Cikázó villámok – FLASH - A VILLÁM (2023) kritika

Premier kritikák | 2023-06-15 | Juhász Péter

Én az a fazon vagyok, aki hosszú évek óta hadilábon állok a Marvel univerzummal, és mindig szerettem volna egy igazán klassz DC mozit látni, amely sikeresen levetkezi azokat a gyengeségeket, aminek köszönhetően általánosan negatív megítélés alá kerülnek a képregényvilág sötétebb szegmensének mozgóképes produkciói. Szerettem Az acélembert, Zack Snyder monstre hosszúságú Az Igazság ligája darabját, de talán még sosem tetszett annyira ’modernkori’ DC alkotás, mint az aktuális Flash – A villám.

A 2023-as szuperhősfilm annak az Andy Muschiettinek jóvoltából került a vásznakra, aki Stephen King monumentális remekművének, AZ-nak legújabb feldolgozásával már sokakat elkápráztatott. A Flash főszereplésével készülő film fejlesztése még az 1980-as évek végén kezdődött, és 2014-ig több író és rendező is csatlakozott a projekthez. A filmet ezután a DCEU részeként fejlesztették újra, Ezra Millerrel a címszereplő szerepében. A következő években több rendező is beszállt a projektbe, de kreatív nézeteltérések miatt végül távoztak. Muschietti felbukkanásával végül 2020 januárjában megkezdődött a Flash előkészítése. A film alapját a Flashpoint című képregény képezi, amelyben a DC Comics több szereplője is újra feltűnik a színen. Lássuk; lehetséges-e mozis forradalom egy DC filmnek köszönhetően. A válasz olyan, mint a multiverzum; lehetséges is, meg nem is.

A történet szerint Barry Allen / Flash képtelen szabadulni gyermekkora sokkoló valóságától, melyben szülei, Nora és Henry tragédiája rejlik. Az érzelmei által vezérelve Barry véletlenül visszajut a múltba, majd elmondja Bruce-nak, aki figyelmezteti, hogy az időutazásnak nem kívánt következményei lehetnek. A feldúlt ifjú mégis visszamegy anyja halálának napjára, és megpróbálja megakadályozni. Ahogy az lenni szokott, semmi sem olyan egyszerű, mint azt gondoljuk, így Barry is megtapasztalja mindazt, amit a mozinézők, vagyis, Muschietti rendezésének legjavát; ami a DC univerzum egyik legklasszabb darabja lett.

Az alternatív valóságban játszódó sztorik mindig remek lehetőségnek bizonyulnak egy érdekfeszítő filmhez, ha az alkotók képesek kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Egy képregényfilm esetében a tét sokszorozódik, mivel nem csak a cselekménynek kell fordulatosnak és izgalmasnak lennie, hanem meg kell találni a módját annak is, hogy a látvány és a comics-faktor egyaránt maximumom robogjon. Nos, van egy jó és egy kevésbé jó hírem; a Flash igazán próbálkozik, de tökéletesen nem tudja kihasználni az elé tárulkozó lehetőségeket. Nézzük, miért.

A felütés hibátlan, a film első 10 perce engem a székhez szegezett, olyan erejű akciójelenettel indul útjára Miller a karakter gúnyájában, mely egyszerre látványos, és a humort sem mellőzi. Azonnal feltűnt, hogy ezzel a filmmel igyekeztek a Marvel medrébe terelni a dolgokat, ugyanis háttérbe szorult kissé az eddigi DC mozikra jellemző, kínos komorság, és érezhetően humorosabbra vették a figurát, ami valóban Flash előnyére válik. Ezra Miller, legyen bármennyi probléma vele a civil életben, hibátlan Barry szerepében, abszolút jó Flashként is, egyszóval remek alakítást nyújt.

A sokak által kifogásolt látvány engem annyira nem zavart, van ugyanis egy már fentebb is említett DC tulajdonság, ami igaz, hogy ezúttal kevésbé került a kamrák elé, mégis ott lebeg végig a háttérben, és ez nálam mindig beválik. Nem más ez, mint a történet lélektani szála, ami Flash esetében is tartogat nem egy komoly/komor mozzanatot. Alapjáraton szeretem a lelkekben vájkáló dolgokat, filmes szemszögből nézve nagyszerű dolgokra képes egy drámai szál, és ezt a DC berkekben tényleg értik és érzik, ami sokaknak okoz megterhelő pillanatokat popcorn majszolás közben. Engem azonban már az 1989-es ’Denevérember’ filmben is rögtön magával ragadott Bruce Wayne személyes tragédiája, és ezt a fonalat a Ben Affleck főszereplésével készült Batman Superman ellen című film is remekül kiaknázta. Tudom, sokan gyűlölik, nekem mégis a kedvenceim között van.

