A bőröd alatt érzed – JUNJI ITO HÁTBORZONGATÓ JAPÁN MESÉI (2023) kritika

Premier kritikák | 2023-01-27 | Turner

Az egyik legnépszerűbb és legismertebb japán mangaka, Junji Ito történeteiből a Netflixre érkezett egy hiánypótló és igen különleges sorozat, ami jól prezentálja, miért is fontosak a streaming-szolgáltatók.

Bár Junji Ito alapvetően élettel teli, humoros fickó, ontja magából a rémtörténeteket akaratlanul is. Kézjegyei összetéveszthetetlenek, sajátos rajzstílusa teszi egyedivé és emlékezetessé munkásságát, ugyanakkor skiccszerű történeteinek értelmezési lehetőségei is sokrétűek. A Junji Ito hátborzongató japán meséi az ő rövid sztorijait dolgozza fel, kegyetlen és zavarbaejtő képei még akkor is esztétikusak, amikor a mögöttük meghúzódó társadalmi vagy személyes drámák kevésbé érvényesülnek, és szimplán csak a gore hatásmechanizmusaira épít.

Felkapottságának kulcsa a valóban dekoratív, felkavaró kidolgozás, és hogy az ember legbelsőbb félelmeit, a fejünk hátuljában folyton ott motoszkáló szorongásait testesíti meg. Emiatt minden alkalommal zsigeri élményt nyújtanak a szkeccsei, akár olvassuk, akár nézzük őket, viszont ez a fajta hozzáállás némi hiányérzetet is hagyhat maga után. Mivel Junji Ito alapvetően jelenségeket ragad meg és nem feltétlen lineáris cselekményekben gondolkodik, sztorijainak sokszor se eleje, se vége, ami gondolkodásra sarkallja az embert, de előfordulhat, hogy értetlenséghez vezet az értelemkeresés. Felvillantja karaktereinek rejtett személyiségét, jól bánik a misztikummal, terror alatt tartja a szereplők és a nézők lelkét, ugyanakkor ezek főként impressziók, amik egyszerre gyomorforgatóak és megfoghatatlanul nyomasztóak. Ezért lehet, hogy a nyitott végek nem különböző kimeneteleket vázolnak fel, amik alternatívaként szolgálnak és segítenek eligazodni Junji Ito és a saját világunkban, hanem úgy hatnak, mintha a forgatókönyvet egy random helyen kettétépték volna, és csak a megmaradt első felét filmesítették volna meg. A horror zsáner elemeit nem csak maradéktalanul, hanem zseniálisan használja, és pszichésen is abszolút képes megterhelni a közönségét, ám míg bizonyos epizódok igen komoly gondolatokat hagyhatnak a nézőjében, addig pár rész csak még nagyobb kételybe süllyeszti a rajta elmélkedőt.

Ennek persze nem csak Junji Ito vagy a sorozat készítőinek stílusa lehet az okozója, hanem a kulturális különbségek is. Első ránézésre kivitelezésében egyértelműen felismerhetőek az anime sajátosságai, ami miatt még azoknak is ismerős látványvilágot nyújthat, akik egyébként nem mélyedtek el komolyabban ezek világába, hiszen a nyugati filmkészítésre is hatással voltak a japán mangák és animék. Azonban ideggyenge szereplői, különleges karakterisztikummokkal felruházott weirdoi, a “normális” és “megbomlott” világ összemosása olyan erős és egyedi víziót mutat be, ami páratlan, nem csak az animációk világában, hanem összességében a kortárs filmkészítésben, mivel soha nem válik öncélúvá. Lehet, hogy brutalitása nem való mindenkinek, de kifejezetten üdítő, hogy végre nem csak horrorként aposztrofálunk valamit, aminél néha még a Mézga család is félelmetesebb vagy különösebb, hanem bevállalós, véres és fékezhetetlen. Külön öröm, hogy ezt a Netflix bevállalta, hiszen az egy kaptafára gyártott, biztos sikert jelentő produkciókon túl ilyen gyöngyszemek lelőhelyeként van csak értelme létrehozni egy megszámlálhatatlan filmet és sorozatot tartalmazó platformot. A streaming jeligéje a sokszínűség, amit végre be is bizonyított.

A részek egyesével való kivesézése túl sok papírt töltene meg, ezért maradjunk annyiban, hogy viszonylagos esetlegessége ellenére kiváló sorozat, ami 12 rövid epizódon át folyamatosan emészti fel a lelket. Gyötrő alaphangjának ellenpontjaként van azért némi pazar, cinikus humora is, de végeredményében a meghökkenésre készüljetek.