A kilátástalanság fanyar íze – VÖRÖS RAKÉTA (2021) kritika

Premier kritikák | 2022-08-05 | Ben Palmer

Sean Baker neve sokak számára annak ellenére se csenghet ismerősen, hogy nem ma kezdte az alkotói pályáját, mégis valahogy megmaradt a legtöbbek számára egy periférián kívüli zónában, pedig egyik nagy visszatérője a fesztiválszezonoknak, nem mellesleg mostani kritika alanyunkként szolgáló filmje bemutatására a tavalyi Miskolcon rendezett CineFesten is sor került, ahol a direktor mellett, Simon Rex személyében a főszereplő is tiszteletét tette. Persze láthatólag ez egy cseppet sem zavarja Bakert, hiszen nagyon is otthonosan mozog ebben a reflektorfényt nélkülöző közegben, és ennek a szellemiségnek a varázsa jól behatárolóan ki is adja a képlet végén számunkra a rendező minden egyes stílusjegyét, mely a függetlenfilmezés egyik utolsó mecénása szerepkörön túl is egy igazán izgalmas figurává teszi személyét és alkotásait egyaránt. 

A Vörös rakéta története nosztalgiát ébresztő, ám cseppet sem bizalomgerjesztő felütéssel vázol fel számunkra egy kiégett expornósztárt, Mikey (Simon Rex) figuráját, aki saját elmondása szerint egykoron igazi állócsillaga volt a szakmának, ám 20 éves pályafutása ellenére se maradt napjainkra semmije. Az ő kilátástalan útkeresését követhetjük tehát, ahogy próbálja megtalálni a számításait a felnőtt filmezés utáni időkben, ám hamar körvonalazódik a későbbiekben, hogy miért is tarthat főhősünk, vagy inkább antihősünk, ott ahol van. Ám a sors úgy tűnik végre lehetőséget ad számára a maga bizarr módján. Mikey ugyanis megismerkedik az éppen felnőtt nővé avanzsáló Eperkével (Suzanna Son), akibe amellett, hogy végzetesen belehabarodik, a szakmában való újjászületésének lehetőségét is látja, ezért hát mindent megtesz, hogy a lányt ebbe az irányba terelje.

Ahogy korábban is említettem Baker alkotói struktúrája könnyen behatárolható, ám mégis minden egyes műve esetén izgalmas táptalajt nyújt ahhoz, hogy elemezgethessük, amit látunk, nincs ez máshogy most sem. Baker filmjeinek legfőbb varázsa leginkább abban rejlik, hogy egyrészt megmutatja Amerika nem túl szép oldalát, ha úgy tetszik a szerényebb régiókban kilátástalanul tengődők közösségét, akiknek az amerikai álom elérése csupán ténylegesen egy álom, ennek ellenére se fúlnak nyomasztó melankóliába filmjei a rendezőnek. Annak érdekében, hogy megőrizze történetei autentikusságát, egy-egy kivételt leszámítva igyekszik összeválogatni úgy a szereplőket, hogy másodvonalbeli alakok vagy akár teljesen amatőr színészek formálják meg őket, ezzel is nyomatékosítva annak az érzetnek a hitelességét, hogy sztorijai valóban hétköznapi emberekről szólnak, ez pedig nekünk nézőknek is nagyban segíti az azonosulást. 

Másodrészben a rendező hű marad a szerzői függetlenfilmezés további elemeihez is, így technikai oldalról is azt a képet mutatja számunkra, hogy itt nem egy hollywoodi szuperprodukcióról van szó, melynek költségvetései emberi léptékben mérve elképzelhetetlenek, hanem nagyon is megfogható történetekről, szinte már dokumentarista jelleggel felvett képsorokról, és egyfajta ítéletmentes hozzáállásról a legmegkérdőjelezhetőbb társadalmi régiókkal szemben is. Ezen mentalitás egyébként már korábbi produktumaira is jellemző volt Bakernek, de talán itt jön ki legélesebben az, hogy az ember önhibájából való kallódása és az amerikai álom sokszor realitást nélkülöző hajszolása között tulajdonképpen milyen vékony is az a bizonyos határ.

Maga a történet ábrázolás is egy igazi hullámvasút, hiszen ahogy a sztori ismertetőben is felvázoltam egy bukástörténettel indítunk, egyből a mélybe csöppenve, aminek aljáról aztán elkezd pislákolni egy kis fény, a lehetősége annak, hogy újra visszatérjen egy kiégett elem a csúcsra, ám a rendező ezúttal sem köntörfalaz és felvázolja számunkra azt a lehangoló igazságot, hogy az emberi gyarlóság visszatartó ereje mindennemű motivációnál erősebb. Ezt a Floridai álomhoz hasonlóan bár nyers valójában láthatjuk kibontakozni, mégis inkább mondhatjuk, hogy ezen tényeket fanyar humorral igyekszik kezelni a történet, ami nagyban segíti az emészthetőséget.

A film legnagyobb erőssége a hamisíthatatlan Baker-féle stílusjegyeken túl mégis a főszereplő személye, és az őt megformáló Simon Rex, aki túlzás nélkül állíthatom, hogy élete performanszát tette le az asztalra. Ráadásul Rex egyfajta önéletrajzi ihletettséget is belevihetett szerepébe, hisz a leginkább a Horrorra akadva filmekről ismert színész, mielőtt bekerült volna a hollywoodi vérkeringésbe sok területen kipróbálta magát, mint a zenei vonal, vagy a műsorvezetés, és bizony élete korai szakaszában még a pornóiparban is. Persze efelett szemet hunyva is egyértelműen a lelke ennek a projektnek az alkotó mellett, ugyanis egy egyszerre hálás, ám mégis eléggé visszataszító karaktert kellett megformálnia, akit suttyó és manipulatív természete ellenére valahogy mégis esendő lélekként tudunk végig követni nem kicsit rögös útján. Egyszerre szembesülünk személyisége által a késői kapuzárási pánik nagyjából minden tünetével, és egyáltalán nem pejoratív értelemben, hanem annak nagyon is súlyos és komplex lélektani jelenlétével, valamint azt is felismerhetjük antihősünkben, hogy mennyire válik elvakulttá egy számító kisember annak érdekében, hogy újra nyeregben érezze magát.

Ezen tényezők mindkét ciklusa az Eperke iránti szerelemben ölt testet, - amely egyszerre lesz motiváció és életérzés főszereplőnk számára – aki fiatal kora ellenére is félelmetesen csábító, szerethetően zavarba ejtő, nem mellesleg kettejük érzelmi kibontakozása bájos tölteléke ennek az amúgy erkölcsileg megkérdőjelezhető történetnek. Suzanna Son abszolút méltó partnere tudott lenni férfi kollégájának, ha nem kallódik el, érdemes lesz további munkásságára odafigyelni a fiatal színésznőnek.

Összességében azt mondhatom, hogy Baker ezúttal is hű maradt önmagához, ismét kisemberek történetét mesélte el nagy szívvel, sajátos világlátással és mára már nyugodtan mondható, hogy védjegyéül szolgáló stílusjegyei segítségével. Egy leheletnyit feszesebb játékidő még inkább segíthette volna a narratíva befogadhatóságát, valamint az amatőr színészek néha kissé tapasztalatlan játéka megértem, ha valakire kizökkentően hat esetleg, ám nyugodtan kijelenthető, hogy bár a tavalyi évben debütált, de az idei esztendőnek is egyértelműen legizgalmasabb alkotása lett a Vörös rakéta, mely tabudöntögető és erkölcsileg megkérdőjelezhető sztorija ellenére is abszolút ragyogó csillag marad Hollywood perifériáján.

Képek: TMDb