A remény gyilkosa – A MÁSIK NŐVÉR (2022) kritika
Tobias Lindholm a skandináv filmgyártás kevesebbet elővett gyöngyszeme, aki bár elsősorban arról ismert, hogy olyan filmek szövegkönyvét jegyzi, mint a provokatív Vadászat, vagy az életigenlés lendületét magánhordozó Még egy kört mindenkinek, azért rendezőként is igyekszik olykor megmutatni magát, mint az Egy háború esetén. Sok évnyi szünet után, ismét visszaülve a direktori székbe, első amerikai filmjét készítve szokatlan módon igyekszik nekünk feltárni egy létező sorozatgyilkos csendes ámokfutását egy szoros barátság történetén keresztül, mely meghökkentő mivolta ellenére elsősorban első osztályú színészeinek köszönheti, hogy emlékezni fogunk rá.
Történetünk kezdetén meg is ismerjük a két fő karakterünket. Charles Cullen, (Eddie Redmayne) bár jámbor természetű, segítőkész, szimpatikus figuraként ismerjük meg, mégis már a kezdetektől fogva körbelengi személyét egyfajta baljós jelleg, ami többnek tűnik egyfajta különcségnél, mégis nagyon jól jön Amy Loughren (Jessica Chastain) életébe. Az egyedülálló kétgyermekes anya egy ördögi körből próbál szabadulni, ugyanis szívelégtelensége miatt szüksége lenne mielőbbi beavatkozásra, miközben munkahelyén is helyt kell állnia, amiből Charlie megjelenése egyfajta kiutat ajánl fel, az először szakmai kapcsolat, a későbbiekben erős barátság ugyanis felszabadítóan kezd hatni a nőre. Ez az állapot azonban nem tart sokáig, mivel Cullen, amelyik kórházban megjelenik, hirtelen elkezd megszaporodni a halottak száma, így miután a rendőrség is bevonódik az ügy felgöngyölítésébe, Amynek választania kell a barátsága és igazságérzete között.

Az alkotó személyéből kifolyólag a skandináv jelleg teljes mértékben jelen van a játékidő egésze alatt, így a mélyben megbújó feszültség, a szürkés, rideg látkép, a naturalista ábrázolásmód bőven teret nyer magának, mégse egy krimi vagy thriller bontakozik ki számunkra, hanem sokkal inkább egyfajta pszichológiai-dráma. A rendező nem is igyekszik titkolni a gyilkosságok elkövetőjének kilétét, történetét inkább arra használja, hogy az őt övező hajsza által bemutassa, egyrészt az amerikai egészségügy vérző sebeit, másrészt kibontsa számunkra azt a lélektani drámát, amelyet Amy személyén keresztül mi is átélünk barátja gyanúba kerülése miatt.
A sztori emiatt alárendelődik ennek az őrlődésnek, s valljuk be ezek a részek a legerősebb pontjai is a filmnek, hiszen itt tud a két főszereplőnk igazán kiteljesedni, miközben, az, hogy a nyomozásban újra és újra visszakerülünk a startpontra, ahogy haladunk előre egyre inkább hátráltatja a cselekmény gördülékenységét. Chastain minimális eszköztárból dolgozhatott csupán, de aki esetleg megkérdőjelezte volna ez idáig, hogy miért is olyan nagyra tartott színésznő, az itt most megbizonyosodhatott képességeiről. Alakítása egészen emberi, érzékeny, mondhatni kiszolgáltatott ápolóként indul, ki már magában beletörődött sorsába, ezt a törékenységet pedig nagyon finoman adagolja Chastain, hogy aztán átérezhetően úrrá legyen rajta a felismeréséből fakadó rettegés, mely tapintható feszültséget szül közte és barátja között. Eddie Redmayne a mérleg másik nyelve, sokkal több tere volt arra, hogy kifejtse karakterét, amit a langyos őrületből szépen vezet át teátrális tombolásig, ám Cullen személyéből adódóan ez most előnyére vált.

Összegezvén a látottakat azt mondhatom, hogy egy, a skandináv gyökereit nem meghazudtoló, emberközpontú pszichológiai - drámát kaptunk, aminek egyértelműen a két főszereplőnk erőteljes alakításai a csúcspontjai. Azonban a lassan hömpölygő, sok esetben önismétlő cselekményvezetésen felül fájó pont, hogy Lindholm korábbi munkáira eddig nem jellemzően, de itt sajnos elmaradt az igazi katarzis érzet, amit például a Vadászat templomi képsorai, vagy a Még egy kört mindenkinek eufóriában kirobbanó záró tánca idején megélhettünk. Ettől függetlenül természetesen megéri esélyt adni a filmnek, de teljesen megértem, ha lesz olyan, aki hiányérzettel fog felállni a sztori zárultával.
Képek: TMDb
Értékelés: