Aljas utcák – TAXISOFŐR (1976) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-06-20 | Szombati Zoli

Nagy klasszikusokkal kapcsolatban néha nem tudom megállni, hogy ne nyilvánuljak meg: bár már készült róla írás korábban az oldalon, ennek ellenére én is felidézném Martin Scorsese immár negyvenöt éves remekművét, mely hatása miatt amúgy is az egyik leggyakrabban kritikai nagyító alá vett film a mozitörténetben. Az időzítésem annyiban nem véletlen, hogy pont egy hőségperiódusra szerettem volna írásomat pozicionálni, mely nem elhanyagolható hangulati eleme a filmnek annak ellenére, hogy direktben leginkább csak az éjszakai képek atmoszférája sugallja. A másfél hónapos forgatás mindenesetre az 1975-ös nagy New York-i hőhullám idejére esett, és szerintem a főhős kiborulásának fokozódásában egyáltalán nem elhanyagolható módon szerephez is juthatott. (Ha már egy ilyen szempont felmerült, az Összeomlás című mesterműben - mint azt pár éve már taglaltam - direkt hatása is volt a nagyvárosi kánikulának Bill "D-Fens" Foster akutan romló lelkiállapotára, bizonyos szempontból némi párhuzam a két film közt megfigyelhető). Scorsese első igazán nagy dobásáról beszélünk, sőt olyannyira korai filmje, hogy csak az 1973-as Aljas utcák volt előtte említésre méltó. A Taxisofőr progresszivitásához, és néhol igencsak provokatívan tálalt tartalmi vonatkozásaihoz nem férhet kétség, tehát már ekkor kiütközött a rendező zsenialitása, és professzionális filmes látásmódja. Igazság szerint eredetileg az volt a Columbia Pictures terve, hogy Brian De Palma rendezi majd, de annyiban végül mindenképp jelentős szerepe lett, hogy ő mutatta be Paul Schrader forgatókönyvírót Scorsese-nek. Végül kettejük kooperációja további olyan  jelentős filmekre is kiterjedt, mint a Dühöngő bika vagy a Krisztus utolsó megkísértése. Schrader később viszonylag termékeny rendező is lett, munkáiban hitkérdésekkel kapcsolatos témákat előszeretettel dolgozott fel: pár éve éppen tőle láthattuk A hitehagyott című kiváló, minimalista drámát Ethan Hawke főszereplésével. A forgatókönyv váza, emocionális síkon legalábbis, a magány patológiájaként értelmezve, meglehetősen önéletrajzi ihletésű volt az író szerint, aki éppen ekkoriban volt magánéletének mélypontján. A nagyvárosi közeget Los Angeles jelentette, de ezt jó érzékkel New Yorkra változtatták meg, ott eleve sokkal emblematikusabbak voltak a taxik a városképet tekintve. Az író egy szakítást követően kapott idegösszeomlást, állásából is kirúgták, teljesen elszigetelődött, jobb híján éjjel járta az utcákat, pornómozikba tért be, fegyvermániás lett. Ekkoriban ételkihordóként keresett pénzt, hosszú időt töltve a kocsiban, mely a taxizással ebben az értelemben hasonlatos, innen eredt az ötlet. A huszonéves, traumatizált karaktert végül úgy alkotta meg, hogy Travis Bickle egy Vietnamot megjárt, komoly stresszben szenvedő, nagyon magányos emberként vesszen el az utca forgatagában...  

