Bárcsak hihetnék neked… - NINCS BAJ, DRÁGÁM (2022) kritika

Premier kritikák | 2022-09-25 | Ben Palmer

Mire számíthat az ember egy olyan filmtől, amit már a készítési fázisban botrányok egész sora tarkított? Ezt a kérdést érdemes feltenni a szárnyait rendezőként bontogató Olivia Wilde új alkotásával kapcsolatban, aki pár éve ígéretes debütáló munkája, az Éretlenséginek hála meggyőzte arról a nagyérdeműt, hogy direktorként is érdemes odafigyelni rá. Mostani filmje készültét azonban, mintha átok sújtotta volna, számos balhé lengte körül a forgatást, kezdve Shia LaBeouf korai távozásával, amit aztán a későbbiekben a főszereplőnő, Florence Pugh egyre többszöri összetűzése tetézett a rendezőnővel, arról nem is beszélve, hogy a korai kritikák is igen lesújtóan nyilatkoztak erről a bizarr műfaji egyvelegről, ami végül lett. Na, de mi mehetett félre egy ennyire ígéretes gárda, és egy kissé megkésett, ám mindenképp izgalmasnak tűnő koncepció ellenére? Röviden összefoglalva: nagyjából minden. Kritikámban bővebben kifejtve magyarázom el ennek okait.

Napfényes kertváros, idilli otthon és egy szexuálisan túlfűtött fiatal házaspár. Történetünk elején rögtön megkapjuk azt a mesebeli életet, amire mélyen legbelül mindannyian vágyunk, és amiben főhősnőnk, Alice (Florence Pugh) is él férje, Jack (Harry Styles) társaságában. A tökéletes mindennapok azonban felborulnak, mikor nyugtalanító eseményláncok sora veszi kezdetét a kis városban, mígnem Alice számára is minden megváltozik mikor zavaros hallucinációk és álmok kezdik el gyötörni, ami után egyre inkább börtönnek kezdi érezni a helyet, melyre egykoron a nyugalom menedékeként tekintett.

Nos, amit első körben megállapíthatunk a filmet látva, hogy Wilde ezúttal egy erotikus pszicho-thrillert szeretett volna tető alá hozni, melynek alapjait érezhetően leginkább két korábbi műből kölcsönözte, hiszen érezteti magát számunkra A Stepfordi feleségek már-már tenyérbe mászóan rutinszerűséget árasztó hangulata, amit igyekeztek beleilleszteni a Truman show fojtogató „nincs kiút” alapfelállásába, amiből aztán egy identitászavaros, helyenként feszült thrillerecske kerekedett ki.

A összkép tekintetében le kell vonnunk a fájó tanulságot, hogy egy ilyen jellegű alkotást messze nem olyan egyszerű összehozni, mint az Amerikában oly divatos coming of age vígjátékok hátszelén megérkező Éretlenségit, ami egy jó bemutatkozás volt Wilde számára a kamera másik oldalán, viszont egy ilyen zártterű thrillert felépíteni már nagyobb feladat és a direktornő minden igyekezete ellenére se tudja egy éppen korrekt szintnél feljebb tornázni filmje minőségét. A történetből kifogyó szufla még a kisebb probléma lenne, amit leginkább a túlságosan hosszú játékidő csinál ki, a nagyobb gond az, hogy a forgatókönyv nagyon sok sebből vérzik. A párbeszédek helyenként arcpirítóan kínosak, maga a koncepció pedig sajnos, - ahogy korábban is mondtam – megkésett, emiatt nem igazán tud nekünk új gondolatokat megfogalmazni a témában.

Azonban ezen tények ismeretében se lehet rásütni a filmre egyértelműen, hogy rossz lenne, mert iszonyúan szépen van filmezve. A setting nagyon igényes, jól visszaadja az 50-es, 60-as évek Amerikájának hangulatát díszlet, öltözékek, s még helyenként beszédstílus tekintetében is, valamint a hangkeverés is egészen ügyes, igaz a játékidő második felére elkezd azért az öncélúság irányába hajlani a dolog. Továbbá színész fronton se olyan rossz a helyzet, hiszen Pugh kisasszony itt is lelke a projektnek, akárcsak a Fehér éjszakák esetében, igaz láttuk már az itteni teljesítményénél lényegesen jobban játszani, mégis igazi jelenléte talán csak neki volt a vásznon, na meg az abszolút meglepetés alakítással előrukkoló Chris Pine-nak. Döbbenetes volt látni az egyébként többnyire közönségkedvenc figuráiról ismert színészt egy ilyen zsigeri félelmet kiváltó, mondhatni szektavezérként funkcionáló szerepben, aki céljai elérése érdekében nem ismer határokat.

Ezen tények tudatában, és a felvázolt koncepció alapján benne volt a pakliban, hogy Wilde ezúttal is maradandót alkosson, de a műfaji fúziója több esetben is megbicsaklik, amikor a narratíva elkezd túlzottan szájbarágós lenni, az erotika pedig meglepően esetlen, ráadásul sok kihatása különösképpen nincs az eseményekre, ha csak nem az, hogy még jobban érzékeltesse az alkotás az abszolút férfiuralmat és az ebből fakadó teljes női alárendeltséget. A legfájóbb felismeréssel mégis a fináléban szembesülünk, ahol is elérkezünk a megfejtéshez és az állítólagos katarzis ponthoz, ami hát olyan lett, amilyen… részemről itt érzékeltette magát legjobban a tény, hogy Wilde még nem nőtt fel ehhez a műfajhoz igazán, amin Harry Style mondjuk úgy, nem túl acélos teljesítménye se javít. Nem tudom, mi lehet az igazság LaBeouf távozásával kapcsolatban, de abban egészen biztos vagyok, hogy szenzációs lett volna ebben a szerepben, kár, hogy végül nem őt láthattuk.

Összességében nem szeretném senki kedvét elvenni a filmtől, mert annyira érdekes van, hogy egyszer végig ülje az ember, egyszerűen csak nem szabad magasra tennünk a lécet és meg kell elégednünk a ténnyel, hogy egy közepes, még igencsak gyerekcipőben járó thrillerecskét látunk, néhány jobb pillanattal felvértezve. Fájni nem fog, igaz velünk maradni sem, de mégse fogjuk a megtekintés után azt érezni, hogy elpocsékoltunk az életünkből két órát, ami egyfajta pozitív szájízt hagyhat majd maga után legalább. Kár érte…

Képek: TMDb