Múltam a jelenem – JÖVŐ NYÁR (2022) kritika

Premier kritikák | 2023-01-18 | Ben Palmer

Egy váratlan öngyilkosság, egy megakadályozhatatlanul a tragikus végzete felé haladó fiatal lélek, s az utána maradt betöltetlen űr feldolgozása a témája Kárpáti György Mór második nagyjátékfilmjének, ám a bensőséges hangnem és az érzékeny megközelítés ellenére is hiányérzettel a szívünkben fogunk távozni a Jövő nyár alig több, mint egy órás játékideje után.

A történet középpontjában három fiatal áll, pontosabban két jó barát, a zárkózott, ám legalább annyira lobbanékony természetű Milán (Liber Ágoston) és a közvetlen, jó lelkű Dániel (Brezovszky Dániel György), akik életébe miután megérkezik egy szépséges lány, Anna (Bukovszky Orsolya) képében, a két fiú egyaránt érezni kezd iránta. Anna mind két fiút közel engedi magához, s általa fogunk szembesülni azzal is, hogy Milán sötét múltra tekinthet vissza, amely miatt egyre jobban eluralkodik rajta egyfajta mentális leépülés, elméjét pedig elvont színművészeti szárnypróbálgatásain keresztül igyekszik egyben tartani. Aztán megtörténik a tragédia, a következő nyarat már nem éri meg a fiú, a környezete pedig, - főleg Anna és Dani – az utána maradt gyász érzetével kell, hogy megbirkózzanak.

A történet nehéz témája ellenére jóval könnyebben fogyasztható, mint amilyennek a sztorija alapján tűnik, mert bár tematikája a gyász és annak feldolgozásának folyamata, mégsem torkollik a hangnem végzetes komorságba, sokkal inkább igyekszik koncentrálni Milán örökségére és azon keresztül való feloldozására, mintsem azokra a sebekre, amit halálával okozott. A leghálásabb szerep is egyértelműen az ő karakteréé, Liber Ágoston tündököl a nyughatatlan és csendesen lázongó kamasz szerepében, kinek önmagával való belső vívódása fájdalmasan átérezhető a fiatal színész hiteles játéka által.

A film hibái, jobban mondva hiányosságai akkor válnak aztán igazán látványossá, mikor a nyári táborok matiné hangulatából kiválva a történet elkezd moralizálni, ami Milán jelenlétéig még sikerrel karcolgatja valami mélyebb mondanivaló felszínét, ám amint kiválik a fiú az események folyamából, hiánya alatt a történet is megroppan azáltal, hogy felszínesen van kezelve tragédiájának előzménye és utóélete egyaránt. Ennek okát én abban látom, hogy ez a 70 perc, ami a játékidőt kiteszi, inkább érződik, egy újonnan induló sorozat pilotjaként, mintsem egy teljes értékű nagyjátékfilmként, hiszen a diákok egymás közötti kapcsolatrendszerét, főleg Milánhoz való hozzáállásukat nem igazán ismerjük meg, csak elvétve, néhány elejtett mondat erejéig, így a finálé hiába akar katartikus végjátékban manifesztálódni, a téma ellenére se lesz képes őszinte eufóriát kiváltani belőlünk.

Összességében nagyjából ugyanaz mondható el Kárpáti György Mór munkájáról, mint debütáló filmjéről egykoron, hogy bár nagyon szépen filmezett, egészen kreatív és egyedi vizuális metaforarendszert használó mű, melynek történetét ezúttal is nagyon közel akarja hozzánk hozni az alkotó, mégsem sikerül megfelelőképpen elmélyítse a látottakat ahhoz, hogy utat találjon bármilyen érzés a szívünkhöz.

Képek: Mozinet