Egynyári kaland - VOLT EGYSZER EGY NYÁR (2022) kritika

Premier kritikák | 2023-03-09 | Molnár Roland

Charlotte Wells skót rendező első nagyjátékfilmjét az apjával közösen töltött törökországi nyaralása ihlette. A filmet ebből adódóan végig átjárja egy személyesebb hangvétel.

A cselekmény fókuszában a tizenegyéves Sophie (Frankie Corio) és az egyedülálló harmincegyéves apja Calum (Paul Mescal) vannak. Az ő kapcsolatukat láthatjuk a nyaralás során különböző élethelyzetekben kibontakozni miközben csodálhatjuk a festői török táj szépségét. Calum és Sophie kapcsolata már-már testvérinek mondható ez köszönhető annak, hogy Calum viszonylag fiatalon lett apa. Az ő párbeszédeik, illetve kamera által rögzített emlékeik teszik igazán emberivé eme visszaemlékezést Sophie-nak a néhai apjára.

A film egyfajta emlékidézésre épül, hogy az akkor természetesnek vélt emlékek, mennyire örökké tartó pillanatokká is válnak és jelennek meg utolsó képként bennünk egy számunkra fontos személyről. Az teszi számomra igazán értékessé ezt a mozgóképes nyári fényképalbumot, hogy nagyon is szépen jeleníti meg Sophie kamaszkor mezsgyéjén álló időszakát. Mert hát mi is éreztük anno, hogy milyen menő idősebb gyerekekkel lógni, hátrahagyva a szüleinket, a legelső csók egy ismeretlen fiúval vagy lánnyal, vagy az első futólagos barátságok egy szálloda udvarán, így a kislányban is benne van még az a gyermeki bohóság, kíváncsiság és kötődés az apjához. Calum egy boldog, fiatal apukának tűnik, aki próbálja lányának megadni a tökéletes vakációt, azonban az ő oldalát a saját mentális krízise árnyékolja be, amit próbál elfojtani magában a lánya előtt, de olykor ez nem sikerül neki.

A két főszereplőt játszó Paul Mescal és Frankie Corio tökéletesen prezentálják ezt a szülő és gyermeke közötti erős köteléket. Gregory Oke néhol hosszabban elidőző, kitartott képei és élénk, Calum esetén olykor sötétkék színskálája remekül prezentálja - szavak nélkül - eme belső folyamatokat.

Az annak idején még kezdetleges digitális kamerával lejátszott felvételek egyre közelebb engedik a nézőt ehhez az apa-lánya kapcsolathoz, így a végén már mi is ott érezzük magunkat mellettük a török riviérán. Viszont nem mehetek el szó nélkül, amellett, hogy vannak bizonyos olyan elemei az alkotásnak, ami sokaknak lehet nem fog tetszeni vagy pontosabban fogalmazva nehezebbé tehetik a látottak befogadását. A legelső ilyen, hogy hagyományos történetvezetést ne várjatok, hiszen ahogy fentebb is utaltam rá, ez főként egy bensőséges visszaemlékezés egy nyaralás pillanataira. Az sem segít az értelmezésben, hogy Charlotte Wells nem ad kapaszkodókat a néző számára, hanem ránk bízza, miként értelmezzük a látottakat.

Mindemellett, akiket ez a koncepció nem zavar és képesek befogadni ezt a fajta arculattal rendelkező produktumot, nekik ez egy ideális utazás lesz. A Volt egyszer egy nyár egy jó adag melankóliával leöntött meditatív mederben csordogáló megfakult fénykép érzetét kelti, amire ránézve felidéződik egy rég elfelejteni vélt apa-lánya utolsó közös nyaralása.

Képek: TMDb