Jól csak a szívével lát az ember – EGY ASSZONY ILLATA (1992) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-04-11 | Szombati Zoli

Repül az idő, hiszen egy csaknem harminc éves klasszikust idézek fel ezúttal, amely Al Pacino karrierjének a '90-es évek elején igen nagy lökést adott. Az ekkor még ideális életkorban lévő színészikon az évtized további részében nagyon jól választott, neves rendezőkkel dolgozott zsinórban, így számos zseniális filmben szerepelt, tehát még inkább ki tudott teljesedni. Meggyőződésem szerint a legjobb korszakának nyitánya volt, pedig a múltban sem kellett nyilván szégyenkeznie. Az mindenesetre tisztán érzékelhető, hogy önmagához képest a '80-as évek (A sebhelyesarcú kivételével) feltűnően szürkén sikerült. Ezidőtájt már épp ideje volt egy remek filmmel és kiváló alakítással előrukkolnia, vagyis az 1992-es év egy igen kedvező fordulópontot hozott a karrierjében. (Már csak azért is, hiszen a Glengarry Glen Ross kapcsán szintén jelölték Oscarra ugyanebben a díjszezonban, a dupla nomináció színészeknél eléggé kivételes). Az Egy asszony illata, mint az ismeretes, egy olasz filmdráma újragondolása, némiképp eltérő koncepció mentén, Bo Goldman forgatókönyvi adaptációjának alapjain. A melankólikusabb, kevésbé sodró 1974-es európai alkotás főszereplője Vittorio Gassman volt, aki szintén kiemelkedő alakítást nyújtott. Remake-et készíteni sosem egyszerű, hiszen az eredeti mű nyilván érdemes kell legyen arra, hogy inspiráljon (ami bizonyos színvonalat eleve feltételez), így fel kell tudni nőni hozzá, sőt valami újat megmutatni, esetleg egyéb aspektusaiból megvilágítani az adott témát, máskülönben nem sok értelme van. Martin Brest ekkoriban volt olyan jó direktor, hogy ezt a kihívást fel merte vállalni, sőt nem túl hosszú rendezői karrierjének legnagyobb dobását érte el a filmmel. A New York-i származású Brest pályafutása különben egészen érdekes, amolyan rövid, de nagy tündöklést (1984-1992) követő permanens, és végleges elsüllyedés története. A buddy cop mozik egyik koronázatlan királyáról van szó, hiszen a Beverly Hills-i zsaru nyitódarabját, és az Éjszakai rohanást is ő követte el a '80-as években, különösen az utóbbi egészen zseniális, minőségi munka. Brest tehát nagyon értette mindig is a többé-kevésbé eltérő személyiségű, egymással véletlenszerűen találkozó karakterek viszonyulása közti dinamika szórakoztató bemutatását, sokszor a történetbe csempészett, jóféle humor oldaláról közelítve, melynek - némileg vitriolosabb formában - ezúttal is lényegi szerepe van. A számára két Oscar-jelölést is érő az Egy asszony illata után azonban valamiért elvesztette a fonalat. A Ha eljön Joe Black című romantikus drámája már feltűnően dagályosra sikeredett. A 2003-as Gengszterrománc a stúdió beleszólása miatt viszont akkorát bukott, mint az ólajtó, ezt a kudarcot pedig egyszerűen nem heverte ki többé, teljesen eltűnt az álomgyár környékéről is, holott imádta a szakmáját. Három kiváló mozija mindenesetre emlékeztethet minket filmrajongókat arra, hogy milyen nagyszerű rendező volt. 

