Bravúros berepülés - TOP GUN: MAVERICK (2022) kritika

Premier kritikák | 2022-05-25 | Juhász Péter

A Top Gun a ‘80-as évek egyik ikonikus alkotása, melyben az akkor már közel szupersztár Tom Cruise és a feltörekvő Val Kilmer élete mozgóképes párbaját vívta a maszkulin hősök légi birodalmában. Tony Scott filmje korszakalkotó látványvilággal és enyhén propagandaszagú felhanggal bírt, a kritikusok ugyan nem favorizálták, de a közönség szerette, sőt, idővel kultikus magasságba emelkedett, mint Maverick és Iceman sugárhajtású repülőgépeik fedélzetén. Azóta sok idő telt el, mindannyian öregebbek lettünk, a világ is megváltozott. A 80-as évek szentimentális ragyogása már a múlté. A retro láz azonban elevenen lobog, nem csoda, ha Tom Cruise is leporolta ikonikus bőrdzsekijét, felpattintotta még mindig menő Ray Ban napszemüvegét az orra hegyére és újra az egekbe tör.

Több mint 30 év telt el a nagy repülés óta, Pete ’Maverick’ Mitchell százados most magányosan éldegél egy régi hangárban, bütyköli kedvenc kisrepülőgépét, és közben a múlt fájdalmas mozzanata őrli lelkivilágát. Egykori társa tragikus elvesztésének fájó emléke kísérti. Hiába fakul már megannyi múltbeli pillanat, Goose halálának képei elevenen lobognak szemei előtt. A ranglétrán sem lépett feljebb, de így legalább 36 év szolgálat után is bátran repülhet. Repül, sőt, szárnyal! Élete mozgatórugója a kéklő fellegekben rejlik még most is. Egy nap aztán megtalálja a múlt, behívják ugyanis egykori riválisa, Tom "Iceman" Kazansky admirális, az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának parancsnoka utasítására, hogy segítsen egy csapat Top Gun-ifjoncot kiképezni egy különösen veszélyes küldetésre. A csapat tagjai között van Bradley "Rooster" Bradshaw hadnagy is, aki Nick "Goose" Bradshaw fia. A szakmai kihívást tetőzi a feladat lélektani súlya, mivel kénytelen szembenézni egy kivételesen veszélyes megbízatás mellett egykori barátjának fiával.

Jerry Bruckheimer producer és aranytojást tojó tyúkja, az örökifjú Tom Cruise egyszerűen nem tudnak hibázni. A Top Gun: Maverick ugyanis minden kezdeti félelmem ellenére sem okozott csalódást, sőt! Én nagyon bírtam az első részt; az a fajta egyedi ízvilág jellemezte, amit a korszak nyújtott, és amit a macsón menő pilóták a vásznon leműveltek, még most is simán rabul ejt. Noha nem vagyok a száguldás őrült szerelmese, nem rajongok túlzottan a motorkerékpárokért, és a repülés iránt sem éreztem soha őrült szerelmet, az a fajta extrém katarzis, amit a Top Gun univerzuma okoz mégis rabul ejt. Joseph Kosinski rendező biztos kézzel vette át a láthatatlan stafétát a néhai Tony Scottól, aki az első részt anno az egekbe emelte. A 2022-es év Top Gunja pedig nagyszerűen veszi az akadályokat, ügyesen építkezik, és végig képes egyensúlyban maradni úgy, hogy az első perctől fogva remekül illeszkedik a múlt világához, illetve működik az akciófilm műfajának mai valóságában is. Iszonyatosan feszült, brutális akciójelenetekkel telített és közben humorban, valamint érzelemben is dús mozgóképes orgia.

Karakterei nagyszerűen illeszkednek a régi Top Gunhoz, részben elődeik tükörképei, így a nosztalgiafaktor és az aktuális film úgymond kerek egészet alkotnak. A feszültség a történet előrehaladtával egyre nagyobb iramban növekszik, egyre komolyabb erővel présel a székbe, mint 9 Mach felett a gravitáció a pilótákat. Ami roppant üdítő, hogy az alkotók mégsem visznek túlzásba semmit, nagyon okosan, mindenre odafigyelve készült el a film. Rettegtem ugyanis, hogy túlcsordul majd az érzelem, elönt mindent a giccs és a túlzás negédes lavinája folytja meg az egészet. Ezzel szemben a történet íve precíz, az akciók kimértek, a humor pont annyi, amennyi kell és még a romantikus szál is roppant óvatos, roppant hitelesen ábrázolja két korosodó ember érzelmi viharát.

A látvány valami egészen elképesztő, talán életemben nem éltem még át ehhez foghatót moziban, de ez szerintem el is várható egy Bruckheimer-Cruise produkciótól. Szigorúan moziban nézős darab a Maverick, kötelező nagyvászon látni az égi héroszok kalandjait! A főbb szereplők, mint Miles Teller vagy Jennifer Connelly, és a többiek is mind méltó társak a régivágású hős oldalán. Tom Cruise félelmetesen visszafogott a szerepben, de azért végig jelen van az örök macsó alakja is ebben a legendás szerepben. És akkor még Val Kilmerről nem is beszéltem, de vele majd inkább mindenki találkozzon a moziterem sötét magányában. Jelenlétével lett még jobb film a Top Gun: Maverick! 

A repülőgépek dermesztő suhanása közepette a néző végig az események közepén találja magát, a film szerencsére nem csupán látvány, de lélektani szempontból is közel nagybetűs mestermű! Akad viszont egy aprócska bökkenő, ami a film végén következik be. A hibátlanul felépített mozi utolsó fejezete megbillen, és amikor már azt hittem; egyszerűen képtelenség elrontani, megtörik kissé a varázs. Ennyire rég keserített már el egy film megbicsaklása. Annyira szépen áll össze az egész, tényleg félelmetesen profi munka és pontosan ezért iszonyú dühítő a Maverick végén az a felesleges, plusz 10 percnyi cselekmény. Amikor a tűpontos és kegyetlenül őszinte finálét megtöri Hollywood, mert mindenképpen kell a pátosz, a mozirajongó bizony felszisszen; miért nem tud soha elég bátor lenni az álomgyár?! Miért kell feltétlen lekerekíteni a történetet, elvarrni mindenképpen a szálakat, és miért nem lehet keményebben, őszintébben lezárni a Top Gun: Maverick frenetikus mozgóképes élményét?!

Na, de annyi baj legyen! Tom Cruise így is örökké fiatal marad, a gépek félelmetesen hasítanak most is a kék égbolton, az ifjoncok pedig mindig vadak és merészek lesznek, ahogy lenniük kell, és amikor felsejlik a vásznon, hogy Tony Scottra emlékezünk ezzel a produkcióval, a nézőt bizony könnyes melegség járja át. Azt a kis sebet a végén pedig már el is felejtettük, hiszen a Top Gun pilótái így is képesek voltak maximumra járatni a dolgokat, a Maverick méltó módon ünnepli a klasszikust. Majdnem bravúr, de így sincs okunk a panaszra!

Képek: TMDb