Pokolra nyíló ajtó – BARBÁR (2022) kritika

Premier kritikák | 2022-10-27 | Ben Palmer

Ha alacsony költségvetésű horror készül fű alatt egy korábban leginkább hazájában ismert komikus színész rendezésében, mely aztán az előzetes kritikák tükrében egy több, mint ígéretes film érkeztével kecsegtet, akkor eszünkben juthat, a Tűnj el! című mozi és Jordan Peele esete, így rögtön bizakodásba kezdhetünk, hogy ez nem lehet véletlen. Komolyra fordítva a szót viszont ténylegesen kijelenthetem, hogy Zach Cregger műve több szeretne lenni, mint hétköznapi horror, mely a hátborzongatás, majd az azutáni gyomorforgató és lelket lecsupaszító őrület után, még arra is szakit időt, hogy moralizáljon, erkölcsi kérdéseket feszegessen, és reflektáljon napjaink társadalmi rendszerére, mely jelzők és érdemek bármilyen hihetetlen, de megférve egymás mellett egy igazán nyomot hagyó végeredményt eredményeznek. 

A sztoriról csak nagy vonalakban pár szó, ugyanis a Barbár tipikusan az a film, melyről minél kevesebbet tudsz, annál inkább működik, a felfedezés élményét pedig senki esetében nem szeretném csorbítani. Történetünk kezdetén egy Tess nevű fiatal nő (Georgina Campell) állásinterjúra érkezik Detroitba, ahol neten bérbe vett ingatlanába szállna meg, ám meglepetésére azt már egy Keith nevű férfi (Bill Skasgard) lakja, akinek miután döbbenete alább hagy, megszánva a lányt beinvitálja őt, aki kezdeti bizalmatlankodása ellenére végül enged a kísértésnek, ám ekkor még velünk együtt nem is sejti, hogy mi vár rá az ajtó mögött. 

Nehéz helyzetben vagyok, mikor erről a filmről kell beszélnem, ugyanis mélyebb elemzésbe ezúttal tényleg öngyilkosság lenne belemenni, mert az olvasó látná kárát, így óvatosan felvázolom, hogy én milyennek is láttam Cregger munkáját. 

Az alkotás két legfőbb erőssége elsősorban a váratlanabbnál váratlanabb fordulatokban rejlik, mely képes egy sokat látott horror rajongó számára is újat adni, döbbenet okozni, sok esetben pedig annak tűrőképességével játszani. Nem az a kifejezetten hidegrázós rettegés, inkább egy okosan építkező végtelenül feszült őrület, melyet képes volt a rendező a fináléig fokozni, még, ha ennek érdekében a józanságot egyre inkább maguk mögött hagyjuk és a lakás horrorból szép lassan kivesződik a földhözragadtság bája, amivel maga a veszélyforrás mibenléte is veszt a komolyságából. A másik kiemelkedő érdeme Cregger rendezésnek a kreatív kameramunka, mely sok esetben egészen intim megközelítésből, a szereplők szemén keresztül visz minket végig ezen a lassan építkező, majd egyre elborultabb ámokfutáson, ami esetében megint csak pluszpont, hogy a történetnek nincs(enek) hőse(i), emiatt pedig teljesen hihető emberi reakciókat kapunk bizonyos szituációkra. 

Az a bizonyos morális és erkölcsi kérdéseket feszegető vonal pedig lényegében azt pedzegeti meg számunkra, hogy ki is valójában az igazi barbár? Hol is húzódik meg a vékony határ ember és szörnyeteg között? Egy ponton túl pedig már azt a kérdést se szégyelli az alkotó feltenni számunkra, hogy lényegében kell az embernél nagyobb szörnyeteg erre a világra?

Súlyos tematika, egy elborult, fordulatos koncepció mögött, mely tökéletes is lehetett volna, ha kicsit jobban megmagyarázza a hátterét, valamint bizonyos motivációk nem maradnak ködösek. Továbbá, - ami a legfájóbb – ha nem áldozta volna fel a rendező a sztori földhözragadtságát egy már-már majdhogynem komikus végkifejletbe rohanó fantazmagória képében, melynek üzenete nyilván jól megragadható, de az addig magát túl nem vállaló cselekmény nem várt túlzásokba megy át, mely misztikum egyáltalán nem hiányzott ide. 

Összegezve a látottakat, természetesen a filmet ajánlom, mert kreatív, a néző figyelmét abszolút megszolgáló különleges horror élmény, mely mikor már azt hinnénk kiismertük a sztorit, mindig előhozakodik egy újabb hajmeresztő fordulattal, ami egészen addig tökéletesen működik, mígnem a hangulat fokozás a fináléra agyon nem nyomja a kreativitást, amiért mindenképpen kár az összkép tekintetében. 

Képek: TMDb