Kevert fajú boldogság – A MAGADFÉLÉK (2023) kritika

Premier kritikák | 2023-02-02 | Juhász Péter

Fekete-fehér szerelem bontakozik ki Jonah Hill és Eddie Murphy közös filmjében, melynél üdítőbb mozira nem is számíthatna mostanság az ember. Manapság a világ már gőzerővel igyekszik eltüntetni a faji különbségeket az emberek életéből, legyőzni az előítéletek okozta kínzó frusztrációt és végre elengedni a hosszú időre visszanyúló pusztító gyűlöletet. Kenya Barris rendező A magadfélék című rendezése nem is érkezhetett volna jobbkor.

A történet szerint a 35 éves bróker, Ezra Cohen (Hill) szabadidejében egy podcastot vezet barátjával, Mo-val, elsősorban afroamerikai témákat érintve. Ezra elmeséli csalódottságát, amiért nem találkozik olyan lánnyal, akihez érdemben kötődni tudna. Egy nap véletlenül aztán beül Amira (Lauren London) kocsijába, aki a GPS-el vacakolva leparkol Ezra munkahelye előtt. A srác azt hiszi, hogy a lány az Uber-sofőrje. A viccesen kellemetlen szituációból randi, majd párkapcsolat lesz. Ezra egy fekete lányban találja meg a párját, de a bonyodalmak itt indulnak be csak igazán. Amira családja gyökeres ellentéte Ezra felmenőinek. A zsidó szülők találkozása a muszlim vallással kínosan mókás, egyben tanulságos helyzeteket szül. Amira édesapja (Eddie Murphy) szigorúan tekint a lányát érzelmileg rabul ejtő fiúra, a srác szülei pedig minden igyekezetükkel azon vannak, hogy szimpatikusak legyenek a kegyetlen múltjuktól nehezen szabaduló család előtt. A probléma akkor kezd egyre nagyobb méretet öltetni, amikor akaratlanul elindul a „ki szenvedett többet a történelem során” témakör.

A produkció számomra több szempontból is üdítően hatott, noha értem azt is, miért húzzák le oly sokan. A két világnézet találkozása, a kultúrák keveredése, személyes élettapasztalatok, vallási hovatartozások és elhivatottság saját családunk iránt nem kevés bonyodalmat okoz. Hiába igyekszenek oly nagyon a „gyerekek”, akik a másikat nézik csak párkapcsolatukban, milyen emberek egymásnak, mellőzve felmenőik és vallásuk minden velejáróját, ha idővel elkerülhetetlenné válnak a konfliktusok.

A produkció kissé szájbarágósan ugyan, de nem kevés humorral tálalja ezt a nagyon is fontos témakört. Lehetsz te bármilyen szerelmes, ragaszkodhatsz párodhoz mindenek felett, ha a család szoros köteléke, a múlt letagadhatatlan fájdalmai és ezeknek hatása életedre nem biztosít könnyedén menekülőutat. Borzasztó nehéz levetkőzni előítéleteinket, tekinteni úgy a másikra, mint egyszerű emberre, és nem folyton megfelelni belső késztetésünknek, hogy eljátsszuk a másik előtt; mennyire jó fejek vagyunk. Mi aztán ismerjük a dörgést, megszenvedtük mi is a múltbeli traumákat, az elnyomást, az állandó megítélés célkeresztjében létezést. Hiába az igyekezet, ha ezek a fránya dolgok szögesdrótot húznak idővel a szerelmesek közé. Elérkezik a pillanat, amikorra már elfogynak az ötletek, és a két család elszánt igyekezete, hogy megismerje az új jövevényt kudarcot vall.

A film ezeket a nehéz dolgokat járja körül. Jonah Hill és Lauren London nagyon cukik a szerepben, nem is láttam még Hillt ilyen karaktert megformálni. Ott vannak a megszokott hülyeségei, tolja a poénokat, hozza a formát, ugyanakkor érzelmes oldaláról is lerántja a leplet.

A film másik sztárja Eddie Murphy, aki nagyon meglepett az édesapa szerepében, hiszen nem a megszokott viccmester bőrében jeleníti meg, hanem érett, szarkazmussal teli alakítást produkál, ami az egyik legnagyszerűbb dolog A magadfélékben. Annyi megosztó alakítás és film után, számomra újabb kiváló darabot hoztak össze a nevével fémjelezve. A film igaz, hogy nagyon sokat akar és mond is a fentebb taglalt élethelyzeteket, társadalmi problémákat illetően, de úgy gondolom; ennek pontosan így kell teret engedni.

Mostanság, amikor még mindig forrong a világ ez ügyben, bátor és érdemesnek tartom azt a mozit, amely képes úgy mesélni ezekről, hogy a néző közben kellemesen szórakozhat. Nem egy világmegváltó darab A magadfélék, de fontos dolgokat ecsetel, és teszi ezt úgy, hogy végre ismét képes volt arcomra őszinte mosolyt csalni Eddie Murphy.

A körítés is méltó; lazábbnál lazább zenék, csak úgy árad a vászonról a két kultúra, a képi világ és a hangulat is ezekhez passzoló. A sztori nem egy viccesen kínos és valóban gondolkodásra késztető jelenet után ér el végül a fináléig, ami kiszámítható ugyan, nem is lehetne másképp, mégis azt kell mondjam, ez így kerek egész. Lehet, többen nem értenek majd egyet kritikámmal, ami nem gond, mivel mindenki maga kell rájöjjön, neki mit üzen a film. Merem remélni; sokan bólintanak majd a stáblista végén, akkor ugyanis már megérte elkészíteni ezt a mozit, amit idehaza bizony sokunknak látnia kellene!

Forrás: TMDb