A békés harcos útja – GANDHI (1982) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-04-25 | Szombati Zoli

A ma éjjeli Oscar-díjátadó apropóján, a tavalyi évhez hasonlóan (akkor az Annie Hall volt terítéken) úgy gondoltam, hogy egy olyan best picture kategóriagyőztessel illene foglalkoznom, amely film valóban meg is érdemelte az elismerést. A negyven esztendeje forgatott Gandhi azon túl, hogy tizenegy jelöléséből nyolc díjat nyert meg (az összes fontosat), a nagyívű életrajzi filmek egyik etalonjának tekintendő. Az elsőrangú rendezést, a páratlanul hiteles és zseniális színészi játékot, a történelmi tabló monumentalitását, a bemutatott személyiség világszintű jelentőségét tekintve körvonalazódik ki az imént említett minősítés. A biopic műfaja éppen ezidőtájt, a '80-as évek első felében kezdett egyre inkább lendületbe jönni, hiszen olyan minőségű alkotások születtek sorban, mint például Az elefántember, a Gandhi, vagy az Amadeus. Egy olyan kivételes kaliberű egyéniség, mint Mahatma (jelentése: "Nagy Lélek") Gandhi életútja nyilvánvalóan megfilmesítésért kiáltott, így már a '80-as évek előtt - akár évtizedekkel visszamenőleg - komolyan tervbe vették elsővonalas rendezők is. Közülük leginkább David Lean emelkedik ki, kinek figyelme a Híd a Kwai folyón elkészítése után terelődött egyre inkább a témára. A neves rendező azt szerette volna, hogyha (nem meglepő módon) szintén Alec Guinness játszaná a reménybeli főszerepet, ám végül az Arábiai Lawrence előkészületi munkálataiba fogott, és azt a remekművét vitte végig. Volt azonban egy másik angol rendező is, aki a '60-as évek elején még csak bontogatta a szárnyait szakmai értelemben, viszont utólag kijelenthető, hogy példás elkötelezettsége kiállta az idők próbáját több évtizedes viszonylatban. Richard Attenborough a színészi pályával kezdett, majd ezt követően fordult figyelme egyre inkább a rendezés felé. (Mint közismert, a természetfilmes David Attenborough bátyjáról van szó). Richard a világ egyik legelismertebb képzését kapta Londonban, hiszen a Royal Academy of Dramatic Art diákja volt (itt végzett többek között Anthony Hopkins is). Jól indult a színészi karrierje, melynek egyik csúcspontját a Nagy szökés jelentette 1963-ban. A legtöbben azonban nyilván a Jurassic Park bohókás John Hammondjaként emlékeznek rá a filmvászonról. Rendezéseiben kedvelte az epikus hangvételű, történeti ihletésű, drámai stílust, a klasszikus iskola alapjain. Az önéletrajzi film műfaja állt hozzá a legközelebb, hiszen Gandhin kívül Churchillről és Chaplinről is megemlékezett mozgóképen. A Gandhi esetében az ötlettől a megvalósulásig nem kevesebb mint húsz év(!) telt el, azaz kijelenthető, hogy Attenborough szívügye volt a film, melyhez fő forrásmunkaként a Louis Fischer tollából származó 1950-es biográfiai művet tekintette alapként.           

Adódik a kérdés, hogy mi akadályozta a forgatás megkezdését húsz éven át. Akadtak ugyan financiális problémák is folyamatosan, de a legalapvetőbb gond magával a helyszínnel adódott, hiszen a megvalósítás elképzelhetetlen lett volna India aktív támogatása nélkül. Alapfeltételként szerepelt az ország tevékeny részvétele, vagyis az indiai kormány szándéka, de a belpolitikai stabilitás szükségessége szintúgy nem volt megkerülhető. Mindezek teljes együttállása a '80-as évek legelejéig nem tudott létrejönni. (A '60-as években Nehru miniszterelnök halálával befuccsolt az akkor ígéretesnek látszó lehetőség Attenborough számára, hiszen Nehru kifejezetten támogatta volna a biopic elkészültét: a néhai miniszterelnök karaktere természetesen a filmben is megjelent). A pénzt a rendező úgy szedte össze, hogy egyfajta barterügyleti megállapodást kötött Joseph Levine producerrel: két filmet gyakorlatilag ingyen rendez meg neki, és cserébe a Gandhi forgatásához szükséges indulótőke jelentékeny részét megkaphatja, a költségek fennmaradó részét pedig az indiai állam filmalapja állja. Abszolút fontossággal bírt, hogy a tökéletesen megfelelő színész kerüljön a címszerepbe. Elcsépelt mondás, hogy valaki az élete szerepét játssza el, de néha tényleg találó, ebben az esetben pedig egyérteműen erről van szó. Noha olyan nagy nevek is felvetődtek korábban, mint Anthony Hopkins, John Hurt, vagy - bármilyen furcsa - Dustin Hoffman, végül Attenborough egy olyan színész mellett döntött, aki jobbára ismeretlennek számított a színházi világon kívül. Ben Kingsley szerepeltetése a tökéletes casting iskolapéldája, hiszen mind mentálisan, mind pedig külsőségeiben perfekt átlényegülésnek lehettünk tanúi. Olyan szinten volt autentikus a karakter, hogy számos helyi statiszta Gandhi feltámadt szellemét vélte látni benne. Kingsley különben apai ágon indiai, sőt családjának ezen része India ugyanazon északnyugati régiójából származik, mint maga Gandhi. A színész felkészülési metodikája is példás volt, hiszen hosszabb időre Indiába költözött, kellő mértékben lefogyott a szerepre, elsajátította a falusi életmódot, megtanulta a fonást, stb. Az indiai szereplőkön kívül (például Roshan Seth) néhány ismertebb angolszász arcot is láthatunk, közülük John Gielgud, Martin Sheen és Ian Charleson a leginkább említést érdemlő. Komoly érdekesség, hogy ebben a filmben debütált Daniel Day-Lewis, aki a rövid jelenete ellenére simán kiszúrható. A nyitószekvenciában háromszázezer(!) statiszta szerepelt, kétharmaduk önkéntesen, fizetség nélkül, Gandhi iránti tiszteletből. Manapság, a CGI-korszakban ilyen mérvű valós tömeg mozivásznon már elképzelhetetlen...

