A gazdagság és szépség hamis értéke – A SZOMORÚSÁG HÁROMSZÖGE (2022) kritika

Premier kritikák | 2022-10-08 | Ben Palmer

Ruben Östlund kétszeres Arany Pálma győztes és Oscar-jelölt direktor neve még annak ellenére is keveseknek mond valamit, hogy jól behatárolható polgárpukkasztó és tabudöntögető stílusát nem lehet nem felismerni, bár kétségtelenül közlési eszköztárát inkább tarthatjuk nagyra, mintsem tudnánk szeretni. A különböző társadalmi intézmények előszeretettel landolnak a svéd rendező boncasztalán, így míg Lavina című filmjében a családfői szerep megcsorbulása által felszínre törő kirakatházasság kényes szituációjában találjuk magunkat, addig A négyzet egyenesen a kortárs művészetnek tart görbe tükröt, annak értelmetlenségét hangsúlyozva. A társadalmi szatírák jelenlegi legnagyobb figurája pedig első angol nyelvű alkotásával se hazudtolta meg önmagát, s bár kétségtelenül A szomorúság háromszöge lett Östlund legkönnyebben fogyasztható filmje, megalkuvásról ezúttal sincs szó az üzenet tekintetében.  

Történetünk két szép fiatallal indul, ahol egy csúcsidőszakán túllevő férfimodell, Carl (Harris Dickinson) és annak szintén a szakmában dolgozó, ám egyre tündöklőbb csillaggá váló kedvesével, Yaya-val – az idén tragikusan fiatalon elhunyt Charlbi Dean Kriek megformálásában – ismerkedhetünk meg. A hosszú felvezetésben gyorsan összegzésre kerül a svéd alkotó eddigi munkássága, hiszen a test szépségének görcsös megtartására törekvő modellek, akiket az ipar tesz ki többnyire embertelen elvárásoknak helyzet tökéletesen passzolna a Négyzet művészetet megfricskázó összképébe, míg egy ártalmatlan éttermi számlakihozatalból párkapcsolati vitába kerülés, a Lavina szituációját idézi fel számunkra. Egyikük se tehetős, mégis a második felvonásra egy luxushajó fedélzetén kötnek ki, ahol aztán Östlund még inkább elemébe kerül és megkezdi azt, amihez a legjobban ért, elkezdi feszegetni a nézők tolerancia szintjét, mindezt viszont ezúttal iszonyúan szórakoztatóan teszi.

A szomorúság háromszöge nyugodtan kijelenthető, hogy a rendező eddigi legkönnyedebb filmje lett, ám ez egyáltalán nem vesz el a kritikai élből, sőt, Carl és Yaya kapcsolata kimondatlanul, de jól érzékelhetően inkább üzleti alapú vállalkozás, mintsem ténylegesen őszinte szerelem, hiszen kettejük kollaborálásának a célja egyértelműen az, hogy ezáltal a kirakat románc által népszerűsítsék magukat, amivel máris egy kortárs problémára bukkanunk az influencer lét káros és felszínes mivoltát taglalva. Azonban az anyagi javakból származó piedesztálra való emelés is megkérdőjelezésre kerül a második felvonásban, ahol a gazdagság inkább lesz a szimbóluma az ebből fakadó hatalomtól való megcsömörlésnek, mintsem egy elismerésért kiáltó karrier csúcspontjának. Hiszen a pénz végtelenségével járó befolyás rosszul való kezelése miatt egyre inkább megszűnünk emberként funkcionálni, saját magunkat mindenki elé helyezve, egy olyan erkölcsi és személyiségbeli romlásba vezetve személyünket, ami után akaratlanul is hánynunk kell magunktól. Östlund pedig ezt a romlást a maga nyers közlési stílusában robbantja az arcunkba, játszva a néző tűrőképességével, miközben a megdicsőülés mámorából a hányás és fekália szószerinti bűzölgő mocsarába ránt le minket, elérve, hogy ne csak a lelkünket viseljék meg a látottak, de a gyomrunk is alaposan felforduljon.

Viszont ahogy korábban is hangsúlyoztam, ezúttal a svéd művész igyekezett megmutatni humorát, így hiába gázolunk a testi és lelki csömör undorában, mégis közben piszok jól fogunk szórakozni a szatirikus hangnemen, a már-már karikatúraszerűen megalkotott figurákon, - élükön a mindig kiváló Woody Harrelson marxista, piás kapitányával - valamint az émelyítő képi világot elősegítő operatőri munka által, ami Fredrik Wenzel nevét dicséri.

A film, vagy sokkal inkább Östlund kreativitása a harmadik felvonásra apad el egy kissé, ahol továbbra is erőteljesen igyekszik hangsúlyozni számunkra a rendező, a gazdagság émelyítő mámorából fakadó hasztalanságot, azáltal, hogy felborítja a szerepeket és a tápláléklánc legalsó rétegét teszi fel a háromszög csúcsára, mindezzel megkoronázva szimbolika monolitját, ám mégis azt fogjuk érezni, hogy ide jutott a legkevesebb újdonság az alkotótól. Kissé feleslegesen csavar még egyet a szituáción Östlund, a játékidő ezen szegmense lenne a konklúzió helye, mégis a megfejtés egy szájbarágós ám kétségtelenül hatásos fináléban teljesedik ki, ami bár felteszi a szatíra jelleg mivoltára a pontot, viszont ennek elérése nem fog olyan katarzist kiváltani belőlünk, mint a rendező korábban említett műveiben.

Mindent egybevéve ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy A szomorúság háromszöge így is az év egyik legjobb filmje, egyfajta karrierösszegző értékítélet, amiben majdnem minden elem a helyén van, amit Östlund munkásságából megszokhattunk, azért viszont mindenképp kár, hogy ezúttal egy kiszámítható végjátékba sikerült kifuttatni a mondandót, melynek erőteljessége kissé el is halt a humor oltárán feláldozva azt.

Képek: TMDb