Megélni a vágyainkat – MINDEN JÓT, LEO GRANDE (2022) kritika

Premier kritikák | 2022-09-23 | Ben Palmer

Minden ember számára eljön az pillanat, vagy, - ha pontosítani akarunk - az az életkor, mikor az illető visszatekintve az életére felteszi magának azt a legtöbbünkben mélyen szunnyadó kérdést: „Éltem-e én az életemben?”. Természetesen ez a kérdés mindenkinek máshogyan értendő, ám mindenki számára ugyanazt jelenti, megéltem-e legfőbb vágyaimat/legmerészebb álmaimat, azokat, amikről azt hittem nincs esély rá, de mégis elértem, átéltem, beteljesültem általuk. Önmagában ez a kérdés persze több irányú is lehet: ám egy olyan nő esetében, aki saját bevallása szerint is unalmas, mondhatni túlzottan pragmatikus hétköznapokat élt meg az élet minden terén, ráadásul a fiatalság szele is egyre halványabban érzékelteti, hogy jelen lenne, jogosan szembesülhet azzal a felismeréssel, hogy megtapasztalhatott-e minden olyan vágyálmot, amire ma már nem tartja se képesnek, se méltónak magát. A Minden jót, Leo Grande ezzel a kérdéssel kapcsolatban vázolja fel sajátos alternatíváját, melynek végeredménye egy könnyed, néha zavarba ejtően túlfűtött, máskor meglepően érzékeny kamara dramedy lett, mely könnyen válhatna nyomasztóvá is, ha közben nem lenne elegánsan szellemes és tabudöntögető.  

A történet központjában egy nyugdíjazott hittantanárnő áll, Nancy (Emma Thompson) személyében, aki mára már sajnálatos mód megözvegyült, ám a maga kissé feszengő és karót nyelt mivolta ellenére egy csinos, intelligens nő benyomását kelti, akinek nem titkolt vágya, hogy szeretné megélni azokat a szexuális élményeket, amelyek túlzottan rutinszerűen működő házaséletében kimaradtak. Ennek érdekében igyekszik igényben venni a nő, a Leo Grande (Daryl McCormack) fantázianévre hallgató férfi prostituált szolgáltatásait, aki lehengerlő megjelenésén túl igazán megnyerő személyiséggel rendelkezik. Kettejük kémiájából pedig egy érzéki sztori bontakozik ki, melynek a végén mindkét fél többet kap a másiktól egy maradandó szexuális élmény emlékénél.

Nos, az elmondottak alapján könnyen leszűrhetjük, hogy ki is a célközönsége ennek a filmnek, ám én azt mondom férfitársaimnak, hogy nyugodtan adjanak esélyt Sophie Hyde rendezésének, ugyanis nagyon szépen, érzékenyen megfogalmazott üzenetet kaphatunk arról, mennyire fontos is odafigyelnünk arra, hogy a másik fél ne érezze elpazaroltnak ránk szánt éveit. Egy nő tükrén keresztül ezt sokkal kényesebb lehet megélni, hiszen a családalapítás után az ő teste változik. A kor haladtával pedig, minél kevesebb figyelem irányul rá a szeretet férfitól, annál inkább fogja azt érezni, hogy az test bizony már nem vonzó, az önértékelési probléma pedig minden szenvedély megfojtója.

A Minden jót, Leo Grande nem akar ítélkezni. Nem ítélkezik az egykori férj fölött, szimplán kimondatja a főszereplőnővel azt, hogy nem volt képes beteljesíteni a vágyait, ezáltal sosem tapasztalhatta meg az orgazmus eufóriáját, ami után még mindig vágyakozik, bár saját maga bevallása szerint is reménytelenül. Nem ítélkezik Nancy fölött sem a film, aki egy fiatal fiú személyében szeretné újra visszanyerni kicsit a fiatalság érzését, de sokkal inkább azt elérni, hogy ne érezze úgy, hogy már eljárt felette az idő. Továbbá nem ítélkezik Leo Grande fölött sem az alkotás, aki profizmusa és megnyerő szavai ellenére azért akarva-akaratlanul kiesik néha a szerepéből és kinyitja felénk érzékenyebb oldalát, ezzel árnyalva személyét és a tényt, hogy tulajdonképpen pénzért nyújt társaságot kiüresedett, magányos emberek számára, akiknek valami hiányzik az életükből.

Az egyhelyszínes felállás miatt a történetnek van egyfajta színházi jellege, ami miatt a fókusz erősen a két főszereplőre irányul, akiken gyakorlatilag áll vagy bukik, hogy működik-e a film vagy nem. Emma Thompson mondhatnánk, hogy hozza a jól megszokott profizmusát, de még önmagához képest is szintet lépett ezzel a tabudöntögető, ám végtelenül emberi szereppel, mely jellem mögött legalább annyi elnyomott vagy inkább elfeledett érzékiség lappang, mint amennyire fájó a felismerés, hogy mennyire lehet pusztító az önbizalomra nézve nem megélni a nőiességet. A kémia pedig remekül működik a mondhatni még pályakezdő státuszban járó Daryl McCormack figurájával. A színész bár néhol kissé elidegenítően teátrális, máskor magabiztosan veszi át a gyeplőt kolléganőjétől, élmény nézni kettejük párbeszédeit, elkezdjük őket megszeretni, s bár a film egy percig se romantizálja túl kettejük kapcsolatát, azt azért érzékelteti, bárhová is fut ki a cselekmény, főhőseink már nem lesznek ugyanazok, mint akik megismerkedésük előtt voltak.

A szufla tulajdonképpen akkor fullad ki, mikor a készítők kissé érthetetlen módon feláldozzák a klasszikus romantikus filmek fináléjának oltárán az izgalmas koncepciót, s bántóan méltatlan irányba terelik két rokonlélek önmagával való viaskodását egy olyan úton, ahol már tulajdonképpen nem számit, hogy kinek milyen a háttere, csupán az, hogy beteljesüljenek a vágyak, amit egyébként egy ízléses és esendő együttlét formájában futtatnak ki. Emiatt maradhat bennünk hiányérzet, hiszen a katalizátort jelentő probléma lényegében megszűnik, miután az egyik fél kissé tapintatlanul átlépi a határt, ezután pedig kiesik a fókuszból a történet által felvázolt lényegi kérdés, amihez már csak túl későn, fájóan forgatókönyvszerűen kanyarodunk vissza.

Összegezve a látottakat mégis azt mondhatom, hogy ennek ellenére is érdemes időt szánni a Minden jót, Leo Grande másfélórás játékidejére, mert fontos dolgok kerülnek kimondásra, tabudöntögetésben is lesz részünk bőven, és azt sem szabad elvenni a filmtől, hogy mindez végig nagyon ízlésesen, nagyon emberközelien van ábrázolva. Egyedül a finálé lehetett volna kicsit merészebb, formabontóbb és akkor a sztori egészéhez méltó lett volna a befejezés, így csupán maradt egy ígéretesen induló együttlét, langyos levezetéssel, mely, ha csalódást teljes mértékben nem is fog okozni, a velünk maradó eufória érzete sajnos elmarad.

Képek: Forum Hungary