Apropó! Azt gondolom senkinek sem kell elárulnom, hiszen a trailer azonnal leleplezte; /SPOILER!!!/, hogy a film abszolút sztárja Michael Keaton, az ’igazi’ Batman, akinek köszönhetően egy generáció lett fanatikus rajongóvá, és akiknek jelen produkció már csak az ikonikussá vált mondata miatt is kötelező darab, miszerint; „Én vagyok Batman.”

Na, de térjünk vissza az előbb megkezdett fejezethez. Flash személyes története megannyi lelki sebtől vérzik, gyakorlatilag az egész mozi arra épül, hogy Barry megpróbálja megváltoztatni a dolgok menetét, megszabadítani önmagát a belső szenvedéstől. Ami igazán tetszett, hogy ezt a szegmenst most alaposan körüljárják. Másrészről azonban itt lép színre a produkció haloványabb oldala. Múltbeli kalandja során időnként, sajnos, leül a film. Miközben a produkció teljes gőzzel azon fáradozik, hogy kiaknázza az időugrásban rejlő lehetőségeket, megpróbál a humorra is koncentrálni, vinni közben előre a sztorit, és idővel beleragad ebbe a nagy igyekezetbe. A Flash néha megtorpan, irdatlan sebessége ellenére hosszasan időzik olyan mozzanatoknál, amiket rövidebbre vágva egy sokkal sebesebb produkció lett volna a végeredmény.

Mire elérünk a legfontosabb cselekményszálhoz, a grandiózus fináléhoz, amiben aztán beindul a nagy csihi-puhi, egy csomó érdekes rész kap – szerintem – sokkal kevesebb időt a vásznon, mint alapjáraton megilletné. Szerencsére, Michael Keaton kellő számú oldalt kapott a forgatókönyvből, érezték a produkciót tető alá hozók, hogy nem lesz elég csak úgy bedobni a közösbe, hanem hosszasan kell időzni például a Denevérbarlang kulisszái között, hiszen a 40-es éveikben járó rajongók itt újra ámuló kölykökként csorgatták nyálukat. Szegény Supergirl már nem ennyire szerencsés, noha kellemes perceket okoz, túlságosan gyorsan kikerül a körforgásból. A játékidő nem vészesen túlnyújtott, mégis azt éreztem a 140 perc alatt, hogy a sok megtorpanás helyett talán nyerőbb formula lett volna 2 órásra venni az eseményeket, de akkor halálos iramban. Muschietti filmje ugyanis a stáblistához érve sokaknak hasonló kellemetlen szájízt hagy majd, mint tette anno Az acélember, mely szintén lehetett volna sokkal, de sokkal jobb, ha kicsit összébb kapják magukat az alkotók és nem időznek feleslegesen sokáig egy-egy történésnél.

Tudjuk jól, hogy Ezra Miller mennyi hülyeséget csinált az elmúlt években, de ebben a szerepben tényleg igyekszik, sikerül is átadnia érzelmei legjavát, nekem tényleg nagyon bejött, így már csak miatta is érdemes látni ezt a kissé túlnyújtott, de összességében nagyszerű és szórakoztató filmet. Ja, és a nosztalgia faktor mindent visz, de ez nem kérdés.

Mielőtt még végleg megunjátok szócséplésem a Flash – A villámról, engedjétek meg, hogy lassan lekerekítsem beszámolómat, és arra biztassalak benneteket; menjetek el, nézzétek meg, mert annyi negatív áradat után bátran ki merem jelenteni; a Flash – A villám lett az egyik, ha nem az eddigi legjobb mostani DC film, minden apró hibája ellenére is. Ráadásul, olyan meglepetésekkel várja a nézőit, amit egyszerűen vétek lenne kihagyni!

Száguldásra fel!

Képek: TMDb