A csillogás poklában – BABYLON (2022) kritika

Premier kritikák | 2023-01-14 | Juhász Péter

Hosszú ideje már, hogy mozgókép akkora hatással volt rám, mint Damien Chazelle legújabb rendezése. A neves direktor fiatalkora ellenére immáron egészen biztosan ott van a legnagyobb filmes alkotók között. Személyes véleményem szerint Tarantino óta nem köszöntött Hollywood ekkora egyéniséget a direktorai között, mint a Whiplash és a La La Land 37 esztendős alkotója. Legújabb munkája, a Babylon nem csupán eddigi életműve legfontosabb darabja, hanem helye van az egyetemes filmtörténet kitüntetett figyelemmel kísért alkotásai között is. 

Chazelle 180 perces celluloid orgiája egészen biztosan felkavarja majd az állóvizet. Lesznek imádói és gyűlölői egyaránt, mint ahogyan az a legnagyobb hatású filmművészek esetében történni szokott. Ha egy mozgóképről sokat beszélnek, ízlelgetik és boncolgatják hosszasan, akkor az alkotóknak sikerült valami olyat letenniük az asztalra, ami csak nagy ritkán adatik meg a filmvilág berkeiben. Chazelle grandiózus alkotása Brad Pitt, Margot Robbie, Diego Calva, Jean Smart, Jovan Adepo és Li Jun Li főszereplésével az 1920-as évek Hollywoodjába kíséri vissza nézőjét, amikor a némafilmet leváltja a hangosfilm, aminek következtében sokan buknak alá a csillogó fényűzésből a feledés poklába. 

A történet 1926-ban, Los Angelesben kezdődik, ahol a mexikói Manuel "Manny" Torres egy elefántot segít elszállítani a Kinoscope Studios egyik vezetőjének kúriájába, egy alkohol és drogmámortól fülledt bálba. Ott találkozik, és hamarosan beleszeret Nellie LaRoyba, a pimasz, ambiciózus fruskába. Manny álma és vágya, hogy valami nagy dolog részese legyen. Az őrült tivornyán jelen van Lady Fay Zhu a leszbikus kabaréénekesnő és Sidney Palmer afroamerikai jazztrombitás. Az est sztárja pedig Jack Conrad, a legismertebb filmszínészek egyike. Az álomgyárnál csak Conrad magánélete zűrösebb, aki úgy cserélgeti asszonyait, mint más a zsebkendőit. Segítségével Manny aztán egyre feljebb jut a stúdiórendszer ranglétráján, Nellie egyre nagyobb sztár lesz, és Sidney hangszere is fontos szerepet kap a filmgyár életében. 

A nézőt magával sodorja Hollywood lavinája, furcsa alakok tűnnek fel, veszélyes döntések, és még veszélyesebb szituációk közepette egyre különösebb kalandok peregnek le a szemeink előtt. Chazelle filmje alapvetően az identitás és az asszimiláció története a korai Hollywoodban. Története Manuelre és a hollywoodi stúdiórendszerbe való felemelkedésére összpontosít. A fiatal férfi megszakítja a kapcsolatot mexikói gyökereivel, spanyolnak adja ki magát. Megrészegíti a Hollywoodot és az amerikai álmot uraló fehér kapitalista kapzsiság közelsége. Álmai nőjével való plátói románca képviseli mindazt, amit Hollywoodban szeret: a varázslatos életminőséget, és a festői boldogságot. Ahogy felfelé kapaszkodik a társadalmi ranglétrán, akaratlan hozzájárul Hollywood mitológiájához. Idővel egyre nagyobb szerepet kap az álomgyárban is, komoly feladatokat bíznak rá, ismert név lesz a filmesek között. A néző mindeközben megismerkedik a fényűzés mögött lapuló sötét fellegekkel, őrült veszélyekkel. Hollywood csillogása ugyanis sokszor hamis. A sztárok élete nem csupán móka és kacagás. Az őrült partik káoszba fulladnak, testnedvek keverednek alkohollal és drogokkal, a csúcsról idővel mindenki aláhull. Ki előbb, ki utóbb, de megtapasztalja  a sztárság kegyetlen valóságát. 

