Gyilkosság a szerelemhajón – HALÁL A NÍLUSON (2022) kritika

Premier kritikák | 2022-02-20 | Faragó Tamás

Agatha Christie munkásságát valószínűleg senkinek sem kell bemutatni. Shakespeare után a legismertebb angol író. Történetei amellett, hogy csavarosak és érdekesek voltak, kellő drámával és élő karakterekkel rendelkeztek. Nem véletlen, hogy megszámlálhatatlanul sok feldolgozása van a műveinek, legyen az színdarab, film, videójáték, sőt ha lenne elég merszem rákeresni valószínűleg még pornós adaptációkat is találnék. Ekkora életművel nem csoda hogy az írónő, több kultikus művet és ikonikus karaktert adományozott a világörökségnek. A legismertebb figurája a csavaros eszű Hercule Poirot. Az évtizedek során olyan legendás színészek játszották el a belga magánnyomozót, mint Albert Finney, Peter Ustinov, David Suchet, Ian Holm, Alfred Molina vagy John Malkovich. Legutóbb pedig a Shakespeare adaptációkkal ismertté váló Kenneth Branagh helyezte arcára a legendás bajuszt az Orient expresszen. A klasszikus krimi meglepő sikert aratott és így elkészülhetett a folytatás, amiben a vonatot hajóra cserélik.

Hercule Poirot épp Egyiptomban nyaral, mikor találkozik barátjával a korábbi epizódból megismert Bouc-kal. A fiatalember épp egy esküvővel egybekötött nyaraláson van, amire el is hívja a nyomozót. Természetesen Poirot pont a legjobbkor érkezik, hiszen az ifjú pár élete vélhetően halálos veszélyben forog. Miután a szereplők összegyűltek már nem kell sokat várni arra, hogy megtörténjen a tragédia és a nyomozó aktivizálja magát.

A Halál a Níluson egyenes folytatása a Gyilkosság az Orient expresszen című résznek. Nem elég, hogy utalásokat kapunk és szereplők térnek vissza, de a stílus is ugyanaz maradt. Branagh igazi színházi emberként nyúlt a könyvhöz teátrális nagytotálok, monológok a levegőben és dús érzelmek. A film gyönyörű, a CGI is meglepően erős egy krimihez képest. Hatalmas tájképeket kapunk, Egyiptom valószínűleg a valóságban sem volt soha ennyire vonzó és megkapó, mint ebben a moziban.

Ezzel szemben az egyszerű narratív részeket hiába próbálja feldobni pár vágással a rendező, nagyobb részben beszélő fejeket látunk, akik általában ugyanazokat a gondolatokat lövik körbe, mint a többiek. Önismétlő beszélgetések hangzanak el percről percre és ez hosszútávon eléggé fárasztó.

Branagh megpróbál egy melodramatikus hőst csinálni Poirotból, de ez csak félig sikerül neki. Több személyes motivációt ad neki, viszont ez ad egy furcsán felépített, eléggé megalapozatlan szerelmi szálat Sophie Okonedo karakterével, ami amellett, hogy sehova nem fut ki a két színész között egyáltalán nincs kémia. Ezzel szemben Bouc-kal felépített barátsága és múltbéli tragédiái sokat mélyítenek a nyomozó figuráján.

Az eredetihez képest nagyon sok karaktert és motivációt megváltoztattak, hogy sokkal jobban igazodjanak a film fő témaköréhez, ami ugye a szerelem. Ezek az apró alakítások amellett, hogy modernizálták a karaktereket, adnak pár meglepetést a Christie rajongóknak is, még ha a fő történetszálon nem is változtattak az írók.

Branagh ismét egy igazi sztárgárdát szedett össze, ami nem is csoda, hiszen egy a mozikban már nem túl népszerű műfajt kell eladnia a közönségnek. A feladat ismét jól sikerült, a felkért művészek remekül teljesítik a feladatukat, nem kiemelkedő, de korrekt alakításokat láthatunk. Egyetlen igazi csalódást számomra Armie Hammer okozta. A színészt a saját maga által szétbarmolt karrierje ellenére nagyon is tehetségesnek tartom és nagyon meglepett, hogy mennyire túlzásba esett a színpadias alakítással. Ez valószínűleg inkább a rendező hibája, akinek a színészvezetése ebbe az irányba vihette el, mégis a többiekhez képest kiemelkedően volt ripacs.

A Halál a Níluson talán egy fokkal gyengébb az előző filmnél mégis nyugodtan tudom ajánlani a krimi és az Agatha Christie rajongóknak. Egy igazán szép és látványos feldolgozása a műnek, amiben vannak hibák, de az összkép pozítív. És hát milyen sűrűn láthatunk krimit a moziban?!

Képek: TMDb