli. Törékeny egyensúlya felborulni látszik Miss Kenton érkezésével, aki a munkájában szintén kiemelkedő, ám több tekintetben sokkal inkább az ellentéte Stevensnek, hiszen ő nem hajlandó lemondani a beteljesülés reményéről. A főkomornyik sorsának tragikuma éppen abból a vaskalapos méltóságból fakad, melynek úgy érzi, hogy meg kell felelnie, s amelyet maximaként próbál elérni nap mint nap. Stevens számára Miss Kenton több mint egy kiváló képességekkel bíró házvezetőnő, ámde a merev szabályok, amik irányítják életét, megakadályozzák abban, hogy közelebb engedje magához a hozzá távolról sem közömbös nőt. Az attitűd, mely meggátolja, hogy emocionálisan valaha is megnyíljon, nos éppen az tartja őt benne egy gyötrelmes élethazugságban. Idővel ráeszmél, hogy az egész életét egy olyan ember kizárólagos szolgálatára áldozta a kötelesség oltárán, aki a külvilág számára végül - minden megbánása ellenére - elbukott. A lord halála azonban csak jóval később, az utazás perspektívájában készteti őt önvizsgálatra. Mire megszületik a felismerése, szembesülni kénytelen a magány ürességével. Megpróbálná helyrehozni, de addigra elsuhan az élete. Anthony Hopkins A bárányok hallgatnak után vállalta el a főkomornyik szerepét: a két karakter totális különbözősége érzékletesen világít rá, milyen hatalmas színészről is van szó, hiszen mindkét filmben elementárisat alakít. Imponáló az a visszafogottság, ahogy a zseniális aktor Stevens karakterét feltárja, a Napok romjai már csak őmiatta is kihagyhatatlan. Személyes felkészülésében lényeges szerepet kapott a Buckingham-palota egykori komornyikja, aki tanácsokkal látta el Hopkinst. Szintén bámulatos a filmben, hogy James Ivory rendező milyen magabiztossággal kerüli el minden egyes pillanatban a giccs csapdáját. A történetmesélés nem a katarzisra kihegyezett, ennek ellenére folyamatosan hasonló érzést vált ki a nézőben, annyira elragadó az alkalmazott narratíva természetessége, melyet Tony Pierce-Roberts képei tovább hangsúlyoznak. Jópár angol vidéki birtokot használtak a Napok romjai helyszínéül, javarészt Ismail Merchant producer meggyőző erejének köszönhetően, aki képes volt arra, hogy engedélyeztesse a forgatást ezeken a helyszíneken. A Darlington Hall külső megjelenítésére a Bristol melletti, barokk stílusú Dyrham Park szolgált. A belső felvételekhez további négy helyszínt használtak, melyek közül az Exeter melletti Powerdham Castle, és a szintén Bristol közeli Badminton House volt a legfontosabb. A zárójelenet az óceánparttal a nyugat-angliai Weston. Az emlékezetes móló (Grand Pier) viszont sajnos már nem minden elemében ugyanaz, egy 2008-as csúnya tűzeset következtében.

Kiemelt kép

További képek: 1+2

Gyártási év: 1993
Rendező(k): James Ivory
Író(k): Ruth Prawer Jhabvala, Kazuo Ishiguro

Főszereplő(k): Anthony Hopkins, Emma Thompson, John Haycraft, Christopher Reeve
Műfaj(ok): dráma, romantikus
Címkék:

Értékelés: