Létezésünk függvénye – A SZIGET SZELLEMEI (2022) kritika

Premier kritikák | 2023-01-26 | Ben Palmer

Martin McDonagh, korunk egyik legegyedibb hangvételű alkotója az emberi jellem komplexitásának boncolgatására tette fel egész életét. Hol harsány és szabad szájú, hol csendesebb drámáin keresztül végigvezet minket azon a felismerésen, hogy az emberi lélek megroppanása, létünk értelmének megkérdőjeleződése valójában a legtermészetesebb dolgok megszűnése által is bekövetkezhet egyik napról a másikra. Ezeket a tragédiákat, mentális összeomlásokat, abból való kétségbeesett felépülések folyamatát, - melyeknek általában célja nem több, mintsem, hogy újra húsvér embernek érezzük magunkat, vegetatív, kilátástalan lelki kóborlásunk végre tartson valahová – éjfekete humorral és szatirikus hangnemmel vonja be, melyek bár adott pillanatban talán enyhítést jelentenek fájdalmainkra, szívünkben mégis örök heget hagy a megsebző felismerés. A sziget szellemei McDonagh legszemélyesebb hangvételű munkája lett, mely mű egy öröknek hitt barátság széthullásán keresztül szemléli két egykoron szimbiózisban élő személy kényszeredett útkeresését, miközben a háborúk és viszálykodások értelmetlenségére is bőszen reflektál. 

1923-ban járunk, Inisherin szigete békét jelentő közeg, - annak ellenére, hogy nem is annyira távol javában dúl az ír polgárháború – itt él két elválaszthatatlannak hit barát, Colm (Brendan Gleeson) és Pádraic (Colin Farrell), kik már-már rutinszerűen élik a mindennapjaikat együtt. Ez a harmónia látszik megbomlani akkor, mikor is Colm elhatározza, hogy nem áll módjában a továbbiakban találkozni barátjával, viselkedésére pedig válaszokat se akar adni, kizárólag magányra vágyik, hogy alkothasson és nyomot hagyhasson a világban. Természetesen Pádraic minden követ megmozgat, hogy ezen változtasson, ám kettejük viszonya úgy tűnik visszafordíthatatlan, a folyamatos nyomulásnak pedig egyre groteszkebb és keserűbb következményei lesznek. 

Az eredetileg színdarabnak készült, végül filmként testet öltött történet ambíciói világosak. McDonagh legújabb művének nem az a célja, hogy a világot váltsa meg vele, csupán az emberi természet önzőségét és abból fakadó gyarlóságot kívánja számunkra manifesztálni sajátos hangnemében, mely tulajdonságot épp úgy érzékeltet az emberi tényező behozásával, mint a mellette csendben megbúvó, ám többször előkerülő szimbolikáival. A szétszakíthatatlannak hitt barátság, a korábban egységként funkcionáló barátok hirtelen jött viszálya egyértelmű utalás a sziget eseményeivel párhuzamosan zajló polgárháborúra, ahol szintén két olyan fél feszül egymásnak (ír – északír), kik egykoron egységet alkottak, ám mindez már mit sem számit, mindenki érvényesíteni akarja a saját igazát, emiatt pedig nem rest a legvégsőkig elmenni. Viszont, ha az emberi tényező képbe kerülését vesszük, egyértelműen felismerhetjük, hogy az emberi természet legfőbb éltető ereje az énközpontúság. Colm megrettenve a felismeréstől, hogy élete legjaván túlvan, nyomot szeretne hagyni a világban, mely ambícióit művészi indíttatásán keresztül szeretné kiélni, mely képletbe Pádraic a maga egyszerű természetével nem fér bele. Miközben az egyik fél kétségbeesetten kapaszkodik egy olyan dologba, mely hamar egyértelművé válik, hogy megoldatlan marad, addig a másik céljai elérésének érdekében minden hidat képes felégetni maga körül, nem akar engedni elhatározottságából, melynek bizonyításáért a legmeghökkentőbb döntésekig képes elmenni. Ezen a ponton érvényesül legjobban a személyes hangnem, hiszen McDonagh se akar megelégedni azzal, hogy egy alkotó legyen a sok közül, ő inkább, nyomot akar hagyni a világban, hogy az, amit alkot, olyan érték legyen, mely az igaz művészt más ligába helyezi a többiekkel szemben. 

Ehhez a kiváló alaphoz nem akármilyen teljesítménnyel járul hozzá a rendező két kedvenc színésze, hiszen Gleeson és Farrell is egyaránt életük teljesítményével rukkolnak elő. Gleeson elmúlástól tartó, kényszeredetten sorsán változtatni akaró, ám csendesen őrlődő karaktere a kevésbé hálás szerep, mégis rengeteg azonosulható érzéssel tudja megtölteni azt a színész, míg Farrell gyötrődő, életének biztos jelképét képező barátság tudatának hiányában fájdalommal teli szívvel szenvedő figurája még a legridegebb ember szívét is képes meghatni kétségbeesett próbálkozásait látva. Viszont hiba lenne elmenni Kerry Condon vagy épp Barry Keoghan játéka mellett, kik mind a ketten bár mellékszereplői az eseményeknek, ám előbbi mikor fókuszba kerül, akkor egyértelműen főszereplője a történéseknek, hihetetlen jelenléte van, míg utóbbi nem először bizonyította, hogy generációja egyik legígéretesebb színművésze, elképesztő könnyedséggel képes a különc, sebzett lelkű egyének megjelenítésére.  

Összegezve a látottakat mindenképpen ajánlom McDonagh új filmjét! Egyszerűen annyira emberien és fájdalmasan világít rá a gyarlóság fogalmára, minden párbeszédben ott van az élet fanyar keserűsége, ám a lelki béke megőrzésére való törekvés szándéka is, különleges spirituális utazás ez Cartel Burwell meditatív, csendes magányt sugalló zenei aláfestésével megkoronázva a tökéletes harmónia érzetét. 

Képek: TMDb