„Autobots, Roll Out!” – TRANSFORMERS: A FENEVADAK KORA (2023) kritika

Premier kritikák | 2023-06-06 | Sós Áron Árpád

A Bay-féle mozis univerzum 2007-ben kezdte meg útját, és a legelső része még egy kimondottan klassz alkotásnak számított, hiszen volt szíve és lelke (Steven Spielberg volt a film producere), szemben a folytatásokkal. A Transformerst - a járművekké változó robotjai mellett - mindig a jól megírt karakterei és történetei tették naggyá, ám Michael Bayt ezek a tények nem érdekelték. Az ő Transformers-filmjeiben az Autobotok és az Álcák hatodrangú szereplői voltak a történeteknek, mivel azok túlontúl emberközpontúra lettek megírva, emellett többet szerepelt az amerikai zászló egyes alkotásokban, mint a robotok maguk. Arról nem is beszélve, hogy a kedves rendező úr módszeresen értelmezte újra az alakváltók karaktereit, és tette őket nevetség tárgyává. Ugye emlékszünk még a Transformers: A bukottak bosszúja című alkotásra, amelyben az egyik robot heréket kapott?

Bay ámokfutása egészen 2017-ig tartott, a Transformers: Az utolsó lovag című filmig, amely már nem csak kritikailag lett bukás, hanem bevételileg is. A Paramount Pictures ekkor egy éles váltást tett, és Travis Knight vezényletével elkészítették 2018-ban az Űrdongó című filmet, amely hosszú idő óta az első minőségi Transformers-produkciónak számított, bár anyagilag az sem muzsikált kiemelkedően.  Azóta pedig próbálják az egész filmes univerzumot teljesen új alapokra helyezni. Ezen felül a Transformers-franchise egy több mint 4,8 milliárd dollárt termelő filmszéria lett az évek alatt, így nem csodálkozhatunk azon, ha a Hasbro és a Paramount tovább akarja ütni azt bizonyos vasat.

A fenevadak kora sztorija szerint a  bolygófaló Unicron  egy térkulcsot keres, hogy azt megszerezve az univerzumok között minden bolygót meghódítson és felfaljon. Emiatt a  Maximalok (állatokká alakuló robotok) a Földünkön rejtik el azt az bizonyos kulcsot. Emiatt Unicron hű csatlósa, Ostor (a Teraconok vezére) és díszes kompániája be is fut hozzánk, hogy  megszerezzék a tárgyat. Szerencsére azonban a Földön rekedt Optimus fővezér és az autobotok, kiegészülve két emberrel az útjukba állnak. A film története ennyi, nem is lesz több ennél. Érződik rajta, hogy valami nagyobb dolog kezdetének szánták, ám végső soron az egész hajsza a kulcs után, csupán alibiként szolgál, hogy a készítők felvezessék a későbbi filmek főszereplőit. Ám míg az Űrdongó esetében a karakterek, illetve az érzelmes pillanatok jól voltak megírva, addig itt nem egy ponton megrezgett az a bizonyos léc. A Bay-filmjeire jellemző gyermekbetegségek Dongó kalandjával ellentétben, itt már megint megjelennek: a forgatókönyv egyes elemei még mindig buták és a drámaibb részek kidolgozatlanok. Nem egy plot hole van, amelyekre nem kapunk válaszokat, csak vannak a történetben. Ennek ellenére az agysejtjeink nem pusztulnak el a film történetétől. Ez már önmagában egy üdvözlendő dolog.

A karakterek szempontjából sem annyira tökéletes a helyzet. Az emberi karakterek egy csöppet izzadtságszagúan lettek beleerőszakolva a sztoriba. Mindenesetre Anthony Ramos és Dominique Fishback párosának próbáltak a készítők valamilyen emberközelibb hátteret adni. Ramos egyértelműen jobban járt a beteg öccsét ellátni próbáló, rossz útra tévedő exkatona szerepében, csakhogy egyáltalán nincs megindokolva, miért is van rá szükség egy idő után. Fishback csak egy múzeumban dolgozó, muzeológus, aki pont ért az ősi Maximálok nyelvéhez. Így aztán ő vezeti el a hőseinket a kincs rejtekhelyéhez.  Csakhogy, egy idő után feltűnnek a Maximálok, így aztán az ő szerepe is feleslegessé válik. Az Autobok esetében Optimus és Délibáb kap nagyobb szerepet. Előbbi személyében egy megtört tábornokot kapunk, aki nem annyira bízik már az emberekben, főként az Űrdongó eseményei miatt. Továbbá az Autobotok fővezére már nem annyira bízik saját magában sem, ahogy a harcuk ügyében sem, emellett a történet előrehaladtával egyre jobban elveszti a reményét abban, hogy valaha is képes lesz megmenteni szülőbolygóját. Neki saját magában kell meglelnie a tüzet, hogy újra vezetni tudja az Autobotokat. Délibáb pedig egyértelműen az alakváltó jófiúk másik főszereplője: vicces, laza hős, aki nem rest az örült ötletekbe belevágni. Űrdongót most a kispadra ültetették, míg a többi Autobot épphogy kap dialógus, tulajdonképpen az akciózás miatt vannak jelen, sok vizet nem zavarnak. De a Maximálok sem. Rinó és Gepard megsem szólalnak, Optimus falkavezér pedig a közhelyeket durrogtatja, így érdemi karaktert nem kapott a jövőből érkező vezér.

A gonoszok odalán se találunk kidolgozott szereplőket. Unicron, a nagy gonosz, csak enni akar és ennyi. Ostor pedig olyan, mint Darth Vader az Új reményből: menőn fest és fenyegető, de a nagy gonosz csicskája. Zéró infót kapunk a múltjáról, ahogy a két verőlegényéről sem derül ki az ég egy adta világon semmi sem.

Amiben azonban kiváló A fenevadak kora: a látvány és a zene.  Speciális effektekben köröket ver a legtöbb Marvel filmre, a robotok fantasztikusan festenek, ahogy az akciók is pazarul sikerültek. Nem annyira elborultak és követhetetlenek, mint Bay esetében, de sokkal látványosabbak, mint az Űrdongó zúzásai. A film végén zajló ütközet egyszerűen mesés lett.  Zene tekintetében pedig a 90-es évek nótái még nem szóltak ennyire jól egy blockbusterben sem.

Steven Caple Jr. rendezése közelebb áll a harmadik Transformers-filmhez, mint az első etaphoz, vagy Travis Knight Űrdongójához. Néhol a dialógusok átmennek kínosba, de összeségben a karakterek közti interakciók jól működnek.

Érződik, hogy egy nagyobb kaland kezdete, aminek a következtében a játékidő jó része arra megy el, hogy a főszereplőket feltegye a palettára, de a sztori nagyon vékonyra sikeredett. A MacGuffin-kaland egyértelműen alibinek van benne, de az élvezetes akcióknak hála és a 90-es évek slágereinek köszönhetően a film nem válik unalmassá.

Akik egy korrekt nyári kikapcsolódásra vágynak, azoknak tökéletes választás lesz a legújabb Transformers kaland. A legvégén pedig van egy meglepő crossover is a filmben.