A természet kegyeire bízva – AHOL A FOLYAMI RÁKOK ÉNEKELNEK (2022) kritika
Amikor egy olyan regény filmadaptációjával találjuk magunkat szemben, melyet nem is olyan régen milliós példányszámban kapkodtak el a boltok polcairól az emberek, akkor akarva-akaratlanul is megindul bennünk egy belső késztetés, hogy felfedezzük, az adaptált alapanyagnak mégis miben rejlik a varázsa, hogy ekkora siker lett néhány évvel ezelőtt. Természetesen erre, még mindig az a legjobb mód, hogy magát a könyvet hódítsuk meg, de véleményem szerint egy igazán jó adaptációnak az alapanyag ismerete nélkül is működnie kell a vásznon, márpedig Delia Owens debütáló írása bár világsiker lett, mégis a filmmel szemben elég lesújtó a kritikai visszhang. Na, de mi is az igazság? Tényleg ennyire rossz alkotás lett egy olyan projektből, aminek már megvoltak a sikeres alapjai, és nem kisebb nevek álltak be mögé, mint az Oscar-díjas Reese Whiterspoon, aki producerelte, a többszörös Grammy-díjas Taylor Swift, aki a zenét szolgáltatta, a főszerepre pedig az utóbbi évek egyik legígéretesebb brit csillagát sikerült megnyerni a BAFTA-jelölt Daisy Edgar-Jones személyében? Nos, minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy bár a film nem ér fel a könyv markáns erkölcsi kérdéseit boncolgató, és jobban kifejtett történetívéhez, de meglelhetünk benne olyan értékeket, melyeket befogadva újra érezni fogjuk emberi létünk minden örömét és gyarlóságát.

A lírai cím választás mögött egy zord történet szegmensei fedik fel magukat, melyek között újdonságra nem fogunk lelni és bizonyos fejezetek talán a játékidő rövidsége miatt is, de túlzottan kapkodóak, ám mindenképp lélekre hatóak. Kya (Daisy Edgar-Jones) az emberi sors legkirekesztettebb aspektusát testesíti meg egy személyben, hiszen a teljes magányosság nyers valóságával találja magát szembe már igen fiatalon. Szegény szülők gyermekeként nő fel, egy erőszakos apa és egy széthullóban lévő család legkisebb áldozataként, ráadásul a vidéki, lápi életből való kiszakadásra sincs esélye, ugyanis nincstelensége, tanulatlansága és nem utolsósorban különcsége révén hamar kikezdik az iskolában, így azzal képtelen szembesülni főhősnőnk gyermekként, hogy csak magára számíthat. Ez mindaddig nagyszerűen is megy Kya számára, amíg meg nem vádolják gyilkossággal, amely helyzet alaposan megbolygatja főszereplőnk életét a továbbiakban.
Nos, a filmet látva arra jutottam, hogy kellő impulzus ért ahhoz, hogy megfelelően állítsam egymással szembe gondolataim, ezáltal a jó, valamint kevésbé jó élményeket is megfelelő objektivitással tudjam kifejteni számotokra, melyek közül a pozitívokkal indítanék.
A legfontosabb, amit mindenképpen érdemes megjegyeznünk Olivia Newman rendezésével kapcsolatban, hogy szerintem műfailag félrepozícionálta magát, és hiba volt misztikus-thrillerként hirdetni ezt a történetet, ugyanis úgy működik a legkevésbé jól. Ez az alkotás sokkal inkább nevezhető egy, a kirekesztett létforma által kibontakozó, költői hangvételű szociodrámának, amely melodramatikussága miatt szinte már a szappanoperák világát idézi meg számunkra, ám annál jóval emberibb és kevésbé művi, hogy egyértelműen ebbe a műfajba soroljuk. A narráció által megtámogatott történet és az azt kísérő gyönyörűen részletes képi világ egyfajta intim hangnemet kínál a néző számára, hiszen ahányszor betekintést nyerünk a lápvidék csodálatos élővilágába, mindannyiszor lehetőségünk van a főhősnőnk lelkének egy újabb rétegében elmerülni. A képek költőien váltják egymást, az andalító zene pedig amellett, hogy egyfajta meditatív hatást kölcsönöz a film számára, lágyan ringatja a szívet, akárcsak a láp vizének finom sodrása a rajta keresztül haladó motorcsónakot. Ennek a beilleszkedési problémákkal küzdő karakternek a megtestesítésére pedig nem is találhattak volna alkalmasabbat Daisy Edgar-Jones személyénél, aki már a Normális emberek sorozatban is bizonyította, hogy nagyon magáénak érzi az ilyen titokzatos különcséggel felvértezett figurákat. A színésznő nagyon finom mimikákkal, mégis igen hatásosan képes érzelmek kifejezésére, amiben nagy segítségére van - a tehetsége mellett - igéző tekintete.
