Hamisítatlan ’80-as évek – 48 ÓRA (1982) kritika

Klasszikus / Elfeledett | 2021-09-05 | Szombati Zoli

Ezzel az emblematikus mozival indult el 1982-ben - fénykorát tekintve - bő egy évtizedes, felettébb nagy közönségsikernek örvendő hódító útjára a buddy-movie műfaja. A '80-as évek ennek köszönhetően bővelkedett az olyan laza és szórakoztató akciófilmekben, amelyeket nagydumás, valóban stílussal rendelkező, cool karakterek, fordulatos, de kissé egysíkú cselekményvezetés, szabadszájú humor, és az évtizedre abszolúte jellemző összetéveszthetetlen stílusjegyek (a korszellemre rezonáló nagyvárosi zsaruközeg, képi világ, zene stb.) uraltak. Ezek a filmek nem különösebben kimunkált, de annál szórakoztatóbb, szókimondó krimik akcióköntösben, alapvetően egysoros poénokon alapuló szituációs vígjátékelemekkel, több-kevesebb drámai töltettel fűszerezve. A főszerepben általában egy olyan duó található, akik így vagy úgy ellentétes személyiségűek, és nem feltétlenül önszántukból lépnek szövetségre (gyakorta visszaköszönő elem a folyamatos civakodás, sőt a kezdeti szembenállás sem ritka). Többnyire zsarupárosok vagy legalább az egyikük zsaru, és az érdekeik sokszor különbözőek (legalábbis kezdetben), majd összekovácsolódnak, sőt akár barátokká válnak, és nem mellékesen ellátják a velük szemben fellépő fickók baját, de úgy istenesen. Több neves rendező akadt, akik ennek a nagyon szerethető, mára jelentős nosztalgiafaktorral is bíró, a magyar szinkron tekintetében pedig igen jó lehetőségekkel kecsegtető zsánernek nem is egy reprezentánsát tették le arra a bizonyos asztalra: elsősorban Martin Brest (Beverly Hills-i zsaru, Éjszakai rohanás), a júliusban elhunyt Richard Donner (Halálos fegyver széria), és Walter Hill (48 óra, Vörös zsaru) nevét kell említsem. A felsoroltak mind sikeres, sőt a műfaj alapköveiként jegyzett filmek, melyek legelső képviselője éppen a 48 óra volt. A film elkészítése éveket tolódott, hiszen az alapötlet már a '70-es évek közepén megfogant, de csak az évtized végével terelődött komolyabb mederbe a dolog, elsősorban Lawrence Gordon producernek köszönhetően (az ötlet lazább kerete állítólag eleve tőle származott). Bekapcsolódott a munkálatokba Joel Silver is, akinek ez a film volt az első nagy dobása produceri minőségben. Gondolom sokaknak cseng ismerősen ezekből az időkből a Gordon-Silver-(John) Davis névsor a nyitó krediteket figyelve.

