Színház az egész világ – EUFÓRIA (2022) 2. évad kritika

Premier kritikák | 2022-03-02 | Ben Palmer

Hosszú várakozás után visszatért végre – a rajongók nem kis örömére – az HBO sikersorozata, az Eufória, mely széria, bár provokatív kendőzetlensége miatt sokaknál kiverte a biztosítékot, az viszont kétségtelen, hogy érzelmi impulzusok terén csillagos ötösre vizsgázott. Az első évad botránykeltő magatartása tökéletesen lefektette azokat az alapokat, hogy mit is várhatunk ennek a sorozatnak a természetétől, és bizony már a második etap nyitódarabja is arról árulkodott, hogy ezúttal nem csak tartani fogjuk ezt a vonalat, de még mélyebbre kerülünk azon a bizonyos erkölcsi lejtőn. Ezáltal nem csupán ahhoz volt minden adott, hogy tovább folytassuk a barangolást a különböző mentális betegségek, illetve szexuális devianciák nem túl kellemes ösvényén, hanem arról is biztosítva lettünk, hogy a Z generáció tovább boncolgatása által ez alkalommal is jó néhány réteget lehámoznak majd szereplőink lelkének teljes lecsupaszítása érdekében.

A történet hátterének ismertetésével már nem is húznám az időt, lévén mára már úgy gondolom, mindenki tudja, hogy mi a fő katalizátora a szériának, viszont annyit nem árt tudnunk, hogy ebben a 8 részben sokkalta jobban fog érvényesülni a tini-dráma műfaj, mint korábban, ez pedig ahelyett, hogy visszavetette volna a sorozat lendületét, inkább új szintre emelte azt.

A második évad jellege egyébként felfogható egyfajta erőteljes szimbolikának is, mintha csak egy viharos lelkű tinédzser érzelmi változékonyságára akartak volna reflektálni vele a készítők, hiszen erőteljesen, mélyen, minden eddigi előzményhez képest sötétebben indul el a cselekmény, hogy aztán félúton elkezdje megtalálni a megnyugvást, a fináléra pedig az egyértelmű feloldozást. Az egyik legnagyobb erénye persze továbbra is az a sorozatnak, hogy nem érzi tisztjének azt, hogy ítélkezzen bárki felett is. Nem erkölcsi tanmeseként akar szolgálni, sokkal inkább problémák, mentális zavarok, vagy éppen a szülői felelőtlenség következményeire szeretne rávilágítani és azok hátteréhez betekintést nyújtani, ami abban is tetten érhető, hogy ebben az évadban jóval több teret kapnak a szülők. Ez a pozitívum pedig kéz a kézben jár a másikkal, amit már korábban is említettem, miszerint hangsúlyosabbá válik a tény, hogy tinédzserek drámázása kerül fókuszba, ami által nem csak sokkal érzelmesebbé válik a sorozat, de jóval azonosulhatóbbá is, ezáltal pedig befogadhatóbbá.

A főszereplő bár továbbra is Rue Benett (Zendaya) és az ő pokoljárása a különböző kábszerek lélekvesztő bódultságában, de nagyon jót tett a színvonalnak, hogy több karakter is felnőtt hozzá, - ez értendő mind a sorozatbéli karakterekre, mind magukra a színésztársakra - ami miatt sikerül elkerülni még éppen időben a befásulást az Eufóriának.