Továbbá azt is az alkotás pozitívumai közé sorolnám, hogy bizonyos jelenetek esetében igyekezett ébeni vagy éppen fájó valójukban bemutatni az érzelmek kifejeződését, így például a szerelmesebb pillanatok kellően szenvedélyesek, finomhangoltak, míg az erőszakos látkép igen brutális módon ölt formát, mikor erre lehetőség nyílik. A legnagyobb erőssége a történetnek mindezen érdemek mellett mégis a helyszínül szolgáló lápvidék és annak részlet gazdag, szinte már természetfilmeket megszégyenítő bemutatása, amely nem csak földrajzi értelemben ad különleges színteret az eseményeknek, de élő és lélegző része az összképnek. Ez a regény esetében is nagyon hangsúlyos szerepet kapott, valamint az „Ahol a folyami rákok énekelnek” mondat is igen fontos jelentéssel bír a cselekmény több pontjára nézve is. Ezek fényében akár méltó adaptáció is lehetett volna Olivia Newman dirigálása és kétségtelen, hogy igyekezett a direktornő a lehető legtöbbet visszaadni Delia Owens eszmeiségéből, ám vannak olyan részletei a történéseknek, amik merőben árnyalják a végeredményt.
Ezen tények közül a legfontosabb, hogy a film túl sokat akar markolni és nagyban veszít erejéből, mikor a lírai képsorok közé a valóság fanyar íze bekerül. Ez leginkább, akkor tetten érhető, mikor a sztori krimi-thrillerként próbálna érvényesülni, ám ebben a tekintetben igencsak harmatos próbálkozás, hiába a mindig remek David Strathairn, egyszerűen nem sikerül a biztonságérzetünket megbolygatni kis időre sem, ami nagyban ront a dramaturgia alakulásán. Másrészt kissé az az érzete támad az embernek, hogy a főhősnőn kívül minden más karaktert túlságosan sablonra vágtak, lényegében senkinek sincs megismernivaló személyisége vagy érdemi motivációi, s bár az intim hangnem miatt még éppen mondhatnánk, hogy egy naiv lány szeme által igyekeztek nekünk feltárni az élet különböző fejezeteit, és ezért élünk meg vele bizonyos aspektusokat ilyen felszínesen, de ez inkább tűnik olcsó magyarázatnak, mintsem ténylegesen elfogadható érvnek.

A legmegosztóbb része a történetnek mégis a konklúzió körvonalazódása lesz, hiszen erkölcsileg és morálisan is jócskán megkérdőjelezhető az a finálé, ahová kifut végül a cselekmény, mert hát lényegében egy olyan megoldás születik, aminek a bekövetkezése inkább tragikus jellegű, mintsem jó szájízt hagyna maga után a nézőben. Én tökéletesen megértem, ha ez valakinek megfeküdte a gyomrát, és rontott az összkép megítélésén, de azt is fontos meglátnunk, hogy honnan jutottunk hova és aszerint mérlegelni, hogy károsnak ítéljük-e meg a látottakat.
Mindent egybevéve, én azt gondolom, hogy az Ahol a folyami rákok énekelnek, mint adaptáció lehetett volna jobb is, mint film néhány területen botladozik, de még így is olyan érzetet hagy maga után, ami által eléri, hogy a természet melankolikus hangulatában révedezve felismerjük emberi létünk törékeny mivoltát, ami egy sokkal befogadhatóbb élménnyé teszi a sztorit, mint amilyennek sokan lefestették. Egy próbát úgy gondolom, mindenképpen megér.
Képek: TMDb
Értékelés: