A kib@szott Nicolas Cage visszatért! – A GIGANTIKUS TEHETSÉG ELVISELHETETLEN SÚLYA (2022) kritika

Premier kritikák | 2022-05-11 | Juhász Péter

Nicolas Cage a különcök különce, karrierje őrületes hullámvasút száguldáshoz hasonlítható, aki egészen az Oscar-díjas magaslatról zuhant alá a ZS-kategóriás förmedvények sikátorába. Miután megtapasztalta a fényűzést, amihez foggal és körömmel ragaszkodott, idővel saját megalomániája vezette szakmai mellékvágányra. Noha állítása szerint az elmúlt tíz év termése tudatos döntés eredménye, azért az egészen biztosan elmondható, hogy kevés volt közte az igazán értékelhető darab. A Pig és a Joe, vagy a Mandy mellé ugyanis tucatnyi fércmunka árán jutott csak el oda, hogy letudva tartozásait, kiegyenlítve a számlát, végre ismét egy hibátlan produkcióban szerepeljen. Ez pedig A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya, mely rengeteg humorral, akcióval és nem kevés öniróniával rántja vissza a legendás Coppola család sarját a mozis élvonalba.

A történet szerint Nicolas Cage, a hollywoodi színész épp karrierjével küzd (minő meglepetés), miután több nagy filmszerepből is kihagyják, és közben folyamatosan zaklatja fiatalabb énje, "Nicky", aki amolyan lélektani tükörképként jelenik meg folyton neki. Egykori feleségével, Oliviával (Sharon Horgan) és lányával, Addyvel (Lily Sheen) való kapcsolatára is rányomja bélyegét az évek óta tartó szakmai elhanyagolás. A lánya születésnapi partiján bekövetkező kínos és megalázó eseményt, valamint egy kulcsfontosságú filmszerep elvesztését követően úgy érzi, hogy ideje visszavonulni a színészkedéstől. Elfogadja ügynöke finoman szólva is furcsa ajánlatát, amelynek értelmében Mallorcára utazik, a milliárdos playboy Javi Gutierrezhez (Pedro Pascal), hogy ő legyen a díszvendég a férfi születésnapján. Eleinte bosszantja a fickó mániákus rajongása, és ragaszkodása ahhoz, hogy egy általa írt forgatókönyv alapján filmet készítsenek, de hamarosan inspirálóan kezd hatni rá a kettejük között, a filmek iránti szereteten alapuló barátság kialakulása. Nem sokkal később aztán felbukkannak a CIA ügynökei, akik úgy vélik, hogy Javi fegyverkereskedelemből szerezte vagyonát, és elrabolta egy politikus lányát. Hiába rém kellemetlen az egész, Nic Cage végül úgy dönt, segít a CIA-nak a küldetésben.

A filmet a Csajkeverők direktora, Tom Gormican rendezte, és az a Kevin Etten vetette papírra, aki pályafutását a The Late Show with David Letterman írójaként kezdte, majd olyan neves televíziós sorozatok forgatókönyvírója és producere lett, mint a Reaper-Démonírtók, A munka hősei, a Dokik és a Született feleségek.

Kérem szépen, mindenki nyugodjon le a pics*ba, Nicolas Cage újra a régi, sőt! Talán még annál is jobb! Ha egy filmben Nic Cage önmagát alakítja, ráadásul egyből kettős szerepben, az csakis orgazmust jelenthet az igazi fanoknak. Szerencsére, ezúttal azok is egészen biztosan mosolyogni fognak rajta, akik eddig ki nem állhatták, mivel hősünk nem rest görbe tükröt állítani saját maga elé. Nem egy hibátlan poén és frenetikus pillanat van a filmben, ami legfőképp annak köszönhető, hogy Cage végre alaposan szembeköpi önmagát. Előkerülnek karrierje ikonikus pillanatai, a legjobb darabok is megkapják a magukét, és közben a színész végig önmagát parodizálja. A rettenetes ripacskodás ezúttal hatalmas nevetéseket szül, Cage ugyanis őszintén szerethető, a drámaibb pillanatokban pedig legszívesebben magunkhoz ölelnénk.

Kellett már nagyon neki ez a film, mint anno kellett Jean Claude Van Damme-nak is a JCVD című szatíra (ha még nem láttad, keress rá most!). Az elmúlt 10 esztendő alatt ugyanis az Oscar-díjas színész nem egyszer zuhant alá a mélybe, és csak a legfanatikusabb rajongóknak köszönhető (meg persze imádni való piperkőcségének), hogy nem nyelte el teljesen a feledés szürke homálya. Cage mellé hibátlan szereposztásnak bizonyul Pedro Pascal, akit én eddig még nem tudtam ennyire szeretni, mint itt. Egyszerűen hibátlan párost alkotnak! A film kellően pörög, a cselekmény egyszer sem ül le, nem túlzó, és ami talán a legfontosabb; egyszer sem vesz kínosan kellemetlen irányt, egy percig sem éreztem, hogy egy újabb B-kategóriás vergődést látok az egyszer volt remek színésszel a főszerepben.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya kellemes kis nyári mozi, rengeteg mókás jelenettel, pörgős akciókkal, kiváló szereposztással, és egy jó adag maró gúnnyal, és ami a legfontosabb; alázattal megpakolt forgatókönyvvel. Nicolas Cage végre újra bebizonyíthatja; remek színész, akivel anno elszaladt ugyan az a bizonyos ló, de mostanra szépen beállt a mérleg nyelve középre, és újra lehet őszintén rajongani iránta. Egyszerűen azért, mert soha, senki sem volt még Hollywoodban ennyire menő, önimádó, megalomán, és mégis roppant szerethető karakter egyszerre.

Képek: TMDb