Királydráma a sivatagban I. felvonás - DŰNE (2021) kritika

Premier kritikák | 2021-10-21 | Sós Áron Árpád

Vannak olyan művek, amelyek valamilyen szempontból meghatározó alkotásaivá váltak a popkultúrának, illetve a világtörténelemnek. Frank Herbert 1963-ban megjelent Dűne című könyve pont ilyen alkotás. A legendás író alapjaiban reformálta meg a sci-fi műfajt a művével, ugyanis ő volt az első olyan szerző, aki a maga összetettségében igyekezett megmutatni egy bolygó ökológiáját: a világ egy hatalmas, bonyolult rendszer, amely alakítható, és bármilyen kisebb változás hatalmas kihatást gyakorolhat a rendszer egészére. Herbert összetett, mély filozófiájú, valamint rétegelt világával, illetve karaktereivel bíró műve mai napig példaként áll a sci-fi műfaj alkotói előtt. Fél évszázaddal a megjelenése után is meghatározó szereplője a popkultúrának és különféle sci-fi listáknak, rendre be szokták választani még manapság is a legjobb könyvek közé. Hatása a különböző médiumokra felmérhetetlen, például a Dűne nélkül ma nem lenne Star Wars. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy Hollywood újra és újra megpróbálkozik egy-egy adaptációval, a Dűne kapcsán. Alejandro Jodorowsky sikertelenül próbálta vászonra vinni Herbert grandiózus művét, David Lynch 1984-ben bemutatott adaptációja felemásra sikeredett, mert pont a regény lényegét nem sikerült megértenie és bemutatni a kultikus rendezőnek. A 2000-es évek elején pedig a Sci-Fi Channel próbálkozott meg egy feldolgozással, minisorozat formájában. Csakhogy a szerény költségvetésből készült széria hamar a feledés homályába merült. Most viszont a sci-fikkel már bizonyított Denis Villeneuve rendező hozta el nekünk a regény legújabb adaptációját, a Warner közreműködésével.

A fentiek alapján egyébként a Warner, illetve a Legendary Pictures elég merészet húzott, hogy bevállalták a Dűne legújabb megfilmesítését. Egyrészt a kultikus alkotást adaptálhatatlannak tartják sokan, ami a múltbéli próbálkozásokból, illetve a regény összetettségéből adódva, nem alaptalan feltételezés. Másrészt Villeneuve kimondottan réteg rendezőnek számít a filmvilágban, annak ellenére, hogy korunk egyik legjobb direktorának tartják számon szakmai körökben. Szóval a stúdió kockáztatott, nem is kicsit, de vajon megérte nekik?

A távoli jövőben járunk, az emberiség már meghódította a világűrt és számtalan bolygót népesített be szerte az Univerzumban. Az ismert világegyetem legfontosabb terméke a fűszer, mely meghosszabbítja az életet, élő számítógépet csinál az emberből, valamint lehetővé teszi az űrutazást. Aki a fűszert birtokolja, az uralja az Univerzumot.  Ám ez az értékes anyag csak egyetlenegy helyen található meg a galaxisban: a sivatagos, és kegyetlen Arrakison, amelyet csak úgy hívnak: a Dűne.

A Harkonnen-ház 80 évig vasmarokkal kormányozta a Dűnét, csakhogy az Univerzumot irányító császár visszahívja őket a bolygóról, hogy annak felügyeltét az Atreides családnak adja át. Az Atreides-ház persze hamar rájön, hogy az ajándék nem is annyira ajándék, mint inkább egy kelepce, és ha nem vigyáznak a Dűne lesz a végzetük. Közben a házat vezető Leto Atreides herceg (Oscar Isaac) fia, Paul (Timothée Chalamet) a saját vízióival küzd, miközben arra próbál rájönni, hogy az ember küzdhet-e a saját végzete ellen vagy sem.

Denis Villeneuve már a korábbi filmjeiben is bebizonyította, hogy nagyon ért a csendes, kívülről és belülről egyszerre ható feszültség felépítéséhez és fenntartásához. Itt sincs ez másképp. A rendező egyedi látásmódja továbbá kiválóan passzol Herbert monumentális művéhez. A mostani adaptáció így kellően grandiózus lett, sajnos azonban közel sem tökéletes.