Chazelle filmje attól rendkívüli, hogy valójában nem mond semmi újat, semmi olyat, amit ne láttunk volna már korábban, de mégis képes letaglózni nézőjét. Filmes eszközei; elképesztő vizualitása és rendezői képessége, amivel grandiózus jeleneteit vezényli, a már védjegyeként is tekinthető jazzmuzsika, és kiváló színészeinek parádés alakításai teszik a Babylont az utóbbi idők egyik legfontosabb mozgóképes alkotásává. Margot Robbie talán még sosem volt ennyire jó, ennyire őszinte és hiteles. Brad Pitt szintúgy remekel, minél idősebb, annál érettebb és egyre jobb színész, akinek lassan bármilyen szerep a kisujjában van. A Manuelt alakító Diego Calva és a film utolsó harmadában felbukkanó Tobey Maguire pedig a film nagy meglepetései. Előbbi számomra azért, mert korábban még nem láttam filmben, utóbbi pedig azért, mert ekkorát alakítani talán még sosem láttam.

A Babylon kaotikus lázálma olyan, mintha a La La Landet összekeverték volna a Whiplash-el és Tarantino Volt egyszer egy… Hollywood című mesterművével. Benne van minden, ami Damien Chazelle, csúcsra járatva ismert fogásait. Ahogy a film elindul, az a féktelen energia, ahogy az egyszerre lenyűgöző és döbbenetesen merész képsorok szabályosan berobbannak a vászonra, az kéremszépen, mozitörténeti pillanat. És ez csak a film első 30 perce. Vár még ránk további 150! Chazelle eddigi pályáját tekintve büszkén tündökölhet a legnevesebb mozis alkotók között. Babylon című filmjét sokan fogják gyűlölni, és legalább annyian fogják aranyba foglalni a rendező nevét a moziteremből kilépve. Az első ember után újult erővel tér vissza karrierrobbantó alkotásainak világához, megbotránkoztatva a nagyérdeműt, mégis egyetemes fontosságú dolgokról regéljen monumentális filmjében. 

A tomboló vihar után, amit nézőjére szabadít, az ember alaposan elgondolkodik. Hazafele elmereng az élet mulandóságán, a csillogás furcsa kettősségén, és a sztárság árnyoldalának valóságán. Babylonban vér és veríték mentén jutnak el a szereplők saját poklukig, hogy onnan aztán ki így, ki úgy távozzon. Döbbenetesen erős jeleneteken keresztül lök minket előre a rendező, nem csupán a mozi történetének legfontosabb állomásai elevenednek meg szemeink előtt, de a fáradtságos, alázattal és sok szenvedéssel járó pillanatokra is reflektorfény vetül, ahogy Chazelle lerántja a leplet Hollywood belső mocskáról. Megtette ezt korábban már David Lynch a Mulholland Drive című mesterművével, és hasonló vizeken evezett Quentin Tarantino a fentebb már említett alkotásával. Most, a mindösszesen 37 éves Damien Chazelle tárja ki előttünk az álomgyár poklának kapuit. Babylon című filmjében az örökbecsű állítás, miszerint; az őrületet hajszálvékony vonal választja el a zsenialitástól, abszolút állja a helyét.

 Sokan kiborulnak majd a film elképesztő fináléja után, mert másképpen nem lehet érdemben nyilatkozni erről a moziról. Damien Chazelle hatalmasat lépett életművében. Elképzelni sem tudom, milyen magasságokba merészkedik majd legközelebb, de a legnagyobb lépést máris megtette; a Babylon egyik legfontosabb pillanatában ugyanis őszintén vall saját mulandóságáról, a filmművészek tiszavirág életéről. Arról, hogy egyszer majd, amikor már egyikünk sem lesz itt, mindaz, amivel próbáltunk adni valamit az embereknek, nyomot hagyni, ahogy én is igyekszem az írásaimmal, csupán emlék lesz. Egy alkotó lenyomata, aki munkáiban él majd tovább, mert ez a lényeg; hogy nyomot hagyjunk. Máskülönben mi értelme? 

Képek: TMDb