Igazi kis boszorkány - MATILDA - A MUSICAL (2022) kritika

Premier kritikák | 2023-01-12 | Turner

Roald Dahl gyermekkönyvei azért lehetnek izgalmasak kicsinek és nagyoknak egyaránt, mert a(z ellen)felnövéstörténetek a pubertás, a változások kora előtt állók aggodalmaira építenek, ugyanakkor megnyugvást hoznak számukra, épp úgy, ahogy a felnőttek elé is görbe tükröt állítanak, mivé váltak/válhatnak, ha nem lesznek óvatosak. A gyermeki lelkület nem hiányzik egyik csípős hangvételű meséből sem, azonban a Matilda – A musical sikerrel kiirtott mindennemű bájt.

Az 1996-os Matilda, a kiskorú boszorkány sikeresen adaptálta azt a fajta tanulási folyamatot, amely eredményeképp a kislány nem megleckéztetni, hanem okítania akarja az őt elhanyagoló, vagy legfeljebb terrorizáló szüleit. A szerénység, a játékosság, a naivitás és a tudás iránti vágy – akárcsak a könyvben – itt az ösztönös kedvességből és jóságból fakad, amely tulajdonságok sokszor azok ismérvei, akik idejekorán felismerik, hogy nem akarnak a felmenőikre hasonlítani, és akik kivételes fantáziájuk révén saját világot teremtenek maguknak menedékként. Mondják, egy unatkozó szellemnél nincs veszélyesebb és kreatívabb, amit mi sem bizonyít jobban, hogy Matilda telekinetikus képességei csak addig maradnak vele, amíg hozzá méltó kihívásokkal nem találkozik, és ameddig maga mögött nem hagyja gyermeki mivoltát és a legtöbb problémája forrásaként megnevezhető felnőtteket, a családját. Fontosak a könyvben felvázolt kapcsolatok: Matilda bátyja jószerivel békén hagyja őt, elválássukkor még integet is neki – ő számíthat annak a gyengécske hídnak, ami a gyerekkor és a felnőttkor között vezet át. Emellett a lánynak csak egy igaz, felnőtt barátja van, a jóságos tanítónője, Miss Honey, akinek Matildához hasonlóan hányattatott sors jutott osztályrészül, akit szintén a kedvesség vezérel, és aki soha nem nőtt fel igazán.

Ezeket azért fontos tudni, mert a 2022-es, színpadi musical alapjain nyugvó film feláldozza a legtöbb allegóriát a nagyzolás oltárán. A gyermeki szemléletet a minden percben tervezett taktikázás váltja fel, ami majdhogynem bosszúfilmmé redukálja a történetet, és a törtető, képességeivel tisztában lévő kislányt kvázi az a szuperképessége teszi Miss Honey gardedámjává, hogy valami csoda folytán megnevezi a tanítónő előtörténetét. Vagyis Matildát is felültették a girl power futószalagjára, amitől sokkal inkább lett egy kis felnőtt, mint egy gyermeki testbe zárt géniusz. A mindenek felett álló függetlenség korát éljük, ami abból is látszik, hogy egyszerű diáklázadássá fajult az intézményesült tanulással kapcsolatban megfogalmazott igen jelentős kritika, a gyermekkori racionális és irracionális ember- és jövőképek és félelmek bemutatása.

Alisha Weir kisugárzása némileg vad a visszafogottságáról ismert Matildához, karakán előadása nem volt rossz, de távolt állt az eredetileg Matilda legnagyobb erényei közé tartozó aranyosságtól és szolidságtól. Lashana Lynch mint Miss Honey kielégítő, ám nem gazán maradandó, Stephem Graham pedig csúcsra járatja a ripacskodást Matilda használt autókkal seftelő apjaként, ami végtére is az, amit előírtak számára, de feleslegesen sokra álmodták meg a figurát. A legdurvább azonban Emma Thompson a kegyetlen és híresen gyerekgyűlölő olimpikon-iskolaigazgató képében. Agatha Trunchbull önmagában is a rettegett paródia kifejezés paradoxonjának két lábon járó megtestesülése, amit Thompson még tovább cizellált. Ettől nem ellenszenvesebbé vált a karakter, csak szekunder szégyenérzetet kelt a nézőben, hogy ki ez a modoros pojáca. Gyerekfilmben még meglehet, hogy elfér, de felnőtt fejjel nagyon rossz élmény nézni más-más okokból az egész szereplőgárdát. A film vizualitása olyan, mint egy vidámpark, de nem a kellemes, nosztalgikus fajta, hanem aminek nyüzsgő kavalkádjától könnyen felfordul az ember gyomra. A közös zenés-táncos jelenetek pedig hiába próbálnak epikusak lenni, a dalok alapból nem emelkednek ki a tucatból, és a rengeteg gyerek, csicsás díszlet, agresszív fényelés és a dinamikus kameramozgás is inkább kaotikusan, mint katarktikusan hat.

Nem mondom, hogy nem lehet jó szórakozás azok számára, akik egy könnyű délutáni matinéra vágynak, de fájó, ahogy hajlamosak a trendek kedvéért kilúgozni egy-egy fontos üzenettel rendelkező, rétegelt művet. Szó se róla, látványos, mintha – a szintén Dahl-könyvekből ismert – Wonka csokigyára egy iskola falai közé került volna, bár számomra inkább zavaróak voltak a végletekig eltúlzott figurák és a giccs. A Matilda – A musical elvesztette a mágikus realizmussal való kapcsolatot egy fantasy-sztoriért, ami azonban a történet és a tanulság erejét is nagyban visszavetette.