Mint az elbeszélő stílusú, monumentális biopic drámák zöménél (bő három órás a mű), ezúttal is a jelentősebb életesemények vannak kiemelve a történetben, melyek összesen ötvenöt évnyi időtartamot fognak át (1893-1948), alapvetően kronologikus (és keretes szerkezetű) felépítéssel. Gandhi formátumának nagysága miatt nem lehetett egyszerű bizonyos hangsúlyokat megvonni, egyedül a gyerekkori események, és az ügyvédi tanulmányok bemutatásától tekint el a rendező. Szerepel viszont az 1893-as dél-afrikai küzdelme, majd visszatérése a gyökereihez, a nemzet egyesítésének érdekében kifejtett erőszakmentes, de kérlelhetetlen törekvései, a rezisztencia meghirdetése, a példamutató életvezetése, az angol elnyomással szembehelyezkedő erkölcsi fölény megvívása (a híres sómenete), az ország belső megosztottságával szembeni fellépése (éhségsztrájkjai), végül az életét kioltó merénylet. Attenborough példázatokban bővelkedő történelmi tablót vázol fel, melynek keretei között mutatja be a puritán, elmélkedő embert, az államférfivá válást, majd az idősödő bölcset, kinek személyiségfejlődését nyomon követhetjük az események tükrében. Ezekből pedig akadt bőven, hiszen a prófétikus jellemű, szigorúan morális elvi alapokon nyugvó, ideális politikusi kvalitásokkal rendelkező Gandhi gyakorlatilag egymaga kényszerítette térdre a brit birodalmat az erőszakmentesség alapelvével, megfosztva azt koronagyarmatától, és felszabadítva a vallási alapokon sajnos továbbra is szélsőségesen széttagolódott indiai társadalmat. Ahogy nem tűrte a külföldi jogtiprást, igazságtalanságot, úgy a vallási megosztottság uralta belső erőszakot is kikezdhetetlenül elutasította. A film meglehetősen idealizált képet tár elénk, de Gandhi az indiai néplélekben mindig is egy éteri magasságokig tisztelt figura volt, a polgárjogi harcos, aki valódi büszkeséget adott nemzetének. (Érdemes összevetni egy pillanatra a mai úgynevezett politikus gazemberek tömegével). Vallási felekezetek felett álló integráns lényében a következetesség, a közjó érdekében felhasznált megtörhetetlen erő a leginkább csodálatra méltó, és persze az a tény, hogy belső morális iránytűje egyetlen pillanatig sem hagyta eltérni őt konzekvensen képviselt alapelveitől, amely attitűd a jelenkor általános morális deficitjének tükrében szinte már romantikusnak hat. Olyan kaliberű szintetizáló személyiség volt, aki az ideák világából érkezett, saját magát a háttérbe helyezte, de mégis társadalmi folyamatokat volt képes indukálni megfellebbezhetetlen hitelességével, és úgy volt képes hatni a tömegekre, mint oly kevesen. Ben Kingsley, az aktor teljesen elvész a karakterben: magát a törékeny fizikumú, de lelkiekben rendkívül erős Mahatma Gandhit látjuk megelevenedni általa, ami nyilvánvalóan a színészi teljesítmény legmagasabb foka. Bár nincs hiány szép képekben sem, de a műnek nem a látványvilága az igazán elragadó, noha az autentikus közeg ábrázolása rendkívül fontos. (Két operatőr vett részt a hosszú forgatáson, Billy Williams betegsége miatt Ronnie Taylor fejezte be a filmet, így szokatlan módon megosztott Oscar-díjban részesültek). A munkálatok túlnyomó része nyilvánvalóan Indiában zajlott, több nagyvárosban is (zömmel Új-Delhi, Mumbai, Pune). A jellegzetes vasúti híd a régi Koilwar Bridge. Akadt forgatási helyszín Londonban is, kevés külső (például Kingsley Hall), zömmel inkább interior stúdióhelyszínekkel (Shepperton Studios).

Kiemelt kép

További képek: 1+2