Ritka az olyan film, melynél már maga a karakter is viszonyítási pont, természetesen nem csak a személyiségének ábrázolásmódja okán, de az őt alakító színész teljesítménye miatt is. Schrader ugyan Jeff Bridges-t szem előtt tartva írta a scriptet, de végül nem rá esett a választás, sőt nem is az eredetileg figyelembe vett Dustin Hoffmanra. Robert De Niro bár a nagyközönség előtt még viszonylag ismeretlen arcnak számított (pedig már Oscar-díjjal is rendelkezett az ifjú Vito Corleone megformálásáért), a rendező már másodjára dolgozott vele az Aljas utcák után, melyet napjainkig még hét további legendás együttműködés követett. Bár nem volt könnyű összeegyeztetni, hiszen a színész éppen Rómában forgatott Bertoluccival, ám De Niro rendkívül komolyan vette a szerepet, melyre szokásának megfelelően külön felkészülést is folytatott (majdnem két hónapig taxizott New Yorkban, napi tizenkét órákat), ráadásul a teljes forgatás tartama alatt a karakterben maradt, illetve viszonylag jelentős mértékben le is fogyott. Egy szó mint száz, De Niro karrierjének egyik legfontosabb állomása lett Travis Bickle megformálása, melynek kapcsán jópár improvizatív megnyilvánulásra kapott lehetőséget. Érdekes módon nem sokkal később is alakított PTSD-ben szenvedő vietnami veteránt, mégpedig A szarvasvadász címszerepében. Harvey Keitel, aki a rendező gyakorlatilag összes korai filmjében részt vett, szintén csatlakozott a stábhoz, bár kezdetben nem a strici szerepére került szóba, hanem a kampánystáb tagjaként, akit végül Albert Brooks alakíthatott. A film egyik legfurcsább, de egyben legérdekesebb személye Iris, a valószínűsíthetően Stockholm-szindrómás gyerekprostituált. Érthető okokból nem könnyű egy ilyen karaktert rendezni sem, hát még eljátszani. Mint jól ismert, a mindössze tizenkét éves Jodie Fosterre esett Scorsese választása, bár eredetileg Melanie Griffith, vagy Az ördögűzővel reflektorfénybe került Linda Blair lett volna a kiszemelt. Foster fiatal kora ellenére már tapasztalt, sőt igen intuitív színésznek számított (számos tv-sorozatban tűnt fel), ám bizonyos jelenetekben nővére, Connie kellett helyettesítse, hiszen szükségesnek bizonyult figyelni arra, nehogy sérüljön a meglehetősen kényes szerep miatt. A színésznőnek De Niro jelentett komoly segítséget, ezt a pozitív hozadékú, igen gyümölcsöző kollegialitást a mai napig emlegetni szokta. Végül meg kell említeni még egy fontos női karaktert: Palantine szenátor kampánymenedzserének szerepét - elsősorban kellemes külleme miatt - Cybill Shepherd kapta meg, de a rendezővel nem jött ki jól a szövegtanulási problémái miatt. Scorsese a taxi egyik utasaként, és egy elegáns cameoszerepben tűnik föl. A történetről: a huszonhat esztendős Travis Bickle egy igazán magányos, háború által traumatizált, frusztrált férfi, aki képtelen visszailleszkedni a társadalmi keretek közé, elnyeli a nagyváros káosza, miközben folyamatosan azt érzi, hogy meg kell tisztítania a szennytől azt a világot, amely őt körülveszi. Mivel folyamatos alvászavarral küzd, így taxisofőrnek áll, és az éjszakai műszak monotóniáját választja. Egy nap megismerkedik Palantine szenátor elnökjelölési kampánystábjának aktivistájával, Betsy azonban visszautasítja a szociális defektusait feltáró férfit, miután az egyik korai randevún pornómoziba viszi a lányt. Ez a visszautasítás teszi fel a pontot az i-re, melynek során Travis átlép egy bizonyos lélektani határt. A valósággal való teljes meghasonlásához erőteljesen hozzájárul egy Iris nevű, nagyon fiatal prostituált is, akit mindenáron ki szeretne szabadítani a stricije karmai közül, a lány megmentésének kísérlete pedig egy kataklizmaszerű végkifejletbe torkollik...

Scorsese szikár, cannes-i Arany Pálmát érő dolgozata (az erőszak ennyire nyílt ábrázolásával, melytől a későbbiekben sem riadt vissza) alapvetően a vietnami háború következményeit vizsgálja, de nem csak az egyénre történő hatását tekintve, hanem össztársadalmi keretekben is. Az ázsiai agressziója által már régóta terhelt Egyesült Államok jelentős problémájává lépett elő a nagyvárosi bűnözés elterjedése, mely az ekkor készült filmek témájaként rendszeresen visszaköszönt. Ebben komoly szerepe volt annak a ténynek, hogy a háború elszívta az anyagi erőforrásokat, és nyilván morálisan sem feltétlenül tett jót egy óriási problémákat generáló, vesztésre álló háborús szituáció magában az anyaországban sem. A '70-es évek első felének nagyvárosi "büntető" típusú figurái ekkor kerültek a filmvászonra: elég a Clint Eastwood által megformált Harry Callahan, vagy a Charles Bronson alakította Paul Kersey karakterére gondolnunk. A Taxisofőr egy tökéletes korrajz és tüneti kórrajz is egyben, a maga kemény nagyvárosi rendszerkritikájával, sőt ebben a tekintetben az egyik legjobb atmoszférateremtéssel rendelkező filmdráma. Miután közvetlenül a vietnami háború lezárását követő periódusban járunk, így a bűnözéssel súlyosan terhelt éjszakai "dzsungel" metaforája a város, ennek megfelelően a néző is egy igencsak elszemélytelenedett világba merül alá, miközben Travis taxijából szemléli Manhattan utcáit (a hitelességhez a hőségen kívül a szemétszállítók éppen zajló sztrájkja is hozzájárult, a szeméthegyek valódiak voltak az utcákon). A címszereplő mantraszerűen narrálja a látottakat, frázisait pufogtatva, mely szintén egy nagyon hatásos eszköz abban, hogy hitelesen feltáruljon a '70-es évek metropoliszának zavaros képe. A mai NYC persze merőben más, ezáltal egykori karakteres arculatát részben el is veszítette. A várost a következő évtizedekben kifejezetten gatyába rázták (legutóbb 9/11 után), így a film képsorai tökéletes mementóként szolgálnak a hajdan volt New York megidézésében, ami persze nem egyezik meg például a Woody Allen által láttatni kívánt képpel. Bár nyilvánvalóan egyik sem hamis, csak a látásmód tekintetében éppen az ellenpólust képviseli a két legnagyobb new yorker rendező. A negatív hatások alól persze az egyén sem vonhatta ki magát, különösen aki részese volt a hadszíntéri eseményeknek, Travis a maga sodródó céltalanságában ezért nem találja a helyét, bár az igénye megvolna az emberi interakciókra. Pszichózisa csontig hatoló, hisz otthon is a káosz várta a mindennapokban, melynek felszámolására tesz kétségbeesett kísérletet. Útjain testközelből tapasztalhatja meg a nagyvárosi lét brutális árnyoldalait, a forgatag a Travis lelkében dúló negatív emócióknak és frusztrációknak a projekciós felülete is egyben. A saját démonok és a külvilágban megtapasztalt traumák világa mintegy összemosódik, ahogyan idővel már a nappal és az éjszaka is - Michael Chapman ezért alkalmazza jópár alkalommal azokat a jellegzetes, álomszerűen torzult, elmosódott képeket, miközben a taxi halad a neonfényekkel szabdalt éjszakában. (Chapman Gordon Willis mellett a korszak legnagyobb hatású New York-i operatőre volt). A képeket zseniálisan egészítik ki a Bernard Herrmann által írt disszonáns, rézfúvós zenei elemek. Az egzisztencialista drámába forduló lezárás jelenete többféle értelmezésre nyújt lehetőséget, ám a rendező határozottan cáfolja annak álomszerű voltát, sőt az a nagyon ritka eset is fennáll, hogy egy happy end ezúttal tényleg ütős, sőt továbbgondolásra késztető. Két brooklyn-i helyszín kivételével a forgatás Manhattanben zajlott. Leginkább a West Side volt használatban, főleg a Times Square környéke, de nagyon jellegzetes a kampányeseménynek otthont adó Columbus Circle látképe is. A kampányiroda helyszíne a Broadway/West 63rd Street sarok. A Hudson-közeli taxiállomás épületét (West 57th Street) sajnos már rég elbontották. Néhányszor felbukkant a Lower East Side is, elsősorban amikor Iris karakterét látjuk (East 13^th illetve 14^th Street).

Kiemelt kép

További képek: 1+2