A szókimondó, néhol elég erőszakos stílus miatt a Columbia visszalépett, majd végül a Paramountot sikerült megnyerni, de ők is elég sokat akadékoskodtak, így a forgatókönyv több alkalommal átírásra került (olyannyira, hogy még a forgatás alatt is folyamatosan módosítgatták). Az írással debütált Roger Spottiswoode, aki egy elég nívós rendező lett később, de a végleges irányt a későbbiekben Walter Hill és Larry Gross szállította, a korszak akciófilmjei kapcsán ismert Steven E. de Souza közreműködésével. A stúdió tehát Walter Hillt választotta rendezőnek, aki egy markáns stílusú, kifejezetten sokoldalú filmes, bár érdekes módon az átütő sikerek rendezőként rendre elkerülték, holott már a '70-es évek közepétől szállította a meglehetősen egyedi látásmódú (akció)filmjeit. Ebben a korszakban egyértelműen a megbízható rendezők körébe tartozott, aki gyakorta kooperált ugyanazokkal a színészekkel. Furcsamód elég sok filmje lett nullszaldós, vagy bukott meg a mozipénztáraknál (a 48 óra az pont nem), így alulértékelt, bár karakteres rendezőnek tartom, ráadásul karrierje során mindhárom nagy akciósztárral forgathatott (Arnold Schwarzenegger, Bruce Willis, Sylvester Stallone), igaz ezúttal is mérsékeltebb sikerekkel. Hill a Vörös zsaru kapcsán Magyarországon is járt, mely film tipikus példája a szóban forgó műfajnak: kifejezetten csípem a dinamizmusáért, humoráért, és persze az echte '80-as évek feeling sem hiányozhatott belőle. Érdekes tény, hogy Walter Hill producerként viszont egészen sikeresnek mondható, hiszen az Alien-franchise összes filmjénél jelen volt, nem egy esetben mint ötletadó, vagy forgatókönyvíró is (az Alien-rajongók nyilván kívülről fújják már a Gordon Carroll/David Giler/Walter Hill trió névsorát). Eleve koncepció volt, hogy a főszereplőpáros egyik tagja egy nagydumás fekete fickó legyen. A kezdeti elképzelés a Clint Eastwood & Richard Pryor duó lett volna, ám Eastwood ekkoriban épp nem zsarut, hanem inkább rosszfiút akart játszani (ennek eredménye lett a Szökés Alcatrazból). Miután Jeff Bridges, Sly Stallone és Burt Reynolds visszautasította a szerepet, Nick Nolte hamar képbe került, aki a karrierje legtesthezállóbb karakterét (Jack Cates) hozta kiválóan a filmben, tehát a zsaruszerep kipipálásra került. A simlis börtöntöltelék, Reggie Hammond személyét illetően viszont a kérdés még elég sokáig nyitott volt. A karakterközpontú buddy-mozik legfontosabb kívánalma a tökéletes casting annak érdekében, hogy megfellebbezhetetlenül működőképes legyen az összhang a főszereplők között, hiszen ez a kapcsolat fogja működtetni hitelesen a filmet. A Saturday Night Live tv-show kapcsán figyeltek fel bizonyos Eddie Murphy nevű fekete komikusra, aki így berobbanhatott Hollywoodba, és világsztárrá válhatott a '80-as években. (A meglehetősen harmatosan sikerült folytatásnak - Megint 48 óra - már ő volt a főszereplője, és a gázsija is lényegesen meghaladta Nolte-ét, melyet elsősorban a zajos sikert arató, a műfaj alapját képező Beverly Hills-i zsaru két epizódjának köszönhetett). Gyakorlatilag ment a forgatás, amikor Murphy-t castingolták, így egyből belecsöppent a sűrűjébe. Érdekes módon a munkálatok közben majdnem elküldték, mert a Paramount fejesei nem találták elég viccesnek. De inkább azt az utat választották (Nolte és a rendező is kiállt mellette), hogy a forgatókönyvön csiszolgatnak még. A vérbeli rosszfiú szerepek kapcsán csatlakozott a gárdához James Remar és Sonny Landham, róluk pedig nem volt nehéz elképzelni, hogy bármire képesek - ráadásul Landham a való életben is állítólag egy vadbarom volt.