Érdekes módon a világtalan Frank Slade alezredes szerepére az első választás Jack Nicholson lett volna, az ő visszalépése után következett Al Pacino, aki kifejezetten nehezen állt kötélnek, és csak az ügynöke hathatós rábeszélésére fogadta el a szerepet. Ekkoriban éppen "divatja" volt a fogyatékkal élők sorsát bemutatni szándékozó filmdrámáknak, talán ez válthatott ki belőle ellenérzéseket, mindenesetre nem bánta meg a választást, hiszen karrierje egyetlen Oscar-díját söpörte be a legendás színész, teljesen megérdemelten. Pacino komolyan készült a szerepre, vakokkal foglalkozó intézeteket keresett fel, elsajátította a rájuk jellemző érzékelési praktikákat, hogy minél hitelesebb lehessen, ráadásul a forgatás során mindvégig a szerepben maradt (például nem fókuszált rá a hozzá éppen beszélőre). Szinkronhangjaként Végvári Tamás az egyik legjobbját nyújtotta, így a filmet magyarul nézni kifejezetten nagy élmény. A főszereplőpáros másik tagját, a megszeppent diákot, Charlie Simms-t (szerintem nagy meglepetésre) az a Chris O'Donnell játszhatta el, akinek ilyen szintű teljesítményre sem előtte, sem azóta nem futotta. Be kell látni, hogy mégis kitűnő választásnak bizonyult, szerintem nagyon jól felnőtt a feladathoz, Pacinóval működőképes párost alkottak. A gazdag családból származó pökhendi diák, George Willis karakterét az ekkor még teljesen ismeretlen Philip Seymour Hoffman formálhatta meg, nívós karrierje elindításával kapcsolatosan a film érdemei elévülhetetlenek. Az iskola igazgatóját a '90-es évek egyik kiemelkedő karakterszínésze, James Rebhorn (Mr. Task) alakítja, aki a rákövetkező esztendőben szintén feltűnt Al Pacino oldalán, a Carlito útja című remekműben. Természetesen kiemelést érdemel a film kulcsfontosságú női karaktere (Donna) is: az angol Gabrielle Anwar természetes bája igen sokat hozzátett a legendás jelenet intimitásához, melynek begyakorlására két hetet, felvételére pedig három forgatási napot áldoztak. A történet meglehetősen melodramatikus felépítésű, kicsit az '50-es évek mozijait idéző. Charlie Simms a jónevű New England-i Baird előkészítő iskola végzős ösztöndíjasa. Mivel pénz tekintetében nem áll túl jól, munkát keres a Hálaadás idejére, hogy keresetéből majd később hazajuthasson a karácsonyi ünnepekre, Oregonba. A sors egy mogorva, kiégett exkatonát sodor az útjába. A megvakult Frank Slade alezredest kellene ellátnia addig, amíg annak családja elutazik az ünnepekre. Mint igen hamar kiderül, a cinikus, megkeseredett Frank minden, csak nem könnyen kezelhető, ráadásul kész tények elé állítja a megilletődött Charlie-t, aki így kénytelen elrepülni vele New Yorkba. A srác ekkor még nem sejti, hogy az alezredes az utolsó útjára készül. Frank ugyanis azt tervezi, hogy összekuporgatott pénzéből néhány napig kiélvezi a nagyvárosi luxusélet által nyújtható örömöket, majd szolgálati fegyverével főbe lövi magát. De Charlie is komoly bajban van, hiszen a harvardi továbbtanulása, így a jövője forog kockán, miután szemtanúja volt az igazgató ellen elkövetett ízetlen tréfa előkészületeinek. Hétfőre összehívják az iskola fegyelmi bizottságát, amely az ő sorsáról is dönteni fog. A becsületes srác őrlődik, hiszen a köpni vagy nem köpni rossz dilemmájával kénytelen szembenézzen...     