Ezen állításomat a legjobban talán Nate Jacobs (Jacob Elordi) és Cassie Howard (Sidney Sweeney) karakterútjain tudom a legjobban prezentálni, akik nem csak amiatt jó példák, mert ebben az évadban többször is összefonódik a sorsuk, de külön-külön is egy olyan látleletet tudunk kivonni a lelkiviláguk boncolgatása által, amik önmagunkban megérnének egy-egy kritikát. Nate például bár továbbra is szenved apja hagyatékától és küzd a saját démonaival, amik egyértelművé teszik mennyire eltorzult a szexuális magatartása, valamint totálisan eltörlődtek benne az erkölcsi határok, mégis igyekszik ebből a béklyóból szabadulni és megváltani magát valamilyen módon, amire több kétségbeejtő próbálkozást is láthatunk ebben az évadban. Aztán ott a másik oldal, Cassie, aki szintén apja miatt szenved, csak más tekintetben, hiszen önbizalomhiánya beteges társfüggőségével párosulva talán a legtaszítóbb karakterré teszi a fináléra, de felette se ítéletet mond a széria, sokkal inkább mutatja be érzelmi torzulása által kicsúcsosodó idegösszeroppanás formájában azt, hogy nem feltétlenül szükséges drogfüggőség ahhoz, hogy bizonyos impulzusok ki tudják fordítani magunkból igazi valónkat. Rajtuk kívül még idén több terepet kap végre az eddig leginkább árnyékként jelenlévő Lexi, aki egyértelműen a pozitív oldalt képviseli azzal, hogy előtérbe kerül, ugyanis általa szintén egyfajta szimbolikus kinyilatkoztatásként sikerül megerősíteni azon tényt, miszerint mindig azok látják a legtöbbet belőlünk, a természetünk igazi valójából, akik csendben, a háttérben figyelnek. Az általa rendezett darabon keresztül ráadásul a sorozat egyfajta önreflexív módon azért mégiscsak ítéletet mond karakterei felett, amit a parádés kivitelezésen felül olyan módon tesz, hogy rávilágítson minket arra, bármennyire is megszerettük ezeket a személyeket, egyikük se szent és ez túlmutat azon, hogy tinédzserek, hiszen még kiforratlan személyiségek, lelkük összetettségét pedig számos érzelmi behatás teszi és tette olyanná, amilyenné váltak.

Azonban minden éremnek két oldala van, így nem állíthatom, hogy ne tudnám megérteni azokat, akik nem tudnak együtt rezonálni ezzel a sorozattal, hiszen kétségtelen, hogy nincs egy olyan társadalomkritikai íve, mint például a Fekete tükör szériának viszont az Eufória nem is erre vállalkozott. Igaz, azért észlelhetjük, hogy igyekszik bemutatni a tinédzser lét és főleg a mai generáció diadalmas és árnyoldalát egyaránt, de ahogy mondtam nem ítélkezni akar, hanem megmutatni azt, hogy a képlékeny, a félig-meddig még gyermeki lény mennyire is befolyásolható mindkét irányba az őt ért különböző érzelmi behatásokon keresztül. Tény, hogy ebben az évadban, főleg az első felében sokkal több esetben sikerült már az öncélúság irányába terelődni és a hatásvadászat sem maradt el a túltolt képi metaforákról már nem is beszélve, viszont szerencsére a második felére az etapnak sikerült lehiggadni és a sötét felhők mögül végre megpillantani a Napot. Amellett pedig semmiképpen nem szeretnék elmenni szó nélkül, hogy erre az utazásra is velünk tartott hazánk fia, Rév Marcell, aki ismét szenzációs képi világgal varázsolt nekünk lüktető, neonfényekben úszó émelyítő atmoszférát Labrinth, ezúttal is kiváló taktusaival karöltve. 

Hogy mi vár ránk a folytatásban? Őszinte leszek, fogalmam sincs, ugyanis a második évad záró szekvenciája sokkal jobban érződik egyfajta búcsúnak, mintsem nyitva hagyott folytatásnak, ami miatt lehetetlen megmondani mi várható a már bejelentett harmadik évadban, egy viszont biztos, már semmi sem lesz ugyanaz, mint azelőtt. Ez a tény pedig javára is válhat a sorozatnak a későbbiekben, vagy éppen kárára, mert valljuk be, van még mit elmesélni a főszál és maga a generáció továbbfejtése tekintetében is, de szüksége lesz bizonyos tekintetben egyfajta profilváltásra a szériának, különben könnyen a monotonság lehet a veszte, ami egyébként mind a két évadban, de még a különkiadásokban is azért elő-előbukkant több alkalommal is.

Összegezve gondolataimat azt mondhatom, hogy a rajongók ebben az évadban sem fognak csalódni, sőt jóval közelebb fognak kerülni a karakterekhez, mint az előző során, azonban fel kell készülniük rá, hogy egy sokkal érzelmesebb, a szó egy másik értelmében eufórikus utazásra váltanak jegyet, mely járaton még mindig érdemes nyitott szemmel és szívvel utazni, a sorozat meg fogja hálálni hűségünket.

Képek: TMDb