A finoman szólva nem túlzottan csavaros sztori szerint Jack Cates kollégáit egy rosszul sikerült razzia során kinyírja két körözött fegyenc, a rendőrgyilkosok utáni hajsza azonban nem megy simán, így a zsaru kénytelen felvenni a kapcsolatot egy bennfentes és simlis bűnözővel, aki "előéletéből" következően ismeri a mindenre elszánt elkövetőket. A dolog szépséghibája, hogy a jómadár Reggie Hammond éppen börtönbüntetését tölti. Nincs mit tenni, Jack kieszközli, hogy 48 órára kihozza fickót a rácsok mögül. Két napjuk van a tettesek nyomára akadni, azonban a hirtelenjében összeállt kis csapat nem valami ütőképes, hiszen folyamatosan egymás agyára mennek. Ahogy telik az idő, és kialakul némi respekt, illetve bizalom a másik fél irányába, úgy kerülnek egyre közelebb az ügy végleges megoldásához, hiszen összefogásban az erő... Egy ilyen filmet a karakterábrázolás módja és az ehhez passzoló színészi játék visz el a vállán, a történet igazából másodlagos. Sőt az sem zavaró, ha sablonokból építkezik, erre pedig még rá is játszottak a '80-as években, de ettől volt igazán hangulatos. Mivel Cates nagyon jó arc, Nolte ezúttal tényleg parádés, sőt ő igazából a történet igazi motorja. Mintha ráöntötték volna a cinikus, kissé besavanyodott, szabadszájú, az alkohollal baráti viszonyt ápoló, öntörvényű zsaru fenegyerek szerepét, aki először üt, aztán kérdez, de ha kell, tud barátságos is lenni. Jelentős plusz élvezeti faktor a szinkron, melyek közül csakis az eredeti a javallott, ahol Nolte Csernák János hangján szólal meg. Hammond "prototípusa" pedig szinte önálló életre kelt a későbbiekben, hiszen Murphy igen hasonlót vitt tovább a Beverly Hills-i zsaru filmekben, csak akkor már a másik oldalon. Az egymást folyamatosan zrikáló két karaktertípust már jól ismerjük a hasonló stílusú mozifilmekből, ekkoriban azonban még igencsak újdonságnak számítottak. Hatalmas előnye volt a korszak filmjeinek, hogy a szövegek tálalásának módját nem torzította el a politikai korrektség ma már kényszeresen elvárt diktátuma, és a nőkhöz való viszonyulás macsó megnyilvánulásai sem nagyon kerülhetnének ebben a formában vászonra manapság. A vicces, csipkelődő, de ténylegesen szókimondó trágárság persze nem összekeverendő a tahósággal, a nagyszájú froclizások közbeni csípős poénok kellő öniróniával nagyon is ülnek, a jellemfejlődést is magukénak tudó karakterek szerencsére ennek megfelelően lettek megírva. Sokat dob a laza hangulaton, hogy a színészek a dialógusaik jelentős részét improvizálták. ("Ülj a kocsiba és tedd a pofád alapállásba!") Sokat nem vállal fel a 48 óra a dögösebb szórakoztatáson túl, ám azt kiválóan teszi, így hangulatos kikapcsolódásnak ajánlható leginkább a maga nosztalgikus felhangjaival (elsősorban azok a korosztályok rajonganak érte, akik a '80-as években voltak egész fiatalok). És persze az említetteknek megfelelően zsánerteremtő filmtörténeti jelentősége is van Walter Hill mozijának, irányt mutatva a többieknek. James Horner szaxofonos-csörömpölős zenéje önmagában is egy nosztalgiabomba, melyet szinte egy az egyben továbbvittek a Schwarzenegger főszereplésével készült Kommandóba. A 48 óra egyfajta városi road movie is, így ennek megfelelően szerteágazó lokációk jellemzőek. Bár a történet San Franciscóban játszódik, csak egy részét vették fel itt (például Vallejo Street - Jack nőjének lakása; Hyde Street - a zsarugyilkosság; Woodward Street - Luther elfogása). Logisztikailag egyszerűbb volt számos éjjeli jelenetet Los Angelesben forgatni, DTLA számos utcája feltűnik a South Grand Avenue környékén. A Torchy's bár helyszíne a filmekben sokat látott West 5^th Street, a bunyó utáni benzinkúté (Historical Gilmore Gasoline Station, ma már sajnos Starbucks üzlet) pedig a North Highland Avenue. Börtönként a Lincoln Heights Jail szerepelt, melyet már jóval a forgatás előtt bezártak, de a mai napig használják filmforgatási célból.

Kiemelt kép

További képek: 1+2