A két és fél órás játékidő során a pátoszt kerülő, néhol feltűnően impulzív, melodramatikus, realista hangvétel, összevegyülve a humoros elemekkel, végig szórakoztató narratív elegyet képez. A film mondanivalója kifejezetten becses, hiszen úgy értekezik a barátságról, az élet értelméről, hogy közben hiteles példázatot nyújt a bizalomról, a becsületről. Ráadásul a kettős karakterkidolgozás szintén erős, a dialógusok zöme pedig sziporkázó, sőt a vásznat mindvégig uraló Pacinóra jellemző nagymonológot is megkapja a néző, mindjárt kettőt is. Kifejezett szerencse, hogy a korszak filmjei még kerülték a kínosan feszengő, píszí uralta nyelvezetet. Frank Slade az a karakter, akit nyersessége ellenére (vagy éppen azért) egyszerűen nem lehet nem kedvelni. Ahogy mondani szokás, a marcona külső érző szívet takar, s valljuk be, az alezredesnek minden oka meg is van az elkeseredettségre. Bár személyiségéből egyáltalán nem következne, vaksága miatt mégis magányos, dühében folyamatosan próbára teszi környezete türelmét, sőt módszeresen marja el maga mellől az embereket. Pacino karaktere attól ennyire kedvelhető, hogy a szikársága, mogorva viselkedése mögött a nőket rajongva imádó, bizonyos alapelvek szerint élő érzékeny, oltalmazó, őszinte lélek lakozik, és a színész ezt a sokszínű, lehengerlő karaktert hibátlanul felszínre tudja hozni. A veterán háborús hős korábban elkövetett egy nagy baklövést, melynek következtében elvesztette szeme világát, s bár emberileg voltaképp soha nem szerepelt le, mégis kitaszítottként éli mindennapjait vaksága által sújtva, egyben önmaga elől is menekülve. Slade cinizmusa, csökönyös rezignáltsága mögé rejtve valójában egy kifejezetten életigenlő, sőt - mint kiderül - bájos figura, mely szenvedélyes tulajdonságok többnyire csak a felszín alatt léteznek, ám még jelen vannak, csak már ő maga is elfelejtette. Charlie ezeket a pozitívumokat tudja előhozni a maga esetlenségével, ám egyúttal karakán jellemével, az alezredes nem véletlenül kedveli meg fokozatosan őt. Mindazonáltal a srác személyiségére is nagy hatással bír Slade életleckéket nyújtó, furcsa apafigurája, akiből a szemünk láttára, egy hétvége alatt válik félénk serdülőből felnőtt férfi. Mindehhez a keretet pedig egy nem mindennapi utazás teremti meg számunkra (így a film egy különleges road movie feelinget is hordoz), mely metaforikusan is értelmezést nyer, mint az élet nagy kalandjának analógiája, mely végül mindkettejük sorsának alakulására jelentékeny hatással lesz, miközben válaszútjaikhoz érnek. Slade és Charlie kiszolgáltatott, elszigetelődött élethelyzetükben hirtelen egymás támaszaivá válnak, mely megalapozza különös barátságukat, s ami még fontosabb, messzemenően hitelesíti azt. Az alezredes a női misztérium nagy ismerője, így a romantikus vonulatról sem szabad megfeledkezni, hiszen a szállodai tangójelenet a film védjegyévé vált. Carlos Gardel jellegzetes dallama több nagy filmben is felcsendült ekkoriban (Schindler listája, True Lies). Amiről szintén szót kell ejteni, hogy a végkifejlet jelentének lezárásába némi erőltetett teatralitás, és túlzottan hollywoodi végkicsengés sajnos becsúszott, de érdemben szerencsére nem ront az összképen.

Mint Al Pacino esetében oly sokszor, ezt a filmet is (zömmel) New York City-ben forgatták, néhány jelenetet vettek csak fel másutt az államban. A híres Princeton University adta a rövid könyvtárjelenet helyszínét, a repteret pedig a Newark Liberty International Airport szolgáltatta, így ennyi kitérő volt csupán a szomszédos New Jersey államba. Mivel a film legemblematikusabb helyszínei három nagy hotelhez kötődnek, ezekkel kezdeném. A történet fontos részét képezi az ötcsillagos Waldorf Astoria szálló (Park Avenue), melynél csak éjszakai forgatást engedélyeztek, így alapvetően a kültéri jelenetet, és a lobbihoz tartozó részeket vehették fel itt. A lakosztálybelsőt egyszerűbb volt a helyi Kaufman Astoria Studios berkein belül díszletként felépíteni, Queensben. A luxusétterem valóban létezik Oak Room néven, mely a manhattani Plaza Hotel exkluzív része (ekkoriban egyébként Donald Trump tulajdonában volt). Szintén a 5^th Avenue-n található nem messze a Pierre Hotel, amelynek báltermében (Cotillion Room) alakították ki a tangójelenet emlékezetes helyszínét, mely szerencsére ma is hasonló állapotában létezik. Nagy kedvencem a film brooklyni helyszíne. A kerület képét leginkább meghatározó DUMBO negyed macskaköves utcáin (például Front Street, Washington Street, Adams Street) hajtották meg Frankék a Ferrarit. A rendőri igazoltatást a Plymouth Streeten forgatták. Sajnos egy ideje elég nagy felújításokba fogtak itt, ami miatt kezd túlzottan modernizált arcot ölteni, elsősorban a kerület East River menti szakasza. Különleges helyszín Slade lakóházáé, hiszen Staten Islanden található, ahol egészen ritkán forgatnak New York többi nagy kerületéhez képest. A fiúiskola a valóságban egy bentlakásos lányiskolát jelent (Emma Willard School), amely az állam székhelye, Albany mellett található, egy Troy nevű kisvárosban. Fontos megjegyezni, hogy a csúcsponti jelenet díszterme nem az iskola része, hanem a Port Washington-i Hempstead House-ban található. Utóbbihoz hasonlóan, szintén Long Island-i illetőségű (Great Neck) az a ház is, melyben Frank bátyja lakott.

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3