Míg a Szárnyas fejvadász 2049 esetében Villeneuve a felmerült filozófiai kérdésekre bőven hagyott időt, addig itt átrohanunk a témákon (a messiások szerepe, a természet és az ember kapcsolata, a vallás szerepe az emberek életében, küzdhet-e az ember a sorsa ellen). Nem beszélve arról, hogy ezen témák nagyja felszínesen van csupán kezelve a filmben. Hiába a közel 3 órás mű, mindenre nem jut idő, a politikai machinációkat például egy tollvonással áthúzták a készítők. Ennek következtében Villeneuve alkotása több helyen kapkodós, főképp az elején jön ez ki, ahol az első félórában mindenkin végig rohanunk, hogy a bábuk minél előbb a táblán lehessenek. Emiatt azonban a történet sok helyen érthetetlenre (A Mentátok bemutatása kimaradt), a karakterek egy része pedig érdektelenre sikerült. Továbbá nem egyszer leül az alkotás, ahonnan csak nagy nehezen tud felállni, ha fel tud egyáltalán. A helyzeten az sem segít sokat, hogy a cselekményen végig érezhető, hogy egy történet első felét kapjuk csak meg (a film elején fel is tűnnek a part one szavak), a film lezárásán meg abszolút, mintha elvágták volna a szalagot. Egyszerűen nincs normális befejezése a műnek.

A színészekre nem lehet panaszunk: Timothée Chalamet, Javier Bardem, Oscar Isaac, Jason Momoa, Charlotte Rampling, Rebecca Ferguson, valamint Stellan Skarsgård egytől egyig brillízok a szerepében. Már a puszta kisugárzásukkal élettel töltik meg a karaktereiket, ennek köszönhetően pedig olyan, mintha a könyvek lapjairól léptek volna elő a szereplők. Rebecca Ferguson például kiválóan fogta meg Jessica összetett személyiségét, aki a szélsőséges érzelmei között precíz pontossággal lavírozik. Stellan Skarsgård pedig, mint Harkonen báró, a puszta hangjával képes bárkiben megfagyasztani a vért.

Zendaya tényleg igazat mondott, mikor a film premierje előtt kijelentette, hogy alig szerepel a filmben. Így, aki miatta ülne be a Dűnére, az vélhetőleg csalódva fog távozni a moziból.

Ahogy már fentebb is említettem, a film sok helyen kapkod, ami miatt néhány karakter motivációja, illetve jelleme elsikkad. Ezt a legjobban David Dastmalchian Piter de Vriesje, Csang Csen Yuanja, valamint Stephen Henderson Thurif Hawatja sínyli meg a legjobban. Míg a könyvben mindegyikük fontos szereplője volt a történéseknek, addig itt mind a hármójuk statisztaszerepben tetszeleg. Yuan esetében ez kimondottan zavaró volt, mivel hozzá köthető a film egyik fordulata.

Hans Zimmer ismételten odatette magát, taktusai kiválóan egészítik ki Villeneuve rendezését, valamint a film látványvilágát. Ahogy John Williams felemelte és epikussá tette egykoron George Lucas műveit a zenéjével, úgy emeli fel most Zimmer a Dűnét. Annak pedig nagyon örültem, hogy a legendás zeneszerző inkább a horror, illetve az arab kultúra taktusai felé mozdult, miközben megőrizte a rá jellemző grandiózusságot. Mivel az Arrakis egyfajta allegóriája az arab világnak, így a keleti zene beemelésével, sokkal autentikusabbá tette a Dűne univerzumát.

A látványvilág annyira káprázatos és grandiózus lett, hogy a film egyből beszippantja a nézőjét. Sajnos azonban sok helyen steril a végeredmény. Hiába néznek ki brutálisan a városok, hiába lett minden jelmez nagy odafigyeléssel elkészítve, ha a végeredmény szempontjából néhány elem csak makettnek érződik. A városok hatalmasok, és részletesen kidogozottak, ám élettelenek. Egyszerűen nem hisszük el róluk, hogy emberek lakta helyszínek, hogy tényleg egy adott bolygó központjai lehetnek. Sokkal inkább olyan érzést keltenek, mintha egy szellemvárost látna az ember. A jelmezek pedig színtelenek és szagtalanok, túl komor képet festenek az adott házról, vagy a népről. Nem érzem azt, hogy tényleg ebben harcolnak, alszanak, vagy mondjuk élik a mindennapi életüket. Valahogy pont azok a kis részletek hiányoznak, amitől elhiszem, hogy ez valóság.

Denis Villeneuve alkotása kétségtelenül az eddigi legjobb Dűne adaptáció. Kellően grandiózus, a zenét, illetve a színészeit nem érheti panasz (még a mellékszerepekben is A-listás sztárok láthatóak).

Sajnos nagyon hiányzik a végéről az a bizonyos második rész, ami remélhetőleg a jövőben elkészül. Nem ez lesz a következő A Gyűrűk Ura, ugyanis hiányzik belőle egy bizonyos plusz, így továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy a Dűne nem mozivászonra való, sokkal jobban működne miniszériaként. De ennek ellenére látni kell, főképp a mostani felhozatalban.

Képek: TMDb