A nők igazsága – AZT MONDTA (2022) kritika

Premier kritikák | 2022-11-19 | Ben Palmer

A 2017-ben kirobbanó #MeToo mozgalom a Harvey Weinstein-botránnyal karöltve nem akármilyen lavinát indított el egykoron, melynek jótékony hatásairól, ellenben számos túlkapásáról is órákig vitatkozhatnánk… ám mai kritikánk témája inkább fókuszál az esetből készült filmre, és annak felfedőire. Az Azt mondta című dráma így az oknyomozó újságírás száraz tényszerűségét vegyítve az azon dolgozó főbb karakterek magánéletébe beengedve igyekszik nekünk elmesélni egy borzasztó ügy minden nehézségét külső szemlélőként, továbbá néha nagyon is intimebb hangvételre váltva, mely képlet végén, lehet arról vitatkozni, hogy az év legjobb filmjét kaptuk-e meg ezáltal, de arról semmiképpen, hogy a legfontosabbat.

Két főszereplőnk az ügyet felgöngyölítő és arról könyvet is író Megan Twohey (Carey Mulligan) és Jodi Kantor (Zoe Kazan), akik eleinte külön dolgozva nyomoznak hasonló zaklatási ügyekben, míg aztán a Weinstein-eset össze nem hozza őket, így aztán együttesen igyekeznek felvenni a harcot a filmes oligarchával szemben, mely vállalkozásnak a nehézségeken túl, számos veszélye akad a karrierre és magánéletre nézve egyaránt. 

A film, amellett, hogy elég részletekben menően megmutatja mitől rendkívül nehéz és hálátlan szakma az oknyomozó újságírás, kitér arra is, hogy zajlik egy ilyen komplex ügyben való nyomozás, amit néha higgadt szakmaisággal, máskor nagyon is érzelmes odaadással érzékeltet velünk a történet. Témájából fakadóan egyértelműen a nagyvászonra kívánkozik a sztori, mégis ezt a szakmát megtestesíteni nem egy hálás feladat, hiszen a zömében beszélgetésekből, adatgyűjtésből, végtelen utazgatásból álló cselekmény sokak számára lehet unalmas, éppen ezért jó, hogy az áldozatok általi személyes hangvétel, illetve a hallottakat megélő újságírónők reakciói által előbb-utóbb mi is magunkénak kezdjük érezni a (rém)álomgyár eltussolt bűnei okozta sebeket. Azokat a sebeket, melyek életeket tettek tönkre, karriereket törtek derékba, áldozatokat hagytak magukra. Az Azt mondta ugyanis megteszi azt, amivel a legtöbb szkeptikus támadja az ilyen ügyekkel előhozakodott nőket, vagyis felvilágosít bennünket arról, hogy ki miért is nem lépett egy-egy eset megtörténtekor, hogy a befolyás és a hatalom olyan eszközök, melyekkel szembemenni lehetetlen, ha magad vagy, és, hogy a szégyenérzet a legtöbb helyzetben sokkal nagyobb visszatartó erő, mint a megfélemlítettség ténye.  

Az olvasottak alapján kitalálható, hogy végtelenül felkavaró nézni Maria Schrader rendezését, aki nem kíméli a lelkeket, borzasztó részletekbe avat be minket, amelyek kibontását olyan nagyszerű színésznőkre bízza, mint Samantha Morton, vagy az önmagát játszó Ashley Judd, de az utolsó áldozatig minden egyes művésznő abszolút hiteles, szerencsére az alkotás is kerüli a hatásvadászatot, inkább akar nyers őszinteségével sokkolni bennünket. Zenei aláfestés is alig akad a filmben, ami igen, az is elég minimalista, visszafogott, mégis nagyon jól kiemeli számunkra, ahogy egyre inkább nő a feszültség miközben közelednek hőseink az igazság kiderítéséhez. Azt pedig mindenképp fontos kiemelni, hogy hiába a #MeToo mozgalom zászlóshajójáról van szó Schrader rendezése képében, mégse érezzük azt egy percig se, hogy filmje minden férfi felett ítéletet mondana, sőt mindkét újságírónő rendezett, kellemes családi környezetben él, jóravaló férjek mellett, ezért a gesztusért pedig úgy gondolom mind a direktornőnek, mind pedig a szkriptet jegyző Rebecca Lenkiewicz-nek hálásak lehetünk férfiként. 

Összegezvén azt mondhatom, hogy bár egy-két téren akadnak nehézségei a filmnek, például a vágása néhol egészen kaotikus és egy-egy esetben a jelenetek váltakozása is eléggé ritmustalan, mégis témájából adódóan és főleg annak kezelése miatt nyugodt szívvel mondhatom, hogy az év egyik, ha nem a legjobb alkotását tisztelhetjük az Azt mondtában, melyet őszintén ajánlanék oktató célzattal is bátran. 

Képek: TMDb