Oly sokáig voltunk lenn – EGEREK ÉS EMBEREK (1992) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-07-25 | Szombati Zoli

Különös becsben tartom azokat az örökérvényű mondanivalóval felvértezett, klasszikus ecsetvonásokkal készült filmalkotásokat, melyek egy nagyszerű korszak szülöttei. Talán túl sokszor szoktam hangoztatni, de ezúttal is megáll, hogy kiemelt kedvencem, a '90-es évek mennyire termékeny időszak tudott lenni Hollywoodban, s íme, itt egy újabb kiváló példa. Gary Sinise az évtized elején igencsak nagy fába vágta a fejszéjét, amikor vette a bátorságot, és a XX. századi amerikai irodalom egyik legnevesebb, Nobel-díjjal is kitüntetett képviselőjének híres novelláját vette alapul. A '30-as évek korszakának viszonyait markánsan fémjelző John Steinbeck dráma, az "Egerek és emberek" pedig első pillantásra nem éppen a könnyen vászonra interpretálható művek képviselője a maga borús hangulatával, karcos korrajzával és kritikai realizmusával - talán nem is véletlen, hogy egészen 1939 óta nem is próbálkoztak meg celluloidra vinni. A '37-es megjelenés után tehát gyakorlatilag rögtön elkészült az első filmes adaptációja, és ennél frissebb később sem akadt, egy jelentéktelen 1981-es tévéfilm kivételével. Meglepő, hogy éppen Gary Sinise érzett késztetést, hogy el is készítse, hiszen rá elsősorban úgy gondolunk, mint kiemelkedő színészre. És valóban, Sinise igen nagyot menetelt a '90-es évek filmjeiben, különösen amikor Tom Hanks oldalán mutatkozott. Emlékezhetünk, hogy kooperációjuk olyan zseniális drámai alkotásokat eredményezett, mint például a legendás Forrest Gump, az Apollo-13, vagy a Halálsoron, melyek mindegyike nagy rendezők keze nyomát viselő mestermű. Az Egerek és emberek persze ezeket megelőzően készült el, de Sinise ezen korai mozifilmes alakítása már bőven rávilágított ekkoriban is a tehetségére, és nyilvánvalóan jelentős szerepe lehetett abban, hogy aztán rövid időn belül ennyire befutott. Ami nyilván sokkal meglepőbbnek mondható, hogy a Metro-Goldwyn-Mayer fejeseinek jóváhagyásával a rendezői székbe is ő került, hiszen gyakorlatilag semmilyen komolyabb tapasztalattal nem rendelkezett, sőt azóta sem tűnt fel a kamera túloldalán, tehát csupán egy igen érdekes, ám kétségtelenül eredményes kirándulásnak bizonyult.   

A vándormunkások fájdalmas történetét az a Horton Foote Pulitzer-díjas drámaíró adaptálta forgatókönyvvé, aki többek között a Ne bántsátok a feketerigót! Oscart érő scriptjét is a magáénak mondhatta korábban. A két főszereplőt felvonultató cselekményt jelenidejűre írta Steinbeck (saját tapasztalataira alapozva, amelyeket a '10-es években szerzett tinédzserként, amikor vándorló farmmunkások mellett dolgozott), tehát a gazdasági világválság korában játszódik. A kaliforniai Soledad közelében furcsa párost tesz le az autóbusz: George Milton az alacsonyabb, szikárabb, fürge és józan észjárású, míg társa, Lennie Small egy lomha, meglehetősen mamlasz, szellemileg visszamaradott, tagbaszakadt fickó. Mindketten farmról farmra járják a vidéket, hogy aktuálisan munkához juthassanak. Az együgyűsége okán a cselekvése következményei iránt belátással nem igazán rendelkező Lennie korábbi meggondolatlan tette miatt voltaképpen szökésben vannak. A közeli Tyler Ranchen sikerül munkát szerezniük, ahol a közeg, néhány kivételtől eltekintve, nem éppen befogadó. Bár a tanya lakói és munkásai korántsem barátságosak, sőt többen ki is pécézik a gúnnyal szemben (is) védtelen Lennie-t, nincs más választásuk: itt kell maradniuk, ha meg akarják valósítani közös álmukat, hogy vegyenek egy saját tanyát, ahol majd önállóan gazdálkodhatnak. A hatalmas testi erővel rendelkező Lennie olykor zabolátlan ragaszkodása közepette könnyen félreérti az emberek viselkedését, ártatlan együgyűsége folyton bajba sodorja, így a különös gyámként is funkcionáló George-nak igencsak észnél kell lennie, ha mindkettőjüket meg akarja óvni a potenciális következményektől. A végül hatalmas árat követelő, önzetlen barátságuk ritka kincs az őket körülvevő sivár, brutális világban, amely könyörtelenül megsemmisülésre ítél mindent, ami emberi... George szerepében maga Gary Sinise látható, míg társául John Malkovich-ot sikerült szerződtetni, aki komoly nyereségnek bizonyult Lennie megformálását illetően. Malkovich alapvetően színpadon szerette volna eljátszani ezt a nagyon nehéz karaktert, de erre a lehetőségre azonnal igent mondott, látván Sinise elhivatottságát, határozott koncepcióját, és a forgatókönyv nagyszerűségét. Az öreg kutyáját nagy becsben tartó Candy-t a veterán Ray Walston hozza, a megkeseredett fekete munkást a Terminátor 2.-vel reflektorfénybe került Joe Morton, míg a farmtulajdonos fiának unatkozó, kacérkodó feleségét a Twin Peaks sorozatból ismert Sherilyn Fenn. A bájosan flörtölgető, ám verbális manipulátornak is beillő nő szerepe kulcsfontosságú az események kisiklását illetően - nekem speciel tetszett Fenn játéka, sőt a rendező a kritikai siker egyik fő letéteményesének nevezte meg a színésznőt a film cannes-i Arany Pálma jelölésének alkalmával. 

Sinise tablószerű, klasszikus filmnyelvi eszközöket csatasorba állító, erőteljes színészi játékot középpontba helyező rendezői koncepcióját - az irodalmi alapműhöz hasonlóan - leginkább a szikár hangulatra való folyamatos törekvés jellemzi. Érzékelhető, hogy igyekezett kellő távolságot tartani, nem vitt bele különösebb egyéni látásmódot, hanem korrektül és egyszerűen akart elmesélni egy szívfájdító történetet. Afféle tiszteletadásként nem volt véletlen a választása, hiszen bevallása szerint gimnazista korában ez a novella terelte a drámairodalom felé, és határozta meg színészi pályáját is. A pátosztól tartózkodó történetmesélés teljesen sallangmentes, a karakterábrázolás pedig mellőz minden felesleges gesztust, a karakterek amennyire csak lehetséges, lecsupaszítottak, ám általuk mégsem esik a rendező a kiszámítható didaktizmus csapdájába. Sinise jól alkotja meg az ekkoriban még elmaradott, napsütötte kaliforniai vidék hiteles korrajzát, mely a hangulatteremtés fő eleme kellett legyen, hiszen a húsbavágó sorsdrámára a nagy gazdasági világválság keserű közege hangsúlyosan nyomja rá a bélyegét. Steinbeck műve olyan fontos értékeket jár körül alaposan, mint az önzetlen barátság, a védtelenekért való kiállás, de realizmusának hála a korkép felvázolásának mentén kritikai attitűd is jellemzi, mellyel a diszkriminációt, a végletes szegénységet, a vadkapitalizmust, és a sokszor már csírájában elhalni kénytelen amerikai álom kisiklását, s ezek tehetetlenséget generáló, létrontó hatásait veszi nagyító alá. Fontos szerepet kap a periférikus helyzetbe került emberek magánya (melyet az egymással szembeni antihumánus viselkedésből fakadó korlátok tartanak fenn), és az elidegenedés okozta kiüresedés ábrázolása, de a kilátástalannak ható küzdelmek mellett a szerény keretek között megnyilvánuló, jobb jövőről történő álmodozás, a majdani függetlenedés vágya is folyamatosan jelen van, és ad némi kapaszkodót. A legdrámaibb komponens pedig egyértelműen a kegyelem kérdéskörének és az oximoronként értelmezhető, ölésre is képes, kiáradó szeretet megnyilvánulásának megrendítő ábrázolása. A filmnek nem igazán közismert az operatőre (a skót Kenneth MacMillan), ennek ellenére kifejezetten szép fényképezést láthatunk. Malkovich jeleneteiben pedig rendszeresen oda kellett figyelni a beállításokra, hogy a karakter kellően nagynak látszódjék. Az anakronizmus az eddigiekből következően nem volt megengedhető, így (mint minden valamirevaló film esetében) fontos volt megtalálni az ideális forgatási helyszíneket. Bár középnyugaton simán lehetett volna keresni autenikus tájképpel rendelkező természetközeli miliőt, a rendező szerencsére meg tudta találni Kaliforniában is az eszményi helyszínt, méghozzá a Santa Ynez Valley (Santa Barbara County) területén. Elsősorban borvidékről van szó (nem véletlenül forgatták errefelé a Kerülőutak című nagyszerű filmet is), a szóban forgó farm is alapvetően borászatra szakosodott, ennek ellenére adottak voltak a dombokkal szabdalt nagyobb mezők bemutatását lehetővé tevő területek is. Pajtával is rendelkezett (ez a mai napig megvan), sőt a közelben húzódó Santa Ynez River nevű folyócska a fontos vízparti jelenetekhez is megfelelt. A Tyler Ranch helyszínét a valóságban tehát a kaliforniai Gainey Ranch adta.

Kiemelt kép

További